Megőrizni az egykori Komáromot

Ha végigolvassuk a fejeztcímeket a közelmúltban kiadott Életem emlékcserepei című önéletrajzi könyvében, akkor az egyik úgy hangzik, hogy „komáromi lettemˮ. Mikor fogalmazódott meg önben ez? Amikor 1970-ben ideköltözött, vagy hosszabb folyamat volt?

Utóbbi. Én már korábban kötődtem a városhoz azáltal, hogy a pozsonyi Csemadokból – de még azelőtt is – gyakran lejártam a magyarlakta vidékekre. Jártunk szervezni a rendezvényeket, itt Komáromban több barátom és ismerősöm volt. Megalapítottuk a Magyar Ifjúsági Klubot. Járva a vidéket, egészen Királyhelmecig, úgy gondoltam, ha valamikor el kell jönnöm Pozsonyból, akkor ide szeretnék költözni. Aztán amikor már aktuális volt a dolog, és kifele állt a szekerem rúdja a pozsonyi irodából, megkértem Kiss Miska barátomat, szerezzen itt munkahelyet. Egy idő után jelezte, hogy a múzeumban megürült egy állás. Erre ráharaptam, azóta kisebb-nagyobb kitérőkkel itt vagyok.

Tehát a városváltást nem érezte valamiféle nehézségnek?

Igen, azaz nem. A másik dolog, hogy a feleségem búcsi volt, először lejártam udvarolni, aztán a rokonsághoz, az apósékhoz, akik bort termeltek, ebben segítettem nekik. Ezáltal itt kialakult egy jó kis társaság, Búcson is vannak ismerősök, barátok, úgyhogy oda is kötődtem némiképp. Mindez párhuzamosan ment Komárommal, ahova a Csemadok Központi Bizottsága szervezett eseményeket, amikre le kellett jönni, például a Jókai Napokat.

Szepsibe jár még?

Járok, mert van ott rokonság, mellette pedig Áj, ahol jó anyámat eltemették, el szoktam menni a sírjához.

A történészi munkája szinte teljes egészében Komáromhoz kötődik, elég gazdag a tematikája. A munkásmozgalmaktól kezdve a pravoszláv templomon keresztül egészen a helyi egyesületek történetéig sok mindent felölel. Melyiket tartja a legértékesebbnek? 

Konkrét címet nem tudok mondani. Azt tartottam a legfőbb feladatomnak, hogy az egykori Komáromot rögzítsem. Tehát ami az akkor még élő emberek emlékezetében megvolt, de nem írásos formában. Utcák, emlékhelyek, jelesebb épületek, hogy ezt a Komáromot megőrizzem a jövő számára. 

Ami a munkásmozgalmakat illeti, azokkal egy jó évtizeden át foglalkozott. Hogyan tudott ebben a témában valódi történészi munkát végezni? Nyilván bele kellett foglalni az úgynevezett „vörös ideológiátˮ. Mennyire élvezte ezt a munkát?

Az is gyűjtőmunka volt. A mozgalmat meg magyar emberek csinálták, noha bizonyos célzattal. Én igyekeztem ennek a vidéknek a jellegét hangsúlyozni. Komáromban, a helyi munkásmozgalom résztvevői 95%-ban magyarok voltak a polgári Csehszlovákiában. Ők a jogaikért harcoltak – és kicsit a magyarság jogaiért is.

Akkor nem volt ez a téma teljesen kényszeralapú, talált szellemi örömet is a munkában.

Igen, így van.

Ha már a pártállami időszakról beszélünk, akkor az első múzeumi 20 évét még a kommunista érában öltötte. Mennyire akadályozta a korabeli légkör a tudományos munkáját? Más lett volna, ha nincsenek bizonyos megkötések?

Lehet, de inkább más témákkal foglalkoztam volna, nem a munkásmozgalommal. De ezt is igyekeztem úgy megírni, hogy objektív legyen, ne essek túlzásokba. Voltak bizonyos ellenőrzések, olyan pontok, amikor fennakadtak valamin az elvtársak, és meglátogattak a titkosok. Egy időben rendszeresen eljártak hozzám, én meg azt a taktikát választottam, hogy az elvtárs leült, kérdezett valamit, mondtam két szót és hallgattam. Egy idő után megunták és elmentek.

Megtalálta a modus vivendit.

Igen. Meg hát nem volt velük különösebb gond, akkor a helyi vezetők is magyarok voltak, bent voltak a pártban, úgy intézték az ügyeket, hogy az adjon is valamit az itteni lakosságnak. Nem úgy, mint amikor lejöttek a hegyekből a partizánok, egy ideig itt is voltak az 50-es évek elején, de később többnyire helyi emberek kerültek a helyükre.

Volt vagy van olyan kutatási téma, amellyel szeretett volna, de nem tudott foglalkozni? 

