Nem csak nyelvében él a baszk nemzet

Fel is bukkan a menet, lehetnek úgy tízezren. Tíztől hetven évesekig, zászlók és transzparensek nélkül, csendben vonulnak. Félelmetes, egyben abszurd, ahogy a baszk rendőrség a spanyol kollégákkal együtt „biztosítja” az eseményt. Golyóálló mellény van rajtuk, az rögtön látszik. A tömeg skandálni kezd valamit, minden harmadik szót értem csak: „eta”. Te jó ég, hová cseppentem, villan át az agyamon, de sofőrünk mosolyogva tájékoztat, hogy ez a szó baszkul annyit jelent, hogy „és”. Azaz csak felsorolják, mi mindent akarnak. Három óra alatt érünk a bilbaói reptérről a szállodába. Ez alatt az idő alatt tudatosul bennünk, hogy nem Spanyolországban vagyunk, hanem az 1979-ben alakult Baszk Autonóm Köztársaságban.

Gurutze kedves, segítőkész

Szobám ablaka a tengerre néz, bár februárban ez nem jelent sokat. A portásfiú fülig mosoly, errefelé tudják, hogyan kell bánni a nemzetközi újságíró-küldöttségekkel. A héttagú csoportból egyébként ketten finnországi svédek, ketten katalánok, egy dél-tiroli és egy olaszországi szlovén kolléga mellett jómagam képviselem a szlovákiai magyar sajtót. A heti program első látásra abszolválhatatlannak tűnik, hiszen egy nap itt is csak huszonnégy órából áll, és hat órát azért ajánlatos aludni. Nos, akkor még nem tudjuk, hogy nagyjából pont ennyi szabad időnk lesz a kisebbségi politikával és a baszk autonómiával való intenzív ismerkedés közepette.

Vezetőnk és pesztonkánk, Gurutze kedves, segítőkész, ám szigorúan tartja magát az időpontokhoz. Egy mikorbusszal járjuk az országot, a nyelvi intézetből baszk napilaphoz, onnan a baszk kormányhivatalba, majd egy újonnan alakult rádióadóhoz, az este pedig általában a politikai nagygyűléseké, ahol szilaj szónokok váltják egymást. Vendéglátóink bizonyára azt hiszik, titokban mindannyian beszélünk baszkul.

Márpedig baszkul az itteni lakosságnak is csak mintegy egynegyede, azaz alig félmillió ember beszél anyanyelvi szinten. Ez részben azzal magyarázható, hogy 1979 előtt a madridi vezetés tűzzel-vassal irtotta ezt a furcsa, ősi nyelvet. A beolvasztási politika fő jelszava az volt, hogy a baszk a parasztok nyelve, nem pedig a művelt spanyol polgáré. A mai negyvenes korosztály emiatt egyáltalán nem tud baszkul, ám örömteli tény, hogy a nyugdíjasok mellett egyre több fiatal számára jelenti a nyelvtudás a nemzeti önazonosságot. Ha úgy tetszik, egy félholt nyelv felélesztése folyik, és mivel Baszkföld iparilag fejlettebb az országos átlagnál, a kizökkent világ helyrebillentésére sokat tudnak költeni. Saját közszolgálati tévéjük, rádiójuk, internetes portáljaik vannak, intézményesen tanítanak nyelvet felnőtteknek, a könyvkiadók állami támogatást kapnak, a baszk nyelvű oktatás pedig ma már természetesnek számít óvodától az egyetemig. A diákok maguk dönthetik el, a két hivatalos nyelv közül melyiken akarnak tanulni. Az első osztályosok egyharmadát íratják baszk nyelvű, és egynegyedét kétnyelvű iskolába. Egyetemeik is vannak, ám mivel az „euskara” szókincse még nem alkalmas a modern technikai, tudományos fogalmak lefedésére, az egynyelvű órák ritkák.

Az új kor új kifejezéseit az angolból és a latin nyelvekből veszik át, alkalmazva az ősi nyelvi sajátosságokat.

