Négy keréken – úttalan utakon járva

Hajnovicsék idén már hatodszor szervezik Rimaszombatban és annak közvetlen környékén a terepautók versenyét. Júnuis 2-án és 3-án lesz a seregszemle, az eddigi jelentkezések szerint hatvan-hetven autós várható, de számuk akár száz fölé is emelkedhet. Nem csupán a környékről jönnek, hanem az ország minden szegletéből, sőt, jónéhányan a határokon túlról, főként Magyarországról és Csehországból.

A vasárnapi délelőtti lustálkodás helyett éppen az útvonal kijelölése a cél. Négyen ülünk a terepjáróban, Hajnovics Gábor, a feleség és szintén kiváló versenyző, Márti, a kisfiú, Attila, aki talán az utánpótlás és én. Az igazat megvallva bemászni sem könnyű egy ilyen masina hátsó ülésére. Az aszfaltos utat Szabadka lakótelepnél hagyjuk el, elméletileg Osgyán községet kellene megközelíteni erdei, mezei és mocsáron átvezető utakon – a lehető legnehezebb kapaszkodókat, lejtőket, vizenyős szakaszokat szándékosan keresve.

Mi lehet ebben az élvezet?

Ezt a kérdést teszem fel magamban még az elején. Aztán az első mocsaras szakasznál, amely belekerül majd mint nehezített szakasz a verseny útvonalába, mindenre rájövök. A jobb rálátás meg a biztonság kedvéért mi, utasok kiszállunk a mocsáron való első átgázolás előtt, gyalog próbálnánk meg átjutni. Mi sem természetesebb, harmadik lépés után bokáig süppedek a nyúlós, cuppogós sárba, onnantól fogva a minden mindegy elve alapján figyelem az eseményeket. Az első kocsi akadálytalanul – igaz, a sarat és vizet húsz méteres körzetben szétfröcskölve – jut túl a nehezített szakaszon. A másodiknak már nem megy ilyen könnyen, a harmadik majdnem beássa magát, a negyedik pedig – látva, elődei miként végezték – alapos nekifutással vág át a mocsáron. A négy kocsi körülbelül fél méter mély árkot ásott magának. A dologban éppen ez a lényeg, mert ha már a hetvenedik érkezik ehhez a szakaszhoz, annak ugyancsak lesz mit csinálnia, hogy átjusson a túloldalra. Vizes, cuppogós cipőm sem érdekel már, megyünk tovább, minden kocsi csupa kosz, de így szép a terepjáró – legalábbis a gazdák szerint.

A mocsár után Gabi hirtelen kanyarral belevág a galagonyával, csipkével és szederrel benőtt, elhagyatott erdei út nyomvonalába. Ha itt gyalogosan kellene átvágnom magam, talán csak bozótvágó késsel tudnék átjutni nagy nehezen azon a húsz méteren, amelynek a megtétele így egy percbe se telik. Vízmosáshoz, meredek lejtőhöz vezet az út, ahol ismét egy nehezített szakaszon való átjutást kell kipróbálnunk. A pályaépítők ugyanis a biztonság érdekében minden speciális szakaszt többen, többféle teljesítményű és felszereltségű géppel próbálnak ki. Senki sem szeretné, ha bárkinek is baja esnék.

Igazi csapatszellem

uralkodik a terepjárósok közt. Nem becsmérlik a másik autóját, nincs egészségtelen hiúság – ebben a csapatban mindenki régi ismerős, barát, kolléga, hiszen nem csak itt szoktak találkozni, az ország szinte minden jelentős off road találkozóján ott vannak. Ez az életük, hiszen sokan közülük olyanok, akik egész évben bütykölik a gépet, hogy egy-két alkalommal végre beleüljenek, s neki a terepnek!

Az erdei szakasz kipróbálásakor már észre sem veszem, én is tisztítom a terepet, nézem, becsülgetem, milyen szögből kellene ráhajtani a csermelyre meg a dombocskára, hogy minél nehezebb legyen az áthaladás. Aztán jön a próba, és ismét szinte nyakig ér a sár. Húzás csörlővel, ásás az avarban, nevetés, egymás cukkolása, maximális odafigyelés a vontatásnál. S még mindig nem elég a hajmeresztő utazásból. Osgyán közelében végre megtapasztalhatom, milyen az, ha terepjáróval harminckét fokos lejtőnek indul neki az ember. Meglepődni sincs időm, a jó háromszáz méter hoszszú, még gyalogosan is meredek, bokaficammal fenyegető terepen szűk másfél perc alatt felvágtatunk. Porfelhő, repkedő parlagfűszárak, jó húsz centi mély nyom a kerekek után. Kissé hajmeresztő, de határozottan állítom: nagy élmény. Utánunk természetesen a többi autó is próbálkozik, négyből kettőnek sikerül, de a leragadtak sem bosszankodnak, inkább azt figyelik, hogyan lehet a kiszemelt szakaszt alkalmassá tenni a versenyen. Mert ezt is beveszik végül, mint külön prémiumpontokat hozó részt. Hogy végül mennyien tudják majd végrehajtani, kérdés, de izgalmas lesz, az biztos.

Hat óra autózás, ki- és beszállás után ér véget a terepbejárás, útvonal-kijelölés. ĺgy, vasárnap. A napi tortúra végén kénytelen-kelletlen viszont arra következtetésre jutok: úgy látszik, most már magamat besorolhatom az off road rajongói közé. Azt hiszem, ott leszek június 2-án és 3-án a Rimaszombat melleti Méhészpusztán a rajtnál, éjszaka meg majd valahol az ismerős mocsárnál figyelem a hetvenedik átjutót.