„Még él bennem kalandvágy...”

A fekete kontinenst dél–észak irányban átszelő extrém sportolók – az indulástól az érkezésig – legyőzték önmaguk korlátait, a veszélyes helyzetek tucatjait élték át, tűrőképességükben a lelki erejüket és viszont: a lelki erejükben a tűrőképességüket találták meg; miközben, szinte napról napra, a már-már elképzelhetetlent is megélték. A szóban forgó bátor emberek csapatának szlovákiai tagja az akkor 34 éves ipolysági Alföldi Tibor volt, akivel, hál’istennek, nem az árnyékban is ötvenfokos khartoumi hőségben, hanem egy kellemesen hűvös, esős nyári napon idehaza ébresztgetjük az expedíció emlékeit.

Gyakran visszagondol arra az önként vállalt, de mégiscsak sok-sok emberpróbáló kihívással teli négy hónapra?

Szinte naponta. Elég belépni a szobámba, és máris Afrikába röpít a rengeteg szuvenír, a számos egyéb apró emlék. S mindig akad egy-két kíváncsi érdeklődő is, akikkel beszélgetni lehet azokról a felejthetetlen hetekről.

Itt, Szlovákiában, főként annak déli régióiban kevés hétpróbás Afrika-utazó van. Az, hogy mi van ott, a fekete kontinensen, arról sejtelme sem volt?

Ennek az útnak volt egy sajátos romantikája. Az, hogy nemigen tudtuk, lényegében mibe megyünk bele. Volt viszont elég önbizalmunk, s egyszerűen csak abban bíztunk, hogy közben megtanuljuk legyűrni az akadályokat, fel tudunk nőni a feladathoz, ami megtörtént.

Az expedíció közel százhúsz napja mennyire volt összevethető azzal, amit azért akarva-akaratlanul elképzelt előtte?

Más elmondani, hogy ó, csodálatos Afrika; és más a személyes találkozást megélni például a kafferbivalyokkal, támadó állásban fenyegető elefánttal, vízilovakkal, krokodilokkal, az éjszakai pihenést zavaró kígyókkal, skorpiókkal, vagy úgy bringázni a kilométerek ezreit, hogy a kamionok – a helyi szokásoknak megfelelően – szinte „lefújják” a biciklistát az útról. Elsősorban pszichológiailag hatottak ránk az expedíció hétköznapjai. Az a tudat, hogy naponta teljesíteni kell, noha olyan körülményeket tapasztaltunk, amilyenekről előzetesen még csak elképzelésünk sem volt. Ugyanakkor tele voltunk várakozással, kalandvággyal, megvolt bennünk a hatalmas töltés, a motiváció. Ha nem is a leküzdeni akarás vágya, de a túllenni rajta igyekezete. Megtapasztalni, túlélni.

Voltak olyan pillanatok, helyzetek, amikor arra gondolt: feladja?

Nem. Talán egyetlenegyszer sem éreztem ilyen késztetést. Nem tagadom, voltak nehéz percek, jócskán akadtak kockázatos szituációk, de mindezt föl lehetett dolgozni. Az pedig egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy esetleg ráfizethetnék az egészre, hogy netán otthagyom a fogam. Viszont azt alaposan kitapasztaltam, hogy egy ilyen expedícióra vagy képes az ember, vagy nem; köztes megoldás nincs. Közöttünk is akadt olyasvalaki, akit félútról kellett hazaküldeni. Egyszerűen azért, mert a jelenléte állandó feszültséget okozott a csapatunkban.

Az a 116 nap túlélőtúra vagy kalandtúra volt inkább?

Volt abban mindkettő bőven, túlélés is, kaland is, noha hivatalos nevén expedícióként jegyezték. De például Szudánban az árnyékban is 51 Celsius-fokon kerékpározni, annak már kifejezetten a túlélés a tétje.

Visszaidézve az Afrikában tapasztaltakat, mennyire tartja hiteleseknek a tévéállomások népszerű túlélőshow-it?

