Lelkiismereten innen és túl, avagy hogyan és kinek adakozzunk?

A gond akkor kezdődik, ha a lelkiismeretre apellálva úton-útfélen némi aprót próbálnak kicsikarni az emberből. Az adakozás lehetősége így teherré válik.

Bizonyára ismerős a kép: elgyötört, kétségbeesett arcú anya kéreget ölében kuporgó kisgyereke műtétjére az utca kövén. Kezében koszos kartonpapíron az adakozásra buzdító szöveg; ha kérdezzük, nem felel, mutatja, hogy süketnéma. Egy szerencsétlen sorsú gyerektől senki nem sajnál pár centet, olykor egy-két euró is „leesik”. Műszak végén romániai rendszámú kocsi veszi fel a kéregetőket, a süketnéma asszony nem ad többé a látszatra, hirtelen megered a nyelve. A követező napon egy másik utcában, esetleg egy másik városban kéreget újfent orvosra, műtétre, élelemre, vagy éppen lakásra. Teheti – a koldusok éppúgy hozzátartoznak az európai városok képéhez, mint a modern plázák, füstüveg irodaházak. Vagy mint az adakozásra buzdító, a lelkiismeret „levadászását” intézményesített formában, társulások, egyházak nevében végző egyének és csoportok, melyekből egyre több van. Némelyek tevékenysége enyhén szólva is homályos.

Pontosan kinek…?

Fiatal, huszonéves férfiú szólítja le a dunaszerdahelyi postára betérőket. Fogai összekoccannak a jócskán zéró alatti fagyban, míg elhadarja mondatát: „Adakozzon a gyermekrákosztály javára…!” A kis fémkasszába szépen csurran-cseppen – nem ritkán eurós érmék koppannak az alján, az adakozók többsége örül, hogy gyorsan letudhatja aznapi (vagy ki tudja, milyen időintervallumra ütemezett) jócselekedetét, s már rohan is tovább. Nem érdeklődnek, kihez, mi módon jut el a pénz.

„Minden engedélye rendben van – közli velem Somogyi Szilárd parlamenti képviselő, »terepszemlénk« indítványozója –, valami mégsem ül. Nem tudja, melyik rákosztálynak gyűjt, ugyanakkor a pozsonyi gyermekonkológián sem tudnak arról, hogy hivatalos gyűjtés folyna a javukra.”

Kérésemre a fiatalember újfent megmutatja az engedélyeket, melyeket a belügyminisztérium, illetve a helyi önkormányzat állított ki, s rendben van a megbízatási szerződése is.

„A Slzička Polgári Társulás megbízásából vagyok itt – vacogja –, a vezetője velem csak annyit közölt, hogy a gyermekrákosztály javára gyűjtünk. Hogy pontosan melyiknek, nem tudom…” Rövid nyomozás következik, mely során kiderül, hogy valóban létezik ilyen polgári társulás, s az SZK Belügyminisztériuma, illetve a dunaszerdahelyi Városi Hivatal engedélyezte a gyűjtést. A gond csak az, hogy a társulás viszonylag új a „piacon”, így vezetője, Andrea Gavalcová sem tudja megmondani, melyik gyermekrákosztály kapja meg a gyűjtésből befolyt összeget.

„Nincsenek ilyen irányú tapasztalataink, mivel idén kezdtük a gyűjtést – mondja. – Terveink szerint év végéig átadjuk a készpénzt valamelyik pozsonyi gyermekkórház rákosztályának; vélhetően a Heyduk utcainak…”

Alig nyomon követhető

Az eljárás szokványosnak aligha nevezhető, mivel az egészségügyi intézmények támogatása az esetek döntő többségében bankszámlán keresztül történik. Ugyanakkor nem is ütközik semmilyen jogszabállyal.

A fent nevezett utcában található Szent Erzsébet Kórháznak nincs gyermekonkológiai osztálya, s a gyűjtéssel sem vállal közösséget. A fővárosban egyetlen olyan klinika működik, ahol rákos gyerekeket kezelnek – a kramárei Egyetemi Gyermekkórház és Rendelőintézet. Az érintett osztály főorvosa, Daniela Sejnová a Gyermekonkológia Támogatásáért Társulás elnöki tisztjét is betölti; az egyesület – válaszul kérdéseinkre – a következő tájékoztatást adta ki:

„Szlovákia különböző pontjairól kaptunk jelzéseket, hogy gyűjtés folyik a gyermekrákosztály javára, ám erről közelebbi információkkal nem rendelkezünk. A közgyűjtésről szóló törvény értelmében partnerként mindenképp ismernünk kellene a részleteket. A belügyminisztérium által a Slzička vagy más polgári társulás számára kiadott engedélynek tartalmaznia kell, hol, milyen körülmények között kerül sor a kasszák vagy gyűjtőurnák kiürítésére, ki fogja kezelni az összeget, s az milyen számlára kerül. A szóban forgó társulással nem állunk kapcsolatban, az egyetemi kórház gyermekonkológiai és hematológiai osztálya sosem folytatott gyűjtést, így engedélyért sem folyamodott az SZK Belügyminisztériumához.”

Mindez persze nem zárja ki, hogy az aktivisták által összegyűjtött pénzösszeg végül valóban a gyermekonkológiai osztályra kerül – ám a folyamat alig nyomon követhető.

Lehetőséget kínálnak

Folyóiratot, könyvet kínál a pénzadományért cserébe a magát Krisna-tudatú hívőnek valló fiatalember Dunaszerdahely legforgalmasabb bevásárlóközpontja előtt. E tevékenység annyiban különbözik a könyv- és lapértékesítéstől, hogy teljesen adómentes bevételt eredményez. A Krisna-tudatú Hívők Közössége köztudottan teljesít karitatív, elsősorban az utcán élők megsegítésére irányuló küldetést, gyűjtési módszerüket azonban többen megkérdőjelezik.

„Ne akarj te az én pénzemből jótékonykodni, hadd döntsem el magam, kivel teszek jót!” – hárítja el a vaskos Bhagavad Gítát kínáló krisnás ajánlatát egy éltesebb férfi. Kérdésemre, hogy miképp is működik ez, azt a választ kapom: az emberek többsége úgymond nem tudja kiélni „jótékonykodási hajlamait”, a Krisna-tudatú hívők ebben segítenek nekik – teljesen önzetlenül.

„Lehetőséget kínálunk fel az embereknek; rajtuk áll, élnek-e vele, vagy sem” – mondja. Az utcai értékesítés során nagy sikerrel alkalmazott „marketingfogás” többnyire bejön; ha a kiszemelt vásárlónak a kezébe nyomják az árucikket – könyvet, parfümöt, egy köteg zoknit, bármit –, felébresztik benne a birtoklási ösztönt, s már nehezebben adja vissza. Inkább megveszi.

Ide vonatkozó információink szerint az SZK Belügyminisztériuma nem adott ki engedélyt gyűjtés lefolytatására a Krisna-tudatú Hívők Közössége számára, ily módon az illegális. Megszívlelendő szabály, hogy mielőtt adakozunk, vessünk egy pillantást az adománygyűjtő engedélyeire. Egy fokkal közelebb kerülünk a bizonyossághoz.