Péter bácsi hegedűje

Mintha soha nem létezett volna ilyen nevű település. Pedig van, és ezt a kötet szerzői is jól tudták. Csak Medveshidegkút említésekor nyilván mindig az juthatott eszükbe, hogy az ott lakó gazdákat csak a hatvanas évek végén sikerült nagy nehezen a közösbe kényszeríteni, amikor a szomszédos falvakban már több mint egy évtizede „virágzott” a szövetkezet. Ezért aztán szándékosan hagyták ki a könyvből Medveshidegkutat.

Magalbert Péter szülei 1968-ig négy hektáron gazdálkodtak, ő gyerekként napközben libát őrzött, sihederként szecskát és rendet vágott, esténként pedig hegedült.

Vasárnap és jeles ünnepek alkalmával vendégeket fogadtak vagy rokonlátogatásra indultak, de Tőzsér Jánoshoz, a komához Péterfalára dologtalan hétköznapokon is betértek. Tőzsér János kiváló asztalosmester volt, szakmáját Amerikában is sikeresen gyakorolta. Amikor a tengerentúlról hazatért, sok mindent hozott magával, egyebek között egy hegedűt is.

A hangolatlan ajándék

– Jó szíve volt János sógornak, engem meg kimondottan kedvelt. A hangszert édesapámmal küldte el nekem ajándékba. – meséli Magalbert Péter. – Nem tudtam, mit kezdjek vele, nem volt felhangolva, nem szólt az, csak nyekergett. A faluba Ceredről járt libát őrizni egy pásztor, szólt neki egyszer apám, ugyan vegye már kezébe a szárazfát, és csináljon vele valamit. Felhangolta a húrokat, és elviselhetőbb lett a hangja. Édesanyám gyerekkoromban gyakran ültetett az ölébe, és énekelt nekem. Jó hangja volt, nagyon szeretett dalolni, sok betyár- és juhásznótát tanultam tőle. Ő maga is juhászcsaládból származott, végtelen sok nótát ismert. Amikor megkaptam a hegedűt, bátorított, játsszak neki valamit. Ő énekelt, én meg muzsikáltam, vígan teltek az esték. A libapásztor bejárogatott hozzánk, egészen addig, amíg ki nem csalta tőlünk a hegedűt – mondja búsan a 78 éves Péter bácsi. Gyerekfejjel még jobban búsult a hegedűje után, így hát édesanyja unszolására apja nemsokára vett neki egy másikat.

Nappal dolgozott, esténként muzsikált. Szépen hegedült, tizennégy évesen már bandában játszott. Besorozták katonának. Hegedűjét nem vitte magával, de Karlovy Varyban a cseh fiataloktól megtanult harmonikázni. Leszerelt, prímás lett a medveshidegkúti zenekarban, de alkalomadtán kezébe vette a brácsát, a nagybőgőt és a harmonikát is.

Amikor a gazdáktól a földet elvették, Magalbert Péter Füleken keresett magának munkát. Targoncavezető lett a gyárban, esténként és hétvégeken azonban szólóban vagy zenekarban játszott. A népzenekedvelők ismerik és szeretik Rimaszombatban, Pozsonyban, Budapesten egyaránt. Hegedült egyebek között a Magyar Állami Népi Együttessel, a tavaly augusztus 20-i vihar pedig éppen előadás közben érte egy budai színpadon. A műsor félbeszakadt, azt mondja, ő a színpad alatt várta meg, amíg a viharfelhők elvonulnak. A Budapesti Zenetudományi Intézet hangszalagon őrzi játékát.

Amikor majdnem menősült

A Magalbert család büszke volt a kiváló képességű muzsikusra, csak egy bánata volt a családfőnek, hogy a fia nem nősült meg. – Ha a muzsikálásból reggel hazamentem, apámnak az volt az első kérdése, találtam-e magamnak feleségnek valót – idézi az emlékeket Péter bácsi. – Olyankor kiosontam a házból, mert tudtam, hogy utána káromkodás kezdődik. De egyszer azért majdnem megnősültem. Abroncsosban muzsikáltunk, a hangszereket kocsin vitték át a hegyen. A pusztáról bejött mulatni egy szlovák család, két szép lányuk volt. Akkor harmonikás voltam, mondtam a prímásnak, hogy lemegyek táncolni. Felkértem a fiatalabb lánykát, megismerkedtünk, épp bemutatott az apjának, amikor verekedés tört ki a teremben. Előkerültek a bicskák, mindenki menekült, amerre tudott. Én szakadó esőben gyalog ballagtam haza az erdőn át. Másnap nem vártam meg, amíg apám szóba hozza a párválasztást, eldicsekedtem a lánykával. „Menjünk ki érte, fiam!” – mondta csillogó szemmel édesapám, de én nemet mondtam. Attól féltem, hogy megvernek a legények.

Péter bácsi hegedűje a szekrény tetején pihen, de a vérbeli zenész minden alkalmat megragad, hogy a kezébe vegye. Mesélés közben óvatosan leemeli, kiveszi a tokjából és szinte beleborzong, amikor ujjai óvatosan végigfutnak a hangszer nyakán. „Nem tudom, az életemet, hol rontottam én el...” sírja a hegedű, és az idős ember szeme könnyel telik meg. Azután vidámabb következik, betyárnóta. Ezt is nagyon szereti.

Honnan ered a Vidrócki ragadványnév?

Azt mondják, Péter bácsiban Vidrócki vér folyik – jegyzem meg két zeneszám között, mire a muzsikus leereszti a hegedűt és huncutul mosolyog. – Péterfalán, ahonnan édesanyám származott, sok volt a Pelle nevezetű. Még vannak is Pelle Kiskovácsok, Pelle Nagykovácsok stb. Édesanyám nagyapját Pelle Vidrócki Marcinak hívták, neki az apja volt János. A ragadványnevet nem anyakönyvezték, de az iratokon édesanyám neve után mindenhol ott szerepel a Vidrócki név. Anyám büszke volt a ragadványnevére, lakodalmakban kiállt a zenekar elé és megkérdezte a zenészektől: „Tudjátok, kinek muzsikáltok? Vidrócki Julinak húzzátok.” Apó szerint a betyár bejárt Pelle Jánosékhoz, akik a falu szélén laktak, az erdő benyúlt egészen a házuk sarkáig. Pelle Jánost még nem nevezték Vidróckinak, de született egy fia, akit Marcinak kereszteltek, ő kapta először a Vidrócki ragadványnevet. És kapott egy pisztolyt is a betyártól, amit én találtam meg a régi ház padlásán a cserepek alatt. A múzeumnak ajándékoztam, ott a szakértő azt mondta, a fegyvert 1860-ban gyártották. Apó tagadta, hogy Marci „lopott” gyerek volt, de azt nem tudja senki megmagyarázni, hogy akkor a család későbbi tagjai miért kapták a Vidrócki nevet. Úgy gondolom, talán valóban a híres betyár után.