Oly korban éltem én...

Az ellene felhozott legsúlyosabb vád az volt, hogy szimpatizált a magyarországi forradalommalSomogyi Tibor felvételePopély Árpád történész az ötvenhatos magyar forradalom szlovákiai vonatkozásainak kutatása közben bukkant rá a kommunista párt dokumentumai közt arra a jegyzőkönyvre, amely Mács József ötven évvel ezelőtti, Új Szóból történt elbocsátását dokumentálja. A jegyzőkönyv a Szlovák Kommunista Párt KB Politikai Bizottságának 1957. március 8-án tartott nyolcadik üléséről készült. Nem mondható, hogy közismert lenne: Mács József egyik áldozata volt annak a „finom” tisztogatásnak, amellyel a magyar szabadságharc itteni esetleges hatását igyekeztek pacifikálni.

A hatvannyolcat követő, pártból való kizárása ismert, de Mács kálváriája sokkal korábban kezdődött. Tulajdonképpen 1952-ben, amikor az egykori sárospataki, majd pozsonyi diákot a tehetséghiánnyal küszködő pártlap még diplomája megszerzése előtt, 1952 nyarán fölvette riporternek, majd 1957 januárjában el is bocsátotta. Elsősorban renitens nézetei miatt tette ezt, amelyeket Mács nem rejtett véka alá, de a legsúlyosabb vád ellene a magyarországi forradalommal való szimpatizálása volt.

Mács József, a nacionalista

Dénes Ferenc főszerkesztő a felsőbb pártszerveknek írt elbocsátási javaslatában – amellett hogy Mácsot szemtelennek és beképzeltnek nevezte – szemrebbenés nélkül írta le vele kapcsolatban (ami a felsőbb szervek szemében még a magyar forradalommal érzett esetleges szimpátiánál is nagyobb bűnnek számított), hogy nacionalista. Hogy miért kapta meg ezt a jelzőt, nem nehéz kitalálni. Új Szó-s ténykedése alatt hamar rá kellett jönnie, hogy a párthatározatokat vakon követő emberek közé került, és baj lesz a más véleménnyel. Nem ildomos például a magyar tankönyvkiadóban zajló esztelenségekkel foglalkozni, ahol a tankönyvekből ki kellett hagyni Ady Góg és Magógját (mert Dévény nem létezik, csak Devín), Arany Jánosnál a cseh bajnokot nem győzheti le Toldi Miklós. Nem helyénvaló például a magyar iskoláinkat ért sérelmekkel (iskola-összevonások stb.), a kétnyelvűséggel, helységneveink anyanyelvi használatával foglalkozni. Mács pedig az alattomos nacionalizmus ilyen megnyilvánulásai ellen mindig szót emelt. Logikus, hogy nacionalista lett, pedig csak feltette a kérdést: internacionalisták vagyunk vagy nem?

Nacionalizmusát az akkori főszerkesztő azzal magyarázta, hogy Magyarországon járt középiskolába, hozzátéve: remélték, hogy nevelhető, és aláveti magát a csehszlovák hazafiságnak.

Olaj a tűzre

Az ötvenhatos forradalmat elítélő párthatározattal Mács és még néhány társa nem értett egyet. A CSKP KB ugyanis úgy nyilatkozott a magyar szabadságharcról (amit a nyolcvanas évek végéig ellenforradalomnak neveztek), mint a nemzetközi imperializmus által szőtt táma-dásról a magyarországi szocializmus ellen. Mács az Új Szóban tartott pártgyűlésen, ahol felolvasták a központi bizottság levelét, szembefordult ezzel, és kimondta: a forradalmat Rákosiék, Gerőék szektás, a nemzeti hagyományokat sárba taposó politikája, a romló életszínvonal és az elégedetlenség robbantotta ki. Mert ha a Nyugat műve lenne, akkor miért nem választotta mondjuk Csehszlovákiát? Miért szereti a nemzetközi imperializmus éppen Magyarországot? Elképzelhető, mekkora eretnekségnek számított ez akkoriban. Dénes Ferenc és csoportja megriadt, s ezek után csak idő kérdése volt, mikor nyújtják be a számlát Mácsnak.

A hóhér ne rehabilitáljon

Mács Józsefet sosem rehabilitálta az Új Szó. Igaz, 1968 elején, amikor Alexander Dubček lett a CSKP KB főtitkára, az új szelek fölötti öröméről írt cikkét már Dénes Ferenc nem merte félrecsapni, és valamiféle homályos üzengetésre is sor került. Mács visszaüzent: a hóhérjaitól nem hajlandó elégtételt elfogadni. Különben is, hasznosabb dolognak tartotta a Hét című hetilap Fórum című mellékletében a szlovákiai magyarok jogait legbátrabban képviselő cikkeket szerkeszteni. A Fórum, neki köszönhetően, máig a szlovákiai magyar sajtótörténet egyik legszebb fejezetét jelenti. (Más kérdés és másik történet, hogy 1968 után a pártszervek nyomására a Csemadok kénytelen volt azt kivenni a lapból.)

A történelem ritkán szolgáltat maradéktalanul elégtételt. Mács József meghurcolása sem ért véget azzal, hogy huszonöt évesen (otthonában két kisgyerekkel) éppen az ő pályájának derékba törésével akartak példát statuálni. Hatvannyolc után is belekerült a szórásba, s ekkor már a pártból való kizárása és szerkesztőségbeli lefokozása mellett sokéves írói szilenciummal is sújtották. Akkor is állítólagos nacionalizmusa miatt, de egy könyv ürügyén.

A sors nem ad még egy lehetőséget kisebbik lányának sem, aki apja bűnei miatt nem jelentkezhetett egyetemre, mert felvételi papírjait a gimnázium nem továbbíthatta a Csemadoktól kapott kádervélemény miatt. A közép-európai magyar történetek ritkán végződnek happy enddel. Sőt olykor sosem érnek véget. Igaz, az egykori besúgók sem hitték volna, hogy egykor felszínre kerül a múltjuk. Amiről azt hitték, végleg a múlté.