„Olimpiai bajnokokat akarok nevelni!”

Egy Koppány-frizurás, széles vállú, fürdőköpenyes ember pedig a medence szélén állva osztogatta az utasításokat. „Mindent fotózhattok, csak engem nem!” – kiáltott oda nekünk, majd elnézést kért, amiért várnunk kell rá, a gyerekekkel végzendő munka azonban előbbre való. Igaza van. Várunk. Hét óra, vége az edzésnek, ám János még mindig nem ér rá. Az egyik pályázatukat (az edző a Híd-2002 Alapítvány elnöke is egyben) mindenképp postázni kell még aznap, és a városban már bezártak a hivatalok. Rövid eligazítás a várakozó feleségnek, telefonok, és megvan a megoldás. „Az apósom elviszi helyettem kocsival Miskolcra a papírokat – mondja – ott nyolcig van nyitva a posta. Mehetünk beszélgetni!” Mi persze nem értjük, hogyan jut el időben a majdnem 90 kilométerre lévő városba, de inkább nem szólunk. Aztán egy zajos kis vendéglőben ülünk le, ahol beszélni kezd.

„Budapesten születtem 1969-ben, a Kos jegyében. A belvárosban, a Vígszínház mellett laktunk, innen a Margitsziget mindössze két perc. A szüleim hároméves koromban vittek le az uszodába. A nagyok közül Csapó, Faragó és Molnár Endre is ott edzett akkoriban. Bensőséges viszonyban voltak a gyerekekkel. Én például úgy kerültem először a mélyvízbe, hogy Faragó beledobott. Kedvenc időtöltésük volt, hogy azzal szórakoztak, ki tudja messzebbre hajítani a kissrácokat a medencébe. Megtanultam úszni, aztán vízilabdázni kezdtem. A hét minden napján másfél-két órás edzések voltak. Időnként untam az egészet, és abba is akartam hagyni, ám apám nem engedte. Az idősek tiszteletére, a munka becsületére, a kitartásra, a szorgalomra is a vízilabda tanított meg.” Csöng a mobil. Valószínű, hogy a papírokkal mégsem érnek oda időben Miskolcra. „Nem baj, utánatok megyek – nyugtatja a feleségét. Ha végzek, elvisszük Pestre a cuccot, ott éjfélig tartanak nyitva.” Aztán, mintha mi sem történt volna, folytatja. „Gyerekként olyan edzőim voltak, mint Olajos Laci bácsi, aki többek közt Tóth Frankot és Kószt is nevelte. Később átcsábítottak az Újpestbe, majd a Tungstramba. Juhász Károly keze alatt lettem magyar ifjúsági bajnok. Aztán Martinovics Gyuri bácsihoz kerültem, aki kivételes edző. Ő akkoriban a felnőtt csapattal foglalkozott. Oda nem tudtam bekerülni, így elmentem a Spartacusba, mert úgy gondoltam, jobb egy kis csapatban királynak lenni, mint egy nagyban utolsónak. A játékosi pályafutásom azonban hamar véget ért. Valamelyik vidéki csapattal játszottunk egy meccset, amikor az egyik sráctól kaptam egy irdatlan maflást: beszakadt a dobhártyám. Akkoriban ezt 150 ezer forintért tudták volna megműteni, apám meg 1800-at keresett. Innentől a napi két edzést már nem bírtam, a fülem gyakran begyulladt, a szervezetemben állandó fertőzés volt. Abba kellett hagynom. Letargiába estem, hisz mindössze 19 éves voltam. Egyetlen esélyem maradt arra, hogy a vízilabda közelében maradhassak – ha szakedző leszek. ĺgy felvételiztem a testnevelési főiskolára. Közben elvittek katonának, úgyhogy tanulhattam a vizsgákra az őrségben, titokban. A BVSC-ben gyerekekkel kezdtem el foglalkozni, persze fizetést nem kaptam érte, viszont kiváló edzőkkel dolgozhattam együtt. Matusi Lajos Európa-bajnokkal, vagy Kásással, aki az ifikkel dolgozott, Horváth Viktorral, az olimpiai bajnok Felkay Laci bácsival, illetve Tóth Sándorral, aki rengeteg világbajnokot adott a sportágnak. Györe Lajos azt találta ki egyszer, hogy én eddzem a lányokat, mert övék a jövő. Pedig akkoriban még mindenki azt mondta, a lányok ügyetlenek ehhez a sportághoz. Az idő és a női válogatott sikerei azonban Györét igazolták. A később Rómában világbajnokságot nyert csapat több tagjával dolgoztam együtt, sőt a prágai junior Európa-bajnokságon másodedzőként vettem részt. Gerendás Gyuri 1992-ben jött a BVSC-hez, felfigyelt rám, és megkért, hogy állítsak össze számára egy edzésprogramot. 