„Nem sokaság, hanem lélek visz előre” – beszélgetés Stubendek István karnaggyal (VIDEÓ)

„Dona nobis pacem” – vagyis „adj békét”. Ezzel a Mozart által szerzett kórusdarabbal kezdődött és fejeződött is be a legutóbbi zeneszalon. A végén ráadásul a közönséget is bevonta az éneklésbe Stubendek István. Hogy miért ezt a darabot választotta, arra egyszerű válasszal készült: a béke „a mai világ aktuális kérdése és kérése”.

„Átadni, amit tudok”

A gömöri származású Stubendeket kezdetben a gyermekkoráról és származásáról faggatta Demčik Norbert, a könyvtár munkatársa. A kórusvezető elmondta, csodálatos 15 évet töltött Rimaszécsen gyermekként, ahol a családi házuk „szorosan kapcsolódott az iskolához és a templomhoz”. Amellett, hogy a családnak erőteljes pedagógusi gyökerei voltak, valamint a kántorizálás is szerepelt az életükben. A zenével, az énekkel egyrészt a templomban találkozott ő és három testvére – de otthon is énekeltek a családtagok, rendszerint népdalt vagy egyházi éneket. Általában minden ünnepi alkalomhoz tudtak igazítani aktuális éneket.

A nyitrai magyar-zene szakpáron végzett zenész-pedagógus beszélt arról is, hogy politikai okok miatt otthon „bűnös foglalkozás” volt pedagógiáról beszélni. Ugyanis a kommunista rendszer az édesapját választás elé állította – ő azonban végül nem volt hajlandó elhagyni a templomi szolgálatot, a kántorságot, s emiatt a pedagógiáról kellett lemondania. Annak ellenére tett így, hogy 1950-ben az ő munkájának köszönhetően indulhatott újra Rimaszécsen a magyar tannyelvű iskola. Végül azonban István – minden korabeli politikai nehézség ellenére – mégis a tanítóságnál kötött ki.

„Úgy látszik, föntről irányítottak, hogy mégis pedagógus legyek. Hogy zenész vagyok, az egy dolog, de szeretek tanítani, énekkart vezetni, szeretem a gyerekeket, s másoknak átadni a tudást. Ez gondolom az ősöktől is ott van a génekben, vagyis a pedagógus hajlam: átadni azt a keveset, amit tudok”

– fejtegette.

Zenei és pedagógiai szigor

Demčik Norbert arról is faggatta Stubendeket, hogy megtérülhet-e a szigorú zenei nevelés a gyerekeknél. A válasz szerint elsősorban arra van szükség, hogy a szülő ismerje a gyerekét, annak képességeit. A klasszikus zene tanulása persze nem leányálom, „ott dolgozni kell”, de a gyakorlás a mindennapi figyelemre és fegyelemre neveli a gyereket. Hogy valaki majd egyszer önállóan, a maga örömére játsszon, az sokáig tart – különösen a zongoristák esetében –, de Stubendek István szerint egyértelműen megéri a befektetés.

A szigorúság témája később visszatért a Concordia kapcsán is – ugyanis azt nem professzionális, csak a zenéből élő személyek alkotják. A kórusvezető szerint emiatt az amatőrök együtteseknél nagyobb empátiát kell gyakorolnia karnagyként. Az ilyen csoportoknál ráadásul az az egyik fő motiváció, hogy szeretnek énekelni, együtt lenni. Azt is meg kell értenie a kórusvezetőnek, ha a próbákról hiányzóknak „fontosabb dolga” akad, ezt nem hányhatja a szemükre. „Ha nem érez az ember a másikkal, s nem látod a szemében, hogy neki esetleg gondja van”, akkor Stubendek szerint nem érdemes műkedvelő kórusmunkával foglalkozni.

A lélek visz előre

A beszélgetés során természetesen szóba került a komáromi Concordia története is, amely az 1980-as kezdetei óta igazi, karakteres önálló zenei intézménnyé fejlődött. Mivel önkéntes énekesekről van szó, ezért nem mindig könnyű összetartani a társaságot, amely legjobb időszakaiban 50-60 főből állt. Stubendek mindenesetre leszögezte, annak örül, ha annyi embere van, amennyivel variálni tud.

„Nem sokaság, hanem lélek visz előre”

– tett hozzá egy másik kulcsgondolatot.

Több konkrét emléket is felidézett a Concordia történetéből. Nem egyszer megesett, hogy egy-egy nevezetes helyszínen, spontán módon adtak elő dalcsokrot. Ilyenre sor került már a New York-i Szabadság-szobor belsejében, vagy Nagycenken, Széchényi István végső nyughelyénél is, ahol az éppen arra járók elbűvölve hallgatták az előadást.

„Az ének szebbé teszi az ember lelkét. S ezt a világ nem veszi észre – hogy énekelni kéne!”

– fűzte hozzá.

Mi lesz a zeneoktatással?

A diskurzusból nem hiányzott a kritika sem, ugyanis a karnagy manapság hiányolja a pedagógusokat a kórustagok közül. Mint mondta, induláskor legalább nyolc óvónő társult hozzájuk, ma már azonban más a helyzet. Úgy látja, a zenének nagyon rossz helyzete van az oktatásban. Eleve az óriási probléma, hogy Szlovákiában megszűnt a magyar nyelvű ének-zene szakos képzés, gyakorlatilag a oktatási rangsor legutolsó helyén van a zeneoktatás. „Őrület. Hol vagyunk?” – tette fel egy elkeseredett költői kérdést.

Leszögezte, el kell érni, hogy az óvoda – ahol még szerves szerepe van az éneklésnek – után ne legyen akkora törés a zeneoktatásban. Ha továbbra is fennáll az avatott zeneszakos pedagógusok hiánya, sőt még növekedni is fog, úgy nagyon nehéz lesz előrelépni.