Ötmillió a napilapra

Olvasni is van mit, a Berria nevű baszk napilapnál például százötven újságíró dolgozik (havi átlag ezer euróért), megtiszteltetésnek véve, hogy tehetnek valamit a közért. A lapnak arra is telik, hogy kiküldje munkatársait az amerikai elnökválasztásokra, a pápa kubai látogatására, vagy éppen Irakba. De vajon miből? – ugrik be az illetlen kérdés. Mert a Berria elődjét, az Egunkaria nevű napilapot egy éve pont azért szüntette meg a spanyol hatóság, mert felmerült a gyanú, hogy az ETA baszk szeparatista terrorszervezet pénzeli őket. A dolgot a legilletékesebbel, Martxelo Otamentivel vitattuk meg, aki amellett, hogy az egykori Egunkaria és a mai Berria lapigazgatója, maga is volt börtönben terroristákkal készített interjúi miatt. „A spanyolok számára felfoghatatlan volt, hogyan szedhettünk össze egymillió eurót a lapra. Hiába magyaráztam, hogy az egyszerű emberek adták össze a pénzt. Ez egy részvénytársaság, de vigyáztunk rá, hogy egy-egy kisrészvényes a részvények legtöbb 0,06 százalékát birtokolhassa, adományként is maximálisan hatvanezer eurót fogadtunk el. ĺgy működött az Egunkaria. Amikor megszüntették a lapot, huszonötezer ember vonult Donostia utcáira” – meséli Otamenti, fotókkal is alátámasztva mondandóját. A megszüntetett baszk napilap mellett az utunkat szervező MIDAS, a kisebbségi napilapok európai szövetsége is szót emelt. Az utódlap elindítására pedig nem kevesebb, mint ötmillió euró jött össze, a Berria megrendelői közül is sokan elsősorban hazafiságból járatják a lapot. Aki lélekben baszk, az előbb-utóbb meg is tanul baszkul, állítja a lapigazgató, aki különböző kedvezményekkel és időszaki kiadványokkal bombázza a hezitáló megrendelőket.

Baszk szappanopera

Az írott sajtó mellett a nemzetiségi tévének és a rádiónak is harcot kell vívnia a spanyolnyelvűség ellen. Egy átlagos háztartásban ötven csatorna közül választhatnak, errefelé mindenki beszél spanyolul, a baszk viszont enyhén szólva nem világnyelv, ezért minőséget kell nyújtaniuk, ha talpon akarnak maradni. A minőség nem feltétlenül csak az elitkultúrát jelenti, az EITB nevű televíziónál, amely két spanyol csatorna mellett két baszk csatornát is működtet. A legnézettebb műsor egy baszk szappanopera. Van már baszk valóságshow is, a szereplőknek ezen a nyelven társalogva kell túlélniük valahol az őserdőben.

A tévé produkciós vezetője, Xabier Arizkorreta büszkén vezet minket körbe a gyárként működő stúdióban, ahol évi 280 részt forgatnak le a baszk Família Kft.-ből, természetesen ügyelve a nyelvhelyességre. A sorozat íróit egy nyelvi központ nyelvtanárai segítik, nehogy becsússzon egy-egy helytelen mondatszerkezet, amely aztán futótűzként terjedne a tartományban. Az 1982 óta működő Euskal Irrati Telebista pazar épületében egyébként ugyanazt csinálják, mint mondjuk a Markízánál: van esti talk show, politikai vitaműsor, sportközvetítés baszk riporterrel, vannak gyerekműsorok, vetélkedők és kasszafilmek, ez utóbbiak persze baszk szinkronnal. Piaci részesedésük 24 százalék, csak öt százalékkal maradnak le a vezető spanyol közszolgálati tévé (TVE) mögött. Regionális adásokat is sugároznak, ezért a baszk tartományi kormány is támogatja őket, sőt összbevételük 75 százaléka közpénzekből származik. Évi 72 millió eurós költségvetéssel működnek. (Összehasonlításként jó tudni, hogy az STV költségvetése nem éri el az évi kétmilliárd koronát, a magyar nemzetiségi műsorokról pedig inkább szó se essék.)

Folklór rockzenével

A baszk rádiónál is ideálisnak tűnik a helyzet, 24 órás sugárzás, két csatorna, az egyik fiataloknak, sok zenével, egyharmad részben baszk előadóktól. A huszonkétezer darabos CD-archívumba öröm bemenni, meg is ajándékoznak bennünket egy-egy baszk karácsonyi dalokat tartalmazó koronggal. Úgy értsem, a Csendes éjhez írtak baszk szöveget? – kérdem a rádió igazgatónőjétől, Odile Kruzeta Olaňetától, aki kissé meglepetten rázza a fejét: dehogyis, vannak nekünk saját dallamaink!

Hát vannak, nem is akármilyenek. A világzenei fesztiválok szervezőinek figyelmébe ajánlom ezt az észak-afrikai, portugál, katalán, francia, skót és germán kevercset, amit egyheti fülhegyezés után sem sikerült jobban beazonosítanom. Főleg, ha napok óta egy Kepa Junkera nevű, állítólag már világhírű harmonikás-zeneszerző lebilincselő CD-jét bömböltetem, aki a folklórt szépen összeeresztette a rockzenével. Érdekes, csontos hangzást tudnak kicsiholni abból a titokzatos ütőhangszerből is, amely talán még az Amadinda ütőegyüttes se tudna nevén nevezni. (Megnéztem: ttun-ttun). Az abszolúte baszk zenei stílust viszont úgy hívják, Bertsolaritza. Hangszeres kíséret nélküli ének, a dallam hagyományos, a szöveget helyben improvizálják az ottani Tinódi Lantos Sebestyének, méghozzá aktuális témákra. Hatalmas érdeklődés kísér egy-egy bertsoversenyt, bár a tévé újabban nem meri egyenesben közvetíteni ezeket, nehogy nyílt uszítást sugározzanak. Mit mondjak, Janet Jackson mellét az itteni hatóságok jobban eltűrik a képernyőn, mint egy-egy burkolt spanyolellenes megjegyzést.

