„Nagy szégyen, hogy a szelmenciek ügyének megoldásához Amerikába kellett mennünk!”

Emlékszik arra, mikor és milyen körülmények között szerzett először tudomást Kis- és Nagyszelmenc több évtizedig tartó szégyenletes megosztottságáról?

Azt nem tudom, kitől hallottam először arról, hogy évtizedekkel a második világháború befejezése után Európában még létezik ilyesmi, ám arra emlékszem, hogy kezdetben nem hittem el a történetet. 1994. szeptember 4-én épp azért mentem el az egyik barátommal Nagyszelmencre, hogy a saját szememmel lássam az ottani állapotokat. Amikor egy vasárnap délután először álltam meg a két falut elválasztó szögesdrótkerítésnél, azonnal eldöntöttem, megírom azt, ami ezzel a két községgel és az ott élő emberekkel megesett.

Az azóta eltelt időszakban két, a szelmeci eseményekkel foglalkozó könyve jelent meg: A kettézárt falu, valamint A 342-es határkő című. Két éve már, hogy megnyílt az ottani átkelő. Mikor érezte úgy, van remény arra, hogy valaha megszűnhet a két határ menti község megosztottsága?

A kezdetektől így gondoltam. A kitartásban és a nyilvánosság erejében bíztam. A témával egész idő alatt szisztematikusan foglalkoztam, és ahol csak tehettem, az újságíró kollégák figyelmét is felhívtam erre a történetre. A kis- és nagyszelmenci eseményekről nemcsak az említett két könyvemben írtam, a községekről egyebek mellett dokumentum-hangjátékot is készítettem. Az elmúlt 12-13 évben egyébként rengeteg hazai és külföldi riport, tudósítás és dokumentumfilm látott napvilágot ebben a témában. A gyakorlat az volt, hogy amint a különböző döntéshozói körökben a szelmenciek ügye kezdett elcsitulni, egy-egy erőteljes publikációval újra felszínre hoztuk az esetet. A kérdéskör rengeteg különböző fórumot megjárt, míg aztán 2004 áprilisában az USA-kongresszus kétszáz tagú emberjogi frakciója Washingtonban meghallgatást tartott a Magyar–Amerikai Kongresszusi Kapcsolatok Központjának kezdeményezésére a szelmenci határátkelő megnyitásának ügyében. Ezt követően már Szlovákiában és Ukrajnában is döntés született arról, hogy a két ország egyszer megnyitja majd az itteni átkelőt.

Ön ott volt ezen a kongresszusi meghallgatáson. Hogyan emlékszik a történtekre?

A meghallgatásról videofelvétel készült, az ott elhangzott szövegek pontos fordítása megtalálható A 342-es határkő című könyvben. Elmondható, hogy a bizottság tagjai azonnal átérezték az itteni események tragikumát, ám elsősorban nem mint magyarkérdést, hanem mint emberjogi problémát kezelték. Ez egyébként egyfajta példaként is szolgálhat a hasonló, még rendezésre váró esetekre. Egyes vitás ügyek orvoslására szerintem könnyebben sor kerülhet, ha a dolgoknak az emberjogi oldalát emeljük ki, az etnicitás ugyanis mostanság nem nagyon divatos a világpolitikában. Washingtonban ugyanakkor a közép-európai történésekről való teljes tájékozatlanságról is bizonyságot szerezhettünk, hisz az egyébként rendkívül kedves és okos Diane E. Watson demokrata párti kongresszusi képviselő feltette nekünk a kérdést, hogy a szelmenci probléma megoldására a két község miért nem alakít egy közös államot.

Egyesek szerint a közvélemény figyelmét a kettévágott székely kapukat ábrázoló emlékmű felállításával sikerült felkelteni, ez egyfajta fordulópont volt az ügyben.

Erre az amerikai meghallgatás előtti évben, még 2003. október 18-án került sor. Valóban ez volt az első olyan szelmenci esemény, amely a világsajtóban is publicitást kapott.

Bár viszonylag hamar deklarálta szinte minden érintett döntéshozó szerv és az ügyben illetékes tisztségviselő, hogy szándékában áll megoldani a szelmenci problémát, mégis elég hosszú időnek kellett eltelnie, amíg végre 2005. december 23-án megnyílhatott az átkelő. Ön természetesnek tartotta ezt a fajta ügymenetet?