Helytörténettel foglalkoztam. Talán nincs olyan téma, amellyel ne foglalkozhattam volna. Konkrétan senki nem gátolta, hogy megvalósítsam, ha kitaláltam valamilyen témát. Kajtár József, az igazgatónk magyar ember volt, és soha nem mondta semmire azt, hogy nem, nyugodtan dolgozhattam. „Önkontrollˮ azért kellett, tehát tudtam, hogy ezt és így nem tudom leírni, el kell rejteni vagy meg kell kerülni, és akkor megjelenik, és így kimondhatok valamit, amit ki akartam. 

A rendszerváltás után teljesen megváltozott a politikai légkör mind országos, mind helyi szinten. A 90-es években betöltött több köztisztséget is. Tagja volt a Szlovák Nemzeti Múzeum történeti szakbizottságának, aztán belefolyt a politikába is az Együttélésen, majd a Magyar Koalíció Pártján keresztül, és Komárom alpolgármestere is volt. Ha valaki olvassa a könyvét, olyan érzése lehet, mintha a közszereplő és a politikus énje küzdött volna egymással.

Én nem nagyon szerettem előtérbe kerülni. Képzelje el, hogy iskolás koromtól mindig kénytelen voltam ezt elszenvedni. Osztályelnöknek választottak már az általános iskolában, a gimnáziumban. Valamiért mindig kiemeltek és előre tettek. Ez volt itt is, egy idő után igazgató lehettem volna a múzeumban, amikor Kajtár József nyugdíjba ment. Nem akartam, nem szeretek adminisztrálni. Nyomásra vállaltam el, hogy alpolgármester leszek, meg az MKP helyi elnöke, aztán rövid időn belül ezt fel is adtam. Nem bírom elviselni, hogy az emberek zöme, aki ilyen tisztségekhez jut, azokat ki akarja használni a saját részére. Nem a köznek dolgozik, hanem magának. Én utáltam ezt.

Úgy látja, hogy ez így volt a pártállami időkben, majd a demokratikus rendszerben is?

Az emberek ilyenek. Én a közt akartam szolgálni. Ha ebbe az irányba mentem volna, akkor rögtön a rendszerváltás után miniszterhelyettes vagy polgármester lehettem volna, de nem. Azért sem, mert nem szeretek szüntelen vitatkozni az emberekkel. Én egyedül szeretek dolgozni. Ami rajtam múlik, azt megcsinálom. 

Utólag nem sajnálja, hogy több év elment e tisztségek betöltésére, és mondjuk az idő alatt jobban foglalkozhatott volna történetírással? 

Mindig foglalkoztam a szakmámmal. Idegen helyről és közegből kerültem ide, Komáromba, és sokat segített, hogy sok embert és családot megismertem az anyaggyűjtés révén. Főleg a múzeumbarátok köre  segített sokat. Összeszedtem 40–50 „ősko-máromitˮ, akik sokat tudtak a város múltjáról, és ők is ismertek embereket, és így sikerült bekerülni ebbe a közegbe. Rengeteg mindent tudtam a városról, amit publikáltam is.

Milyen hatással volt a mečiari korszak és a kilencvenes évek demokratizálódási folyamata helyben és a régióban? 

Itt kiugrik az, hogy az emberek önzők. Ez most nem feltétlenül az önzés, de különböző pártok alakultak – én most az itteni magyarságról beszélek –, ahelyett, hogy lett volna egy. Több embert megismert valaki, jobban helyezkedett, és akkor már megpróbált pártot, szervezetet alakítani, fokozatosan nőttek ki az egységes pártból a különböző pártok, és máig viseljük ennek a terhét. Nem tudják annyira feladni a saját énjüket, hogy a közösségért tegyenek. Ma is aktuális ez. Ma tudjuk, mi van.

Nyugdíjas éveit tölti. Mivel foglalkozik most?

Befejeztem az önéletrajzi kötetemet, ennek örülök, és most már megnyugodtam, hogy megörökítettem azt, amit csináltam és ami voltam. Szerencsésen sikerült. Nem tudom, mivel tudom még kiegészíteni az írásaim sorát. Azt hiszem, kisebb tanulmányokkal. Van néhány téma, ami felvetődött bennem, csak még nem volt időm foglalkozni velük.

Az anyag már megvan?

Nagyjából.

A témát elárulja?

Az utcákról és a komáromi emlékekről van egy könyv, 30 éve írtam. A változásokat szeretném megnézni a jelentősebb városi épületeken, emlékhelyeken, utcaneveken. Meg-változott a városkép is, főleg a VII-es lakótelep, ahol rengeteg kis utca volt, azokat eltörölték, nagy panelházak lettek a helyén. Ha még meg tudom csinálni, ezt érdemes volna.