Meg kell kóstolni

A hagyományos baszk ételek véleményem szerint ehetetlenek, de ez persze nem jelent semmit, biztos balszerencsésen válogattam. Szeretik az egyben sült, zsíros disznóhúst, a füstölt sonkát és a rántott tengeri herkentyűket. Sörkedvelőknek ezt a vidéket nem ajánlom, száraz vörösborokból viszont nagy a választék. A nemzeti ital, amit mindenkinek kötelezően meg kell kóstolnia, érdekes módon a cidra, vagyis az almabor. A „csucsóivásnak” rítusa van. Hatalmas hordóból, minél hosszabb sugárban csapolják, és az a nagymester, aki úgy tölti meg a poharát, hogy egy csepp se jut a padlónak. Biztos azért a nagy igyekezet, hogy habja legyen az italnak. Külön cidra-borozók vannak, az ital már-már felkerült a baszk címerre is.

A politikai fővárosban

Az önálló Baszkföld ügye ugyan a helyiek többsége szerint túlzott követelés, az Európai Unió parlamentjében viszont saját képviselője van a három északi megyét tömörítő autonóm köztársaságnak, az országos választások mellett pedig az itteniek a helyi parlament összetételét illetően is állást foglalhatnak. Az utca embere már lemondott a Franciaországba szakadt baszkokról, akiket sikerült teljesen elfranciásítani. Kis unszolás után a baszk kormány kulturális államtitkára is hajlandó tehetetlenül széttárni karjait: sajnos nem ér odáig a kezük, örülnek, ha az autonóm köztársaság területén fel tudják éleszteni a baszk kultúrát és nyelvet. Patxi Goenaga irodájába nem könnyű bejutni, ám az írásbeli engedélyt lobogtatva és a számos fotocellás motozást követően megkapjuk a látogatói bilétát. Ezután már mindenki kedvesen mosolyog ránk. Maga az épület Victoriában, Baszkföld politikai fővárosában van, és akkora, mint a pozsonyi ružinovi kórház. A gazdasági főváros egyébként Bilbao, a baszk kultúra központja pedig San Sebastianban van, illetve bocsánat: Gasteiz, Bilbo és Donostia. (A helyiek szeretik, ha a városok neveit baszkul használjuk, még ha az étteremben spanyolul kommunikálunk is a pincérrel.) A kulturális államtitkártól megtudjuk, hogy Nafarroában sokkal rosszabb a baszk nyelv helyzete, mint az északi Gipuzkoa és Bizkaia megyékben. A baszk nyelv használatáról szóló normalizációs törvényt Nafarroa-szerte szinte az össze közintézményben ignorálják, a hivatalnokoknak ott nem kell tudniuk baszkul, hogy megkapják az állást.

Márpedig a dokumentum szerint a nyelv az identitás és a közösségi integráció alapvető eleme. A két északi megye területén az állami, tartományi intézményeknél, a közalkalmazotti szférában, de sok cégnél is kötelező tudni baszkul, a baszk bírói tanács elnöke viszont nem tud, a parlamenti képviselőknek pedig csak a fele. Ami tehát papíron érvényes, a gyakorlatban nem mindig. Kísérőnk, Gurutze például a baszk kormány épületében sem értett szót baszkul sem a biztonsági személyzettel, sem pedig az interjúnál segédkező angol–spanyol tolmácsnővel.

Graffitik

A nyelvi kérdés és a politika egyébként mára szorosan összeforrt, és jelen van az utcákon is. Az önállóságpárti baszkok külön kocsmákba járnak és feketével áthúzott spanyol zászlókat rajzolnak a házfalakra. Gyakoriak a spanyol államot baszk zászlóval fedő graffitik is, amelyeket senki sem igyekszik eltüntetni a főutcákról. A rendszerellenesnek kikiáltott Herri Batasuna szeparatista párt pedig a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint bejutna a parlamentbe, ha szavazhatnának rá. Jellemző, hogy amikor szuvenírként haza akartam vinni egy falragaszt, a járókelők rám szóltak, hogy miért kell azt letépni a falról. Pedig veszélyesebb dolgokat is szállítottam én a Lufthansa járatain. Mind odafelé, mind pedig visszafelé sikerült puszta kalandvágyból felcsempésznem a gépre egy borotvát, egy szuperéles kisollót és egy flakon hajlakkot, ami szembe fújva bizony komoly biológiai fegyver. Ennyit a bécsi, a frankfurti és a bilbaoi repülőtér fokozott ellenőrzéséről...