Mátyás királlyal, Gömörországban

A Gömörország-Gemersko-Gömörland néven bejegyzett polgári társulás akkor nem kisebb célt tűzött maga elé, mint felvállalni a szellemi és történelmi örökségben hallatlanul gazdag, de manapság érdemtelenül elhanyagolt és elszegényedett régió újbóli felemelését, polgári öntudatra ébredését. S mivel az idei esztendő az egyetemes magyar kultúrkörben is Mátyás király trónra lépése évfordulójának jegyében zajlik (550 éve koronázták meg a Duna jegén), és mert Gömörországnak éppen Hunyadi Mátyás a patrónusa, s akinek a történelmi Felvidéken egyedül Sajógömörön áll szobra, az országalapítók úgy gondolták, mi sem lenne méltóbb az emlékezésre, mint egy bővebb kalandozás erejéig legendás uralkodónk nyomába eredni. Annál is inkább, mivel Mátyás királyhoz nemcsak mesék, mondák kötik Gömört, hadai 1459/60-ban a vidéket bitorló Giskra csapatait kergették ki erről a vidékről. Ami természetesen azzal járt, hogy maga a király is megfordult Gömörben, hiszen akkoriban a hadvezérek nem bunkerekből irányították a hadmozdulatokat.

Vár állott, most kőhalom

Ha május és tavasz, akkor hát legyen országjárás! Három napig furikázott és gyalogolt az egykori Gömör megye dimbes-dombos útjain az a maroknyi társaság, amely nem sajnálta rá a napot, a cipőt, na meg a fáradságot. Mert várhegyet mászni, fejjel lefelé szőlőt kapálni, felkapaszkodni a Királyhegy látványának kedvéért vagy két kilométernyi kaptatón, férfiembernek való mulatság. És nőnek, gyereknek természetesen.

E sorok írója a kirándulás harmadik napján, Dél-Gömörben, a palócok földjén tartott túrán vett részt, amely a Gortva-völgyben fekvő Várgedén vette kezdetét. A Ráthold-nemzetségből származó Gedei Péter által építtetett Gedő vára (amelyet Giskra 1451-ben sikertelenül ostromolt) ma már a múlté, még a török rontotta le, mindössze egy nagyobbacska domb emlékezik rá, no meg az emberi emlékezet. Köveit széthordták, de élnek a mondák, melyek közül az egyiket Szombathy Viktor jegyezte le ízes nyelvezettel. Ezt a mondát olvasta fel B. Kovács István országnagy azoknak, akik nem voltak restek felkapaszkodni egy másik dombra: a temető fölött magasodó, kisebb kápolnának is beillő Kubinyi-kripta elé. A Kubinyi család egyébként öt évszázadon keresztül volt Várgede ura, s Kubinyi Rudolfnak annak idején Petőfi Sándor is vendége volt.

Mátyás madarai

A második megálló a Barkóság egykori fellegváránál, Ajnácskő romjainál volt, amelynek eredetét a monda a honfoglalás idejére teszi, és nevét Huba vezér lányának, Hajnácskának a nevéhez köti. Az etimológusok ezzel nem értenek egyet, szerintük egy Jonas nevezetűként feljegyzett, 1240-ben itt birtokló bolondóci várjobbágy lehetett a névadó. (A név egyébként némileg pajzán beütéssel bír, mert eredetileg Ojnás lehetett, ami ótörökül léha, kacér nőt jelöl.) Bárhogy is volt, az anjácskői várnak is csak romjai magasodnak a falu és az egész környék lankái, dombjai fölé. Ez is a török „látogatók” áldozatául esett, akik 1645-ben elfoglalták, majd amikor kiverték őket onnan, felgyújtották mind a várat, mind a falut. A vár maradéka 1703-ban, a kuruc harcok idején vált a tűz martalékává, s azóta sem építették újjá.

A várhegy alatt álló díszes székelykapu után igencsak meredek ösvényen kell felkapaszkodni a történelmi kövekhez. A látvány azonban megéri, feltéve, hogy nem szédülős az emberfia. Amerre a szem ellát, legelők, rétek, vulkáni eredetű hegyek sorjáznak kocsánytalan tölgyesekkel, bükkel és akáccal, egykor jó nedűt termő szőlős dombokkal. A hegyről letekintve hatalmas területet lát az ember; megcsodálhatja a Cseres hegység Tájvédelmi Körzet csaknem tizenhétezer hektáros területét, amelyet 1989-ben nyilvánítottak védetté, s amely fiatal vulkanikus jellegével eltér a többi szlovákiai hegységtől. A vulkáni tevékenység évmilliókkal ezelőtt jellegzetes salakkúpokat, vulkanikus kürtőket, lávafolyamokat hozott itt létre. Föntről nézve az ajnácskői templom apró gyöngyszemként lapult meg, szinte játékszernek tűnve, miközben Balázs Csaba és Ádám Sándor természetvédő felsorolta a táj jellegzetességeit. Szinte lélegzetelállító az a növényi és állati fajgazdagság, ami itt megtalálható. S míg Mátyás király jelenkori alteregója kissé szomorkásan tekint körbe birodalma fölött, s azon töpreng, mivé lett ez a gazdag tájék, s mit rejt a jövő, a ragyogó napsütésben egyszer csak felhangzik a krrrá-krrrá, és a szédítő magasságban, a vár fölött megjelennek Mátyás király vitorlázó madarai. A hollópár ugyanis itt fészkel a kövek közt.

Az elfeledett író kertjében

A Macskás-patak völgyén keresztülhaladván (kortyintva a péterfalai Macskás-forrásból – aminek neve nem a macskából ered, hanem a környékbeli egykori mocsarakból), a szebb napokat megélt egykori serkei Gömöry-kúria parkjába vonul a társaság, közbeiktatva egy szalonnasütést a közeli szőlőhegyen. Itt aztán jeles királyunk, alias Balázs István példát mutat a fejjel lefelé kapálásból a meredek oldalban, majd az „urak” kezébe nyomja a szerszámot. Valahogy úgy, amiként Garay János írta: „Mátyás király a tréfát fölötte kedvelé, / Mátyás király föláll, s int a szőlőhegy felé: / ĺm dolgozott a munkás, míg vigadánk, urak! / Ne váltanók fel őket, hogy ők vigadjanak?” Hogy aztán az emlékezetes kapáltatás hol esett, csak találgatni lehet. Sajógömörön, vagy akár éppen itt, Serkében? A legendák útjai kifürkészhetetlenek.

A vigasság este komoly szóra vált: a serkei parkban (a nemrég újra felfedezett Gömöry Olivér földbirtokos-író valahai birtokán) civilek és közéleti emberek cseréltek tapasztalatot. Hogy az ország gondjai-bajai itt és most nem nyertek megoldást, az nyilvánvaló, ám a találkozás, a kötetlen eszmecsere késő estig tartott. Ami biztos: az „úri huncutság” által magára hagyott régió civiljeinek sok kurázsira lesz szükségük, hogy kirángassák magukat a gödörből. Ehhez még sok találkozás kelletik Gömörországban.