Muzsikálás közben a zenész és a közönség is ugyanúgy feltöltődik, gazdagodik

Aki követi az ön közösségi oldalát, az láthatta, hogy elég jól alkalmazkodott az áldatlan járványállapotokhoz. Már tavaly tavasztól tart online koncerteket. Hogyan rázódott bele ebbe az új helyzetbe?

Nagyon furcsa volt. Kitettük a kamerát, megpróbáltam mögé gondolni a közönséget. Van tapasztalatom arról, hogy miként reagál a hallgatóság bizonyos dolgokra, tehát azt feltételeztem, hogy nagyjából ugyanúgy reagálnak. Viszont én magam az egészből nem kaptam vissza semmit. Ha élőben valamit elkezdek, akkor látom, hogy ki énekel, ki nem, hogy ezt sokan vagy kevesen teszik, s ennek megfelelően például még egyszer eléneklek, mondok valamit, innen oda váltok, mert úgy kívánja meg az adott pillanat. Aztán nagyon furcsa volt az is, hogy az ember az online koncertnél is megpróbálja elérni ugyanazt a felfokozott érzelmi állapotot, amit egy hagyományos koncerten is. Amikor aztán vége van, majd elköszönök és kikapcsolom a gépet, ott maradok azzal az érzéssel, hogy „no most akkor mi van?” (nevet).

Nincs katarzis.

Nincs, semmi sincs. Aztán az ember megszokja ezt is, legközelebb már számít rá. 

Ugyanakkor azt látom, a koncerteket követően viszonylag sokszor személyesen válaszol az emberek véleményeire, kérdéseire a kommentszekcióban.

Igen. Ha valaki úgy szólít meg, hogy fontosnak gondolom a választ, akkor megteszem. Azt gondolom, hogy az emberekkel való kommunikáció jobb, ha személyes, s nem valaki más írja helyettem, hogy „nagyon ügyes vagy Andriska, csak így tovább, üdvözöl Vilmos bácsi” (nevet). 

A koronavírus miatti bezártság mennyire késztette zeneszerzésre?

Azt azért nem mondanám, hogy nagyon. 2019-ben volt 50 éves a Kaláka, pont amikor elkezdődött a járvány. Koncerteztünk Magyarországon, a szomszédos országokban, Dél-Amerikában, s ott voltak még a gyerekkoncertjeim is. Tehát egy nagyon intenzív éven voltunk túl, s azt mondtuk: no, most tartunk egy évet, amikor pihenünk. Persze nem így képzeltük el, de mindenesetre pihentünk is. Azért írtam zenét is közben, készítettem egy felnőttlemezt, amely most jelenik meg. Saját lemez, mert a Kalákának megvannak a maga korlátai olyan szempontból, hogyha egyes dalok túl személyesre sikerülnek ahhoz, hogy egy négyfős együttes játszsza őket. Nekem egyszerre túl sok ilyen dalom lett – hogy a járvány miatt-e, azt nem tudom – s gyönyörűen összeálltak egy lemezzé. Az album persze ma már nem egy igazán élő műfaj, mert már minden digitálisan létezik, sokszor csak egy-egy dalként – de ahogy egy költő is kötetbe rendezi a verseit, az egységként mégis vonzza az embert. Lehet, hogy ezt ma már nem lehet eladni, de nekem mégis jólesett megcsinálni.
 

A daloskönyvei – amelyek egyfajta hibrid műfajt képviselnek, hiszen egyszerre CD-k és könyvek is – jelenthetnek-e megoldást erre a problémára?

Igen. Ezért is javasolta a kiadó, hogy újra megjelenteti a lemezeket könyv formában is, ami adott a keresletnek egy újabb lendületet. Olyan emberek is megveszik őket, akiknek a lemez már megvan, mert szépek a könyvek, benne vannak a kották, s egy gyermek számára is jól használhatóak. Én örülök ennek, mert kicsit gondoskodnak arról, hogy a lemezek tovább éljenek. 

Hogyan lehet megtalálni a jó egyensúlyt a zene piaci és esztétikai értéke között?

Ezen sosem gondolkoztam, bizonyos szempontból azért, mert mindig gondolkodott erről helyettem valaki más. Ugyan sosem volt menedzserem, de itt van a testvérem, Gryllus Dániel, aki a Kaláka vezetője. Ő szervezi az együttes életét, s nekem semmi más dolgom nincs, mint az, hogy amikor beírja a naptárba, hogy Komáromba megyünk, akkor ahhoz alkalmazkodjam. A Kaláka művészeti oldala közös munkából áll, de az adminisztratív része nem, azt ő viszi a vállán. Mindig azt csináltam, amit szerettem volna, s mindig voltak, akik ehhez hozzátették a magukét. Például megkerestek azzal, hogy itt van a Maszkabál, ehhez milyen jó rajzfilmet lehetne csinálni – vagy hogy ezt milyen jó lenne könyvvel együtt kiadni.
 

Magyarán fontos, hogy jó társaságba kerüljön az ember?

