Lehet, nem is a pénz jelentené a legnagyobb örömöt számukra

„Lehet, hogy a szenvedéseink által érünk valamit, mert minden szenvedés többre törekvés” – állította Flaubert, aki tudhatott valamit a szenvedésről. Nem úgy, mint az emberek többsége, akik a nagy panaszkodások közepette gyakran észre sem veszik, hogy vannak náluk sokkal rosszabb helyzetben élő emberek is. A testi fogyatékosokra duplán hatnak a társadalomban végbemenő változások, hiszen egyrészt nehezebben találnak képességüknek megfelelő munkát ott, ahol az egészségeseknek sem jut, másrészt a piaci feltételek mellett nehezebben találnak támogatókat működésükhöz, rendezvényeikhez.

A Királyhelmeci Sportinvalid szervezet taggyűlésén nem a pesszimizmus volt a jellemző. A város mozgássérültjeit és testi fogyatékosait tömörítő szervezet tagjai családias légkörben – szenvedéseikről nem beszélve – tárgyaltak lehetőségeikről és terveikről. A szervezet elnöknője, Takács Éva örökli a funkciót, a tagok évről évre egyhangúan újraválasztják, hiszen neki – és párjának, Török Józsefnek – köszönhető, hogy hagyományossá vált versenyekkel és kirándulásokkal teszi emlékezetesebbé a közösség életét.

Élő példái annak, milyen sokat tehet egy közösség akkor, amikor a többségi társadalom hányaveti módon kezeli egy-egy hátrányos helyzetű csoport gondjait. (Más kérdés, hogy mennyire mások a körülmények és feltételek egy nagyvárosban és mennyire mások vidéken, illetve, hogy az ilyesfajta szerveződésekre mennyire figyel oda az állam és az önkormányzat.) Tíz éve valóban nagyon kevesen tudtak arról, mennyi testi fogyatékos van a városban, s bár komolyabb hivatalos segítséggel azóta sem számolhatnak, az elmúlt évek alatt olyan összetartó közösséget alakítottak ki, amely mellett ma már nem lehet szó nélkül elmenni. Ismertté váltak úgynevezett Sportinvalid versenyeik, melyek keretében különböző sportágakban mérhették össze tudásukat tagjaik, s amelyekre meghívták az ország szinte valamennyi hasonló szervezetét. Nevet szereztek a pardubicei és a pozsonyi országos versenyeken, abilimpiákon, s bizonyos sportágakban állandóan helyezést értek el. Idén már magyarországi partnert keresnek, szívesen veszik fel a kapcsolatot bárkivel, aki hajlandó együttdolgozni velük.

Az elnöknő elmondta, a legnagyobb gondjuk a helyiséggel, pontosabban a helyiségszerzéssel van. A szervezettel kapcsolatos ügyintézés ugyanis Takácsék lakásán folyik, ott írják a pályázatokat, onnan intézik a levelezést, árusítják a személygépkocsikat megjelölő matricákat, és beszélik meg miként is haladjanak tovább. A helyiség azonban csak az egyik gond, hiszen ha kapnának is bérbe egy – minden tag számára megközelíthető – irodát, annak bérletét előteremteni már megint leküzdhetetlen akadálynak tűnik. Az akadály egyébként is mindennapi velejárója életüknek, hiszen Királyhelmecen a Posta épületén kívül – amelynek a lépcsője mellett tolókocsik (és persze babakocsik) részére épített feljáró is van – nem akad még egy épület (beleértve a városházát, a kórházat, és a bankokat), amelyet egy tolókocsis mozgássérült vagy testi fogyatékos aránylag kényelmesen megközelíthetne. (Egyébként az említett Posta épületébe ugyan valóban be lehet jutni tolókocsival, csak éppen az épülethez nem lehet eljutni, mert akkora szélköveket raktak a parkoló köré, hogy ezzel gyakorlatilag lezárták a tolókocsival elől az utat.) Ha tehát akadna is egy üres helyiség, akkor annak meg kellene felelnie annak a minimális elvárásnak, hogy a mankóval, tolókocsival közlekedő tagok is meg tudják közelíteni: egyrészt az épületet, másrészt az épületen belül a helyiséget, mivel egy emeleti iroda nem igazán oldaná meg a szervezet gondjait.

Egyelőre nem fenyeget az a veszély, hogy nem tudnak bérletet fizetni, hiszen ahhoz az önkormányzat tényleges támogatása kellene, tehát a hangzatos szavakon és ígéreteken túl olcsó helyiséget kellene felkínálni a komoly tagsággal rendelkező és támogatásra szoruló szervezetnek. Ez az a helyzet, amikor a hivatal nem várhat arra, mikor jönnek könyörögni, hanem tudomásul kell venni, hogy azok az emberek, akik egész életükben megkülönböztetetten hátrányos helyzetben vannak, megérdemlik azt, hogy a város odafigyeljen rájuk. A látogatás ne kötelező formalitás legyen, hanem szívből jövő segíteni akarás jellemezze.

Ami a szervezet anyagi helyzetét illeti, a kerületi szervtől kapott évi 6-7 ezer korona támogatáson kívül csak helyi támogatók jóindulatára számíthatnak, esetleg a pályázatokból befutó pénzekre várhatnak. Azonban a pénz, pontosabban az egyszeri pénzátutalás sem lehet megoldás. Az egyszeri segély nem megoldás: rendszeresen tartani kell a kapcsolatot, s néha lehet, nem is a pénz jelentené a legnagyobb örömöt a számukra, hanem az őszinte odafigyelés.