Legalább a cél az olimpiai bajnoki cím legyen!

Nemrégiben itt, a világ végén, vagy legalábbis az ország – és egyben az unió – keleti csücskében interjút készítettem egy vízilabdaedzővel. A szakember hetente négyszer vezet edzéseket a környékbeli gyerekeknek, naponta száz kilométert autózik öreg Ladájával a lakhelyétől az uszodáig, és ahogy az mifelénk dukál, mindezt állástalanként teszi. Ezen szinte már meg sem lepődtem, hisz tudom, értelmes dolgokra nem nagyon jut pénz manapság. A jó célokért tevékenykedő, tehetséges embereket pedig nálunk a legritkább esetben becsülik meg. Akik aztán, hogy ne haljanak éhen, előbb vagy utóbb elhúznak innen olyan messzire, amilyen messzire csak tudnak. Engem sokkal inkább az lepett meg, hogy amikor emberünket kitűzött céljairól kérdeztem, ő az válaszolta: „Olimpiai bajnokokat akarok itt nevelni!” Majd hanyatt estem. Mit akar ez a muki? Neki a járási bajnokság 17. helye már nem is elég?! (Ugyanis mifelénk – tisztelet a kivételnek – általában ilyen célokat szoktak megfogalmazni az emberek.) Csináljuk, ahogy lehet, majd csak lesz belőle valami. Ropja a tánccsoport, csak kicsit sánta a szólótáncos. Játszik a zenekar, a prímet meg az húzza, aki a leghangosabb... De nehogy szóljon vagy kritizálni merészeljen valaki! Mert azt úgy lehazaárulózzák, hogy kétfelé áll a füle tőle. Essünk inkább hasra attól, hogy akad még ember ebben a mai világban, aki kultúrát, sportot vagy „akármit” csinál itt nekünk. Azzal pedig nem sokat törődünk, hogy a közönség azon része, amely látott már valódi színházat, vagy hallott már igazán nagyszerű zenészeket játszani, nem érzi jól magát. Kit érdekel itt az elmaradt katarzis?! Örüljünk annak, hogy legalább „valami” van! Nekünk, keletieknek, nem kellenek a nagy célok. Mi nem az olimpiai bajnoki címért szállunk harcba. ĺgy aztán viszonylag ritkán is nyerünk ilyesmit. A díjátadáskor, meg ha nem tizenhetedikek lettünk a fakóban, hanem magasan fölülmúlva a várakozásokat, elcsíptük a tizenhatodik helyet, nem győzünk durrogtatni a pezsgővel, és egymást győzködni önnön nagyszerűségünkről. A világ valami miatt mégsem borul le előttünk. Nem hívnak meg minket Amerikába, sztárgázsiért játszani. És nem az a baj, hogy ebbe belenyugszunk, hanem az, hogy az igénytelenség már nem is zavar bennünket. Nincs munkahely, szemünkbe hazudnak a gazemberek, lopják a közpénzeket, vizes a bor, langyos a sör. Nem baj, nekünk így is jó! Nem lehet minden úgy, ahogy szeretnénk. Na de ha már mi sem akarjuk feljebb tenni a lécet, akkor ki teszi ezt meg helyettünk? Mielőtt még valaki azt hinné, hogy engedtem az egyik anyaországi nagyvezér csábításának, és „mertem nagyot álmodni”, szólok, hogy nem bolondultam meg, igenis tudom, miben élünk. Tisztában vagyok azzal, hogy korlátozottak a lehetőségeink, tudom, mennyire hiányoznak a szükséges feltételek, a kellő anyagiak. Nem is azokat szeretném kigúnyolni, akik itt a közért sokszor ingyen vagy megalázóan kevés pénzért dolgoznak. Nem. Én csak azt szeretném, hogy minél többen lássanak úgy munkához, hogy közben nagy célokat tűznek ki maguk elé. Vigyenek mifelénk is több olyan produkciót a közönség elé, ami bárhol a világon megállja a helyét! Könyörgöm, akarjanak többen olimpiai bajnokságot nyerni keleten! Aztán ha nem sikerül, az tényleg nem lesz olyan nagy baj. Ha „csak” olyan emberek nevelődnek az edzők keze alatt, akik mindig inuk szakadtáig harcolnak a sikerért, ha „csak” olyan zenész húzza majd nekünk, akinek bántja a fülét a hamis hang, és ha „csak” a fair play szabályai szerint fogunk tudni játszani – már biztos, hogy előbbre leszünk annál, mint ahol most tartunk. Lehet, hogy így sem lesz meg az az olimpiai arany, de talán majd élhetőbbé válik az élet itt, a világ végén, keleten.