Azokban a műsorokban úgy fele-fele arányban megoszlik a szórakoztatás, illetve a túlélési feladatok teljesítésének igénye. Mert ahhoz valóban bátorság szükséges, hogy a tévészereplés kedvéért valaki, mondjuk, odafeküdjön a nem éppen bizalomgerjesztő pókok százai közé. Viszont nekünk hónapokon át, naponta kellett éles helyzetekben is bizonyítanunk. Lényegében állandóan a bicikli nyergében pedáloztunk, máskor gyalogoltunk, megmásztuk Afrika legmagasabb hegyeit, vagy éppenséggel a Zambezin eveztünk. Itt történt, hogy csónaktársammal, óvatlanságból, a folyam fő sodrában ráeveztünk egy hatalmas örvényre, s csónakostul rögtön beborultunk a vízbe. De úgy, hogy másodmagammal talán egyetlen kőhajításnyira krokodilokkal néztünk farkasszemet, alattunk pedig a még veszélyesebb, alattomosabban támadó vízilovak gusztálgattak bennünket! Nem is maradt hátra egyéb megoldás, mint a puszta túlélés érdekében valahogyan visszakapaszkodni a csónakba... És az sem volt tréfadolog, amikor Etiópiában az egyik település sportpályájának tövében öklömnyi szikladarabokkal kőzáport zúdítottak ránk csak röviddel azután, hogy pár kilométerrel lejjebb igazán szívélyesen fogadták expedíciónkat. Ez is Afrika. Utólag elmondani mindezt könnyű, elhinni lehet is, meg talán nem is, csupán hónapokon át mindenáron megélni ezeket a próbatételeket iszonyúan nehéz.

Ön korábban álmodott ilyen útról? Akár gyerekfejjel...

Nem, gyerekként sohasem. Igaz, még srác koromban kaptam egy eléggé elnyűtt könyvet Afrikáról, azt rengeteget lapozgattam. De például a híres Hanzelka-Zikmund páros útleírásainak is csak az újságokban megjelent részleteit olvastam.

Kamaszként sem ábrándozott hosszabb utazásokról?

Én még a szocializmusban, tehát egy zárt világban voltam kamasz. Így hát csak elképzeltem, milyen lehet a világ egyik-másik csücske. Mint ahogy az szintén igaz, hogy pusztán a vakszerencse segített hozzá ehhez az expedícióhoz.

Titok, hogy ilyen ügyben miként lehet megkísérteni Fortunát?

Nincs benne semmi rejtelem. Megrögzött bringás lévén épp egy edzésről tartottunk hazafelé a barátommal, amikor Ipolyság főterén megálltunk még pár szóra. Merő véletlenségből ott és akkor megszólított a készülő expedíció magyarországi szervezője. Őszintén szólva, első hallásra kissé megriadtam az ajánlattól, mert hirtelen elképzelni sem tudtam, hogy mit keresne az ilyen ritka túrán egy magamfajta, egyszerű és már-már középkorú Ipolysági „legény”. Viszont amikor már valóság lett a dologból, s én ténylegesen készülhettem az útra, akkor szó szerint néha álmodtam ezzel; volt, amikor szépeket, és volt, amikor kevésbé megnyugtatókat.

Filmeket nézegetett, lapozgatott idevágó irodalmat?

Utólag azt mondhatom, hogy az ilyen kalandra legföljebb lélekben lehet kellőképpen felkészülni, minden egyéb már csak a helyszínen dől el, sokszor a legváratlanabb helyzeteket is beleértve.

Ha az indulás előtt nem is, de már ott a színhelyen sem tartott attól, hogy Alföldi Tibort – ahogy mondani szokás – fogságába ejti a sivatag fia?

Nézze, mindig résen, észnél kell lenni. Ahogy nem árt a körültekintő elővigyázatosság sem. Mert Afrikának a kérdésben említett tájai valóban csupán homok, homok, homok, kő, szikla, homok, meleg. Ez a sivatag. No, és az ellentétek! Az utaknak mondott, ám jobbára csak az ilyen rendeltetésű útvonalaknak mondható szakaszokon bármikor találkozni a legújabb, legkorszerűbb luxusterepjárókkal vagy éppenséggel még az ötvenes évek elejéről származó ósdi csotrogányokkal. És ez csak egyetlen példája a számtalan kontrasztnak.

Apropó, a szembetűnő különbségek! Afrikát annak teljes hosszában megjárt utazóként hogyan vélekedik arról az akut éhínségről, melynek enyhítését, légihidak létesítésével, immár az ENSZ is szorgalmazza?