Igen, valami ilyesmire számítottam. Ennek az lehet az oka, hogy a mi országainkban nagyon szokatlan dolog a szabadság. Egyesek úgy gondolkoztak, hogy egy olyan „idillikus rendszert”, amelyben valami évtizedeken át szépen be van zárva, és amelyben helyükön vannak a lakatok, a szögesdrótok, a lezárt sorompók és az elektromos jelzőrendszerek, kár megbontani. Ehelyett szabadságot adni az embereknek errefelé rendhagyó cselekedetnek számít. A politikusokat abban kellett „segítenünk”, hogy meghozzák végre azokat a döntéseket, amelyeket maguktól nem voltak képesek meghozni. Rajtam kívül egyébként senki sem szokta hangsúlyozni, nagy szégyen, hogy a szelmenciek ügyének megoldásához Amerikába kellett mennünk. Szlovákia és Ukrajna ezt a problémát saját hatáskörében is megoldhatta volna. Akkor nem kellett volna a világ első számú nagyhatalmánál előszobázni azért, hogy a minden stratégiai fontosságot nélkülöző kicsiny falvakban hatvan év után átkelő nyílhasson.

Mit érzett, amikor 2005. december 23-án megnyílt az átkelő Kis- és Nagyszelmenc között?

Semmi különöset nem éreztem. Azt azonban tanulságos volt látni, hogy a határnyitáskor a kisszelmenciek közül csak azok jöhettek át Nagyszelmencre, akik a politikusok közelében tartózkodtak. Őket a határőrök nem merték zaklatni, ám a többi vízum nélkül érkezőt már visszafordították. Kezdetben problémát okozott az is, hogy amikor az ukrajnai Kisszelmencen reggel nyolc óra volt, akkor a szlovákiai Nagyszelmencen még csak hetet mutatott az óra, így senki sem mehetett át a határon. Aztán az órákat egyeztették, és így megszületett az egyébként sehol másutt sem érvényes, speciális „szelmenci időzóna”.

Abszurditásokból tudtommal mostanság sincs hiány ennél az átkelőnél.

Valóban. Az egyik ilyen, hogy a Kisszelmencről Szlovákiába utazók manapság inkább a magyarországi vízumot váltják ki. Ez ugyanúgy ingyenes, mint a szlovákiai, és ez is egy oldalt foglal el – az egyhavi átlagfizetésbe kerülő – ukrán útlevélben, de fél évig érvényes, és többszöri határátlépést tesz lehetővé. Amikor rájöttek a hatóságok, hogy a kisszelmenciek magyar vízummal járnak át Nagyszelmencre, kötelezték őket, hogy Szlovákián átutazva elmenjenek Magyarországra is. Azóta az a szokás, hogy reggel a kisszelmenciek átjönnek az itteni kishatáron, valamilyen módon eljutnak az ötven kilométerre lévő Sátoraljaújhelyre, ott belépnek Magyarországra, megisznak egy kávét a Tesco parkolójában, és sietnek vissza Nagyszelmence, hogy a rokonaiknál tölthessék a napot. Tartok tőle, hogy hamarosan, a shengeni egyezmény itteni érvénybe lépése után újabb abszurditásoknak leszünk tanúi.

Kisszelmencen egyébként mi változott meg a határnyitás óta?

Ebben a faluban, amelyben korábban szinte semmi sem volt, most üzletek, bárok, kocsmák nyíltak, leaszfaltozták az utakat, kiépült a közvilágítás. Az emberek munkához jutottak. Az ottani telkeket azonban többnyire ukránok és oroszok vásárolják fel, mert ők tehetősebbek, mint a helybéliek. Hogy ez milyen demográfiai változásokat hoz majd a falu életében, egyelőre nehéz megjósolni.

A szelmenci kishatár azzal a céllal nyílt, hogy a két szomszédos falu lakosai különösebb nehézségek nélkül átjárhassanak egymáshoz. Tapasztalataim szerint rengeteg hozadéka volt a két évvel ezelőtti határnyitásnak, ám az eredeti szándék máig sem valósult meg.

Én is így gondolom. Szerintem a kisszelmenci Jefcsák Zoli bácsi a mai napig nem vitt, vihetett virágot az édesapja nagyszelmenci sírjára. A határon hatalmas sorok vannak, több órás a várakozási idő, ám hogy tudatosan lassítják-e a forgalmat a határórök, azt nem tudom. Elmondok egy történetet. Amikor Spanyolországból mentem át Gibraltárba – tulajdonképpen az Európai Unióból utaztam ki egy unión kívüli térségbe – egy másfél kilométeres kocsisor végére kellett beállnom. A spanyol és a brit határőrök úgy dolgoztak, hogy 20 perc alatt átléphettem a határt. Talán mondanom sem kell, az ügyintézés meggyorsítására ott nem kellett csúszópénzt adni...