Lóra, magyar!

Egy ízben - összehasonlítva a különféle kultúrkörök temetkezési szokásait - azt a felfedezést tettem, hogy míg a hinduknál az asszony követi a halálba az urát, magyar eleink, kiváltképp pedig a harcosok, lovukkal temetkeztek. Az okokat firtatva régész barátom kérdésemre kérdéssel válaszolt: „Hogyhogy miért?! Láttál már lovat, amelyik visszafeleselt a gazdájának, vagy hűtlenül elhagyta?” Mivel nemleges választ adtam, a lónak a nőkkel szembeni, legalább tucatnyi előnyét sorolta fel kapásból, kidomborítva, hogy a lovat minden fölösleges széptevés nélkül megszerezheti az ember.

Ami a magyarok és a ló kapcsolatát illeti, a hozzáértők megegyeznek abban, hogy ez a kapcsolat ősi és megmagyarázhatatlan. Némelyek odáig merészkednek, hogy kijelentik: a lovaglás és a lovas harcmodor minden magyar ember génjében ott szunnyad, fel kell csupán ébreszteni.

Feltehetőleg ez a cél vezérelhette Bíró Gábort is, amikor a Dunaszerdahelytől vagy négy-öt nyíllövésre lévő nagyudvarnoki birtokán visszaforgatta az idő kerekét - mégpedig a Honfoglalás előtti korba. Jurtát és földházat épített; a „műszaki haladást” csupán a villanypásztor képviseli, amelyre a ridegen tartott lovak miatt van szükség.

„Igaz, hogy a ló termetre nagy, de félénkségében a nyúlhoz hasonlít –magyarázta. – Korábban zsákmányállat volt, és talán csak az mentette meg a kipusztulástól, hogy hatalmas fizikai ereje páratlan gyorsasággal párosult. Minél többet foglalkozik velük az ember, úgy mennek össze, annál kisebbnek tűnnek. Az én szememben már egészen kicsik és kezesek. De ne dicsérjem agyon őket, mert mindent értenek ám!”

Mivel eleink szellemisége ugyancsak megcsapott, megkockáztatom a kijelentést: a házigazda a jó ügy érdekében képes kapcsolatba lépni akár magukkal az égiekkel is. Május tizenhatodik napján ugyanis mintegy varázsszóra elült a Csallóközben immár hetek óta dühödt erővel tomboló szél, hogy a Lovasíjász Világkupa nagyudvarnoki fordulóján a benevezett tizenhét versenyző biztosan röpíthesse ki nyílvesszőit. Mert a lovasíjászat időközben sportággá avanzsált a Kárpát-medencén belül és kívül.

„Harcművészet ez – mondja Gábor –, mégpedig a szó legszorosabb értelmében. Mint ahogy a távol-keleti harcművészetek is szükségből jöttek létre, és csak később váltak küzdősporttá, úgy indult el hódító útjára a lovasíjászat is. Tíz évvel ezelőtt még csak vagy húszan lehettünk, ma azonban a Kárpát-medencén kívül űzik Németországban, Hollandiában, az USA-ban, sőt Ausztráliában is – az alapító Kassai Lajos által lefektetett szabályok szerint. A viselet és a fegyver magyar eleinket idézi, és magyarul hangzanak el a vezényszavak a nemzetközi versenyeken is. Bennünk és általunk él ez a hagyomány...”

Az íj külön kategória. A neve a legősibb magyar kifejezések egyike, bár a szakirodalom ma már „visszacsapó reflex”-előtaggal illeti. Egy míves íjjal a kezében mégis csak emberebbnek néz ki az ember; biztos kezelése pedig testi és lelki egyensúlyt követel. Csupán két nemzet, a japánok –„ akik különben a mai napig rokonainknak tartják magukat, és ezt az általános iskoláikban tudatják is az ifjúsággal – és a magyarok emelték olyan magas szintre az íjászatot, hogy az már valóságos művészet. A többiek – idézhetném most íjász és rovásírástudó barátomat, Koricsánszky Attilát – ott rontják el, hogy fölöslegesen sokat céloznak. A célnak elsősorban az íjász fejében kell tisztán látszani, a többi azon múlik, hogy ki mit ad bele a döntő pillanatban – azaz amikor az ideget elengedi. A japán nagymesterek még a vessző kiröpítése után is képesek irányítani annak röppályáját, mégpedig megfelelő ráhangolódással. Bár náluk sosem lehet tudni...

Juhász Tibor komáromi lovasíjász és íjkészítő mester csak azzal a feltétellel volt hajlandó elárulni ezt-azt az íjakról, hogy megígértem: nem fogok szakmai titkokat feszegetni. Hát nem tettem. „A jó íj az – mondta –, amelyik beleül az ember tenyerébe. Az eredmény persze nagyban függ attól, ki milyen íjat választ magának, hiszen nem feltétlenül igaz az, hogy az erősebb íj pontosabb. Minden attól függ, ki veszi kézbe. Az általam készített íjak alakjukban szinte megegyeznek az ősi magyar íjakkal, de az alapanyag már más. Viszont minden darab egyedi; ezt a fegyvert nem lehet sorozatban gyártani, a kis részletek nagy odafigyelést igényelnek.”

„Ments meg, Uram, minket a hunok nyilaitól” – fohászkodott egykor a széles ázsiai sztyeppék és Európa nem egy népe. Bár azok az évezredek már leáldoztak, amikor a legfélelmetesebb és leghatékonyabb fegyverként tartották számon, a „kortárs” íjászok gondoskodnak arról, hogy a lovas íjászember becsületét visszaállítsák egykori állapotába. Bíró elárulta, az éveket felemésztő telekátrendezés nem volt öncélú – elsősorban a fiatal korosztály képviselőit várják a nagyudvarnoki birtokra. Azokat, akik még vajmi keveset tudnak őstörténetünkről, és a történelem-tanterveknek „köszönhetően” alig nyílik alkalmuk megismerkedni vele. Pedig nekik kell éltetniük a hagyományokat. A birtokon alkalmuk nyílik kipróbálni a korabeli fegyvereket, megismerkedni a nomád életmód egyes mozzanataival. Mit mondjak: osztálykirándulás gyanánt is vonzóbb program, mint a flaszterkoptatás.

Délutánba hajlott az idő, mire a „győzők” – a sámánének elhangzása után – átvehették a díjakat. Majd a pusztai népek kedvelt lovasjátéka, a buszkasi következett, végül pedig érzékeny búcsú. A község határában járhattam már, amikor ismét feltámadt a szél... és azóta is dühöng. Eddig tartott az igézet – állapítottam meg, és mert a birtok felől fújt, a múlt szelét véltem felfedezni benne...