„Nem az vagyok, aki voltam” – két hónappal a Covid-diagnózis után

Év elején vörösbe váltott a galántai kórház, ahol január eleje óta csak koronavírusos betegeket látnak el. „Emberfeletti, amit az orvosok és nővérek elkövetnek” – mondja a kórházban tapasztaltakról Csillag Sándor, hozzátéve, hogy félni nem szabad, lépni viszont gyorsan kell a tünetek ellen.

Negatív után pozitív

Novemberben tért haza külföldi munkahelyéről, a terv szerint az ünnepek után újra munkába állt volna, de közbeszólt a fertőzés. Az ötvenes férfi negatív antigénteszttel indult el Németországba, ahol újra mintát vettek tőle, és a PCR-teszt már kimutatta a fertőzést a szervezetében. Ekkor még nem jelentkeztek nála a tünetek, csak néhány nappal később, az otthoni karanténban romlott az állapota. Családjával hárman élnek egy háztartásban, mindegyiküknél máshogy nyilvánult meg a koronavírus-fertőzés.

Kínzó köhögés

Levertség és száraz köhögés kínozta, és mint mondja, olyan volt, mintha lángoltak volna a szemgolyói. A család háziorvosát is értesítették arról, hogy elkapták a vírust, folyamatosan kapcsolatban voltak vele. Sándor azt mondja, ha korábban kért volna segítséget, talán otthon is átvészelhette volna a betegséget a feleséghez hasonlóan.

„Kicsit könnyelmű voltam, később mentőt hívtunk. Ekkor már annyira megerőltette a hasizmaimat a köhögés, mintha extrémen tornáztam volna. A galántai kórházba szállítottak, már a mentőautóban oxigénmaszkot raktak az arcomra. A CT-vizsgálattal megállapították, hogy csak 50 százalékos a tüdőkapacitásom”

– emlékszik vissza a kórházba szállításra a páciens, aki állandó légszomja mellett egy köhögőrohamot is átvészelt a kórházban, úgy gondolja, ez volt a betegség csúcspontja, de még mindig hosszú folyamatként tekint a gyógyulásra.

Nem ismertem magamra

Infúziót, injekciókat, oxigénterápiát és véralvadásgátlót kapott a kórházban, a kimerültség miatt az ágy és a mosdó közötti néhány lépést is meg kellett terveznie. Ereje nem volt, a családjával leginkább írásban kommunikált.

„Nem ismertem magamra fizikailag, egész életemben sportoltam, ott viszont eltűntek az izmok a lábamról. Először idegenkedtem az oxigénpalacktól, később már megtanultam benne aludni is. Nagyon-nagyon lassan elkezdett javulni a légzésem, úgy éreztem, hogy egyre több oxigénhez jutok. A légszomj még most is jelentkezik, de ez már meg sem közelíti azt az állapototˮ

– mondja Sándor, hozzátéve, hogy senkit nem akar megijeszteni, hiszen a család és a környezete példája is azt mutatja, hogy mindenkinél más a betegség lefolyása. Két hét után engedték haza a kórházból, utána hetekig véralvadásgátló injekciókat kapott, de még mindig hosszú út vezet a felépülésig.

Emberfeletti munka

Az orvosok és nővérek teljes védőfelszerelésben ápolják a koronavírusos betegeket. Védőruhában, arcmaszkban, arcpajzsban, kesztyűben végzik a vizsgálatokat, szúrnak infúziót, de mindezek mellett az emberi hozzáállás sem veszik el. Galántán mindenre figyelt a személyzet, kedvesek voltak, a legjobb teljesítményt nyújtották, pedig futószalagon érkeztek az új betegek, és a folyosóról beszűrődő köhögések is riasztók voltak. A beteg csak hálát adhat az orvosoknak, viszont mi, a kórházon kívüliek is megmutathatjuk, mennyire becsüljük a munkájukat – elég, ha betartjuk az érvényes korlátozásokat, és nem tesszük ki magunkat feleslegesen a megbetegedés veszélyének.

Nem félni, cselekedni

Sándor leszögezte, hogy senkiben nem akar félelmet kelteni, de figyelmeztet, hogy fontos figyelni a tünetekre, és ha súlyosbodik a fertőzött állapota, akkor időben kell segítséget kérni. Vagyis jobban kell figyelni magunkra, arra, hogyan jelez a szervezet. Két hónap telt el a pozitív teszteredmény és a tünetek jelentkezése óta, de Csillag Sándor még most is azt mondja, hogy hiányzik a levegő és a fertőzés előtti erőnlét, ezért még ma sem meri azt mondani, hogy túl van a koronavírus-fertőzésen.