1994-ben bajnokok lettünk, majd ezt még négyszer megismételtük. Közben Gerendás mellett másodedző voltam úgy, hogy a lányoknak is tartottam foglalkozásokat, és volt két gyerekcsapatom is. Nápoly, Barcelona, Bukarest, Volgográd, Hollandia, Németország, Dánia – bejártam szinte egész Európát. Reggel héttől este tízig dolgoztam. Zuglóban még önkormányzati képviselő is voltam. Anyagilag megérte, ám erre ráment az első házasságom. Aztán 1999-ben nem nyertük meg a bajnokságot, én meg rádöbbentem, hogy mivel nekem játékosként nincs nevem a sportban, életem végéig csak másodedző lehetek. Ekkor nagy fordulat állt be az életemben. Drogmegelőzéssel, fiatal zenészekkel kezdtem el foglalkozni, és a gyermekeket is edzettem tovább, illetve Veszprémben diplomát szereztem az Állam- és Jogtudományi Főiskolán. Akkoriban megismerkedtem egy sárospataki lánnyal, és eldöntöttem, hogy eljövök Budapestről. Azt hittem, nyugalom vár rám, de rá kellett jönnöm, itt még rosszabb a helyzet. Vidéken jobban rá van kényszerítve az ember a hajbókolásra. Itt az embernek, ha véleménye van, és ha azt el is meri mondani, illetve ha csak gondolkodni mer, hatalmas fenékberúgásokra számíthat. Sárospatakon a helyi alapiskolában kezdtem tanítani, közben megszerveztem egy Jézus Krisztus Szupersztár bemutatót, amelyre 1500 ember jött el, meg az István, a királyt, amelynek 4500 nézője volt. A múlt évben mégis kirúgtak az iskolából, és hiába nyertem meg az első munkaügyi peremet ez ügyben, jelenleg állástalan vagyok. A dolog lelkileg és testileg is megviselt, hosszabb ideig betegeskedtem. A gyerekek azonban sok mindenen átsegítettek. Egy éve kezdtem el velük foglalkozni, ugyanis Sátoraljaújhelyen találtam egy csodálatos polgármestert és egy iskolaigazgatót. Mivel uszoda van a városban, fölvetettem nekik, hogy csináljunk vízilabdacsapatot. Azóta dolgozom, ám most már sürgősen rendeznem kell a dolgok jogi hátterét. Ha nem tudok pénzt keresni, bármennyire fáj, abba kell hagynom a munkát, pedig még Szlovákiából is járnak át hozzám edzeni a gyerekek. A szülők jelenleg önkéntes alapon támogatják a kezdeményezést. Ez a pénz a benzinköltségemre elég. Zalkodról naponta ingázom, ami oda-vissza majd 100 kilométer. Heti négy edzést tartok, két korcsoportnak. Megjegyzem, a tíz évvel ezelőtti gyerekek 60-80 százalékkal jobb fizikai állapotban voltak, mint a maiak. Amíg volt tanári fizetésem, addig kedvtelésből, hivatástudatból vezethettem az edzéseket. Munkakedvben, érdeklődőkben nincs hiány, és megoldásra váró problémák is vannak... Állásom azonban nincs, csak három kitűzött célom: olimpiai bajnokokat akarok nevelni, alább nem adom! Szécsi Zoli, Märtz Tamás és Varga Zsolt is a tanítványom volt. Zsoltinak 18 éves korában diagnosztizálták a gerincsérvét, az orvosok minden sporttól eltiltották, mégis olimpiai bajnok lett. Ezeket a fiúkat edzettem, így van némi tapasztalatom. A másik célom, hogy a gyerekek egészségesen éljenek, és megszeressék a vízilabdát. A harmadik, a legfontosabb, hogy embereket neveljek. Olyanokat, akik európai módon, sportszerűen élnek és gondolkodnak.”

Végszóra újra csörög a telefon – elérték a postát. Most már csak meg kell nyerniük a pályázatot. Ahogy ezt az itteni meccset is.