Négy esztendő távolából fontos leszögeznem, hogy bár Fokvárostól Alexandriáig tényleg átszeltem az egész kontinenst, így hát sokat is láthattam, ám távolról sem mindent. Az tény és való, hogy az afrikaiak zöme nagyon szegényesen él. Ha ehhez, mint mostanában például a szárazság, még egy-egy természeti csapás párosul, akkor az élelmezés roppant gondokat okoz. Természetesen, Afrika különböző országai között az élelmiszerellátás tekintetében találni bizonyos fokú eltéréseket, de azért a közös vonások jóval többek a különbözőségeknél. Abban például akár a tágabb régiókat is tekintve alig van elütés, hogy mindenütt jobbára csak szalmakunyhókat látni, amelyeket a kissé tehetősebbek bádogtetővel fednek. Ritkaság a szilárdabb anyagból épült ház. Az otthonaikhoz tartozó apró földterületeken a helyi táplálkozási szokások alapelemének számító kukoricát termelik, más veteménynek nemigen kedvez az éghajlat. Azt is lehangoló látni, ahogy az emberek napokig üldögélnek a főbb útvonalak mentén sárga kannáikkal a vízhordó kocsit lesve. Így hát létfontosságúak az oda irányuló humanitárius segélyek; bár ennek fonákja is van, mert a helyi vezetők mindebből a maguk számára bizniszt kreálnak. Sajnos, a valóban rászorulók kárára, és nemritkán a legszegényebbek vesztére...

Ha valaki négy hónapon át barangol Afrika-szerte, közben öklömnyi kövekkel is megdobálják, a lehető legmostohább időjárási viszonyok közepette megmássza a Kilimandzsárót, csónakjával belefordul a Zambezibe, illetve napról napra újabb akadályokat kell leküzdenie – akkor ez az ember megtanulja átgondolni az életét?

Az expedíció kitűzött céljai, az egymást szinte zsinórban követő próbatételek megedzik azt, aki vállalja a megmérettetést. Bennem is megerősödött az egészséges életstílus iránti igény, a lelkiekben pedig a józan értékrend. Egyebek között a korábbiaknál is kevésbé azonosulok a fogyasztói társadalom mindenhatóságának eszméivel, az azzal párosuló agymosással. A falkaembert ugyanis könnyű az egy a zászló – egy a cél karámszellemének értelmében kordában tartani.

Emberségben mit ad egy ilyen megerőltető kalandtúra annak, aki becsülettel végigcsinálja?

Nem az én tisztem elemezni, más emberré lettem-e az Afrikában töltött idő alatt. Viszont tény, hogy más értékek mentén ítélkezem. Az expedíció alatt ugyanis számtalan olyan helyzet adódott, amikor az ember magába száll, eltűnődik az élet fontos dolgain; vagy azon, hogy a mi napi „problémáink” zöme eltörpül az afrikaiak valós gondjai mellett. Például amikor a Kilimandzsáró tetején állva lepillanthattam, akkor örökre megértettem, hogy mind ezt a percet, mind az ehhez hasonló élményeket csak az teszi felejthetetlenné, ha azok elérésének, megvalósításának értékekben mérhető ára van. Gondolom, épp önmagam korlátait feszegetve lettem belátóbb, megértőbb, saját magammal szemben keményebb, bizonyos fokig „szikárabb”.

Utólag mérlegelve, 2007 tavaszán kétségtelen bátorság vagy férfias vakmerőség kellett ahhoz, hogy nekivágjon az útnak?

Talán inkább a vakmerőség. Hogy annak férfias kifejeződése vagy csak „posztpubertális” megnyilvánulása, ne tőlem kérdezze...

Akkor hadd firtassam azt, hogy miként nevelték gyermekkorában? Amolyan kiállós kamasznak?

Előfordult, hogy fakanalasan. Nem voltam vadóc, minden lében két kanál, de a csínytevésektől sem ódzkodtam. Az örökmozgás pedig mindmáig benne van a véremben.

Egyben talán romantikus lélek is?

Nem vagyok érzelgős alkat, bár tudok elérzékenyülni is.

Amíg hónapokig Afrikában bringázott, ki féltette otthon?

A legjobban talán a nagymamám. Nehezen akarta megérteni, hogy nem hanyagságból nem adok magamról életjelt akár két héten át, hanem azért, mert az antilop szarvába nincs beépítve a mobilhálózatok erősítője... De azt szintén a terepen tanultam meg, hogy az ilyesmiken lelkizni odakinn nem szabad, hiszen azzal csakis a saját helyzetét nehezíti valaki.

Ön nőtlen?

Ahogy mondja: boldogan nőtlen.

Manapság miben nyilvánul meg a kalandvágya?

Társalgásunkból talán már kiderült, hogy visszakanyarodtam a klasszikus értékrendhez. A jellegzetes emberi értékeket becsülöm, amelyek ma már nem annyira divatosak. Például adott szó, tisztesség. Számomra ennek van jelentősége. De azért a kalandvágy is él még bennem! Ha mondjuk azt ajánlaná föl valaki, hogy egy jól megépített kis hajón vágjunk neki átszelni az óceánt...