Ezek a dolgok nyilván önmagukért is dolgoznak. Például a Maszkabálban más is meglátta a fantáziát, s azzal, hogy rajzfilmet készítettek hozzá, jól jártam én is. Most nagyon leegyszerűsítettem a dolgot, de a rajzfilmek végül megtámogatják a dalokat és fordítva. Ebből mindenki profitált, a dalok pedig sokkal több helyre eljutottak, mint azelőtt.

A legutóbbi koncertjeit elnézve az ön számára talán a természeti világ jelenti a legfontosabb vezérfonalat. Hogyan alakult ki ez?

Minden bizonnyal úgy, hogy én magam is nagy kedvelője vagyok a természetnek. Világéletemben nagyon szerettem kirándulni és megfigyelni a dolgokat, például hogy miként dolgozik a pók az ablak sarkában, a virágláda mögött, ahol a nagymamám nem veszi észre, vagy azt figyeltem, mi történik a madáretetőben. Sok minden kötődik a természethez azok közül, amiket szeretek csinálni. Amikor pedig megszülettek a gyerekeim, próbáltam velük is megszerettetni a természetet. Persze írtam egy Maszkabál című lemezt is, aminek semmi köze sincs sem a népzenéhez, sem a természethez, az viszont egy másik „fiókja” a dolgoknak.

Tavasszal posztolta, hogy a Budai-hegységben járva elcsodálkozott a leánykökörcsinen. Vagy nemrég a vidráról is írt dalt. Hogy működik ez ilyenkor? Meglát valamit, s nekiáll zenét szerezni?

A vidráról azért írtam, mert az év kisemlősének választották őt a Vadonleső programban. Gyakran eljárok az eseményeikre, írtam nekik dalokat is, s ilyenkor igyekszem a valóságot megragadni. Ilyen szempontból 
az erdei pocsolya talán a kedvencem, ami – mint minden mikroélőhely – hihetetlenül érdekes világ. Az erről szóló dalban csupa olyasmit írtam, ami ténylegesen megleshető benne. A gyerekeimmel volt egy kedvenc pocsolyánk, amiben mindig keresgéltünk. Legutóbb a gyurgyalagról írtam verset.

Vannak olyan tájak, amelyek több dalát is inspirálták?

Hogyne. A nyarak egy részét általában a Káli-medencében töltöm. Az egész biciklizős lemezt ott írtam az első daltól az utolsóig. Pontosan tudom, hol volt az a szederbokor, erdei pocsolya, kidőlt fa vagy a vasúti átjáró, amiről szó van a dalszövegekben.

Sokszor megfordult már nálunk, a szlovákiai magyar nyelvterületen. Van-e esetleg valami kedves emléke, amire szívesen emlékszik?

Bennem általában nagyon összekeverednek a különböző koncerthelyszínek. Egy időben viszont nagyon jó kapcsolatban voltam Keszeli Ferenccel Somorján. Énekeltem is a verseit, ő pedig azt hiszem, verset írt a Kaláka 40. évfordulójára.

Ha egy szóval jellemezhetné, hogy mit jelent az ön számára a zene, akkor mit mondana?

Azt mondanám, hogy feltöltődést jelent. Ez egyrészt abból áll, hogy az ember muzsikál, közben ő is gazdagodik – másrészt pedig az ember a közönség előtt áll, s a visszajelzések rá ugyanúgy pozitív hatással vannak, mint fordítva. Ez főleg a gyermekműsornál érvényes, hiszen olyankor sokkal gyorsabban és közvetlenebbül jutnak kifejezésre az érzelmeik, az örömeik vagy éppen az, ha nem annyira jön be nekik, amit hallanak.

Úgy tűnik, még 70-en túl sem tervezi nyugdíjazni magát, s érzi magában az alkotókedvet.

Igen, meg a muzsikálhatnékot is, úgyhogy egyelőre nem gondolkodom azon, hogy nyugdíjba menjek. Azt hiszem, ezt az élet majd valahogy megszabja, de most még egyáltalán nem érzem azt, hogy kevesebbet tudnék adni egy koncerten a közönségnek – márpedig ez volna az az abszolút mérce, hogy tudom-e tartani azt a színvonalat, amit én is elvárok magamtól, meg amit az emberek is elvárnak tőlem.

 

Van-e még olyan dédelgetett terve, amit még mindenképp szeretne megvalósítani?

Van, amit már régóta dédelgetek, s nem tudom, meg fogom-e még csinálni, de nem mondtam le róla. Van nekem egy kedves hangszerem, a cselló, amellyel sok gyermekeknek szóló játékot találtam ki, de ezek nem szerepelnek semmilyen kiadványban, csak élőben adom elő őket. Próbálom megtalálni a módját, hogy ne veszszenek el, ne csak az emlékezet tartsa meg őket, hanem meg is maradjanak. Ez még mindenképp rajta van az adósságlistámon. Van egy másik tervem is, de erről még korai volna beszélni, ez kimondottam a járványszünet hozadéka. Nagyon örülnék, ha ezzel még találkozna a közönség néhány éven belül. Ezenkívül pedig ha bármi eszembe jut, leírom, megírom, ahogy adódik. Nem korlátozom magam, nem törekszem semmire, várom és hagyom magam sodródni.