Lechner Ödön pozsonyi kék temploma

A köztudatban csak kék templomként ismert épület a közé a háromszáz (1:25 arányú kicsinyítésben készült) miniatűr közé sorakozott be, amelyek között megtalálható a párizsi Eiffel-torony, a londoni Big Ben, a berlini fal, a velencei gondolák vagy a brüsszeli Grand-Place. Az avatóünnepélyen jelen voltak a szlovák és a cseh külképviselet diplomatái, ott volt Ján Figeľ európai biztos, és mindenki elégedett volt. Figeľ például kiemelte az épületben rejlő „közös történelem, kölcsönösség, a közös Európába való visszatérés szimbólumát”. Nincs tudomásunk róla, hogy Brüsszelben szóba került-e, mindenesetre a hazai hírközlő eszközök egy szóval sem említették, hogy a szlovák építészet eme gyöngyszemének és „szimbólumának” alkotója az a Lechner Ödön, akinek vajmi kevés köze volt a szlováksághoz. Európához is csak anynyi, hogy német, francia és angol műhelyekben tanulmányozta az építészetet, és hozott létre tőlük eltérő, korát megelőző formanyelvet. Azt sem európai minták alapján, hiszen kutatásai közben előbb Ázsia felé kacsingatott, majd viszszakanyarodott az ősi magyar formák és anyag felé.

Budapest fénykorában

Lechner Ödön 1845-ben született Budapesten. Építészi pályáját önállóan kezdte, de nemsokára rájött, hogy ketten könnyebben tudnak érvényesülni, ezért 1871-ben Pártos Gyulával társult, és közösen nyitottak építészirodát. Üzletük jól ment, mert a család kapcsolatai révén megbízásokban nem volt hiány. A nyitás gazdasági szempontból is jókor történt, mert a kiegyezést követő gazdasági fellendülés, a három város: Pest, Buda és Óbuda 1873-as egyesítése az építészetben is éreztette jótékony hatását. Megházasodott, ám felesége hamar meghalt, ezért hosszú időre külföldre utazott. Hazatérve felkereste Pártos Gyulát, és ismét együtt kezdtek dolgozni. Elsősorban középületek tervezésével foglalkoztak. Legjelentősebb alkotásuknak a budapesti Városligetben felépített Korcsolyacsarnok számított, de ők tervezték Magyarország egyik legszebb terén, a szegedi Széchenyi téren álló városházát is. A következő megbízás Budapestre hívta őket, mert az Operaházzal, Ybl alkotásával szemközti telekre kellett méltó épületet emelni, s ezzel rájuk gondoltak. Az első igazán korszerű alkotást a budapesti, Váci utcai Thonet-ház (1888–1889) jelentette. Élete alkonyán készítette el a pozsonyi Szent Erzsébet-templomot, amelyet kékes mázascserepei és kékes színű mozaikcsík-díszítése miatt ma is kék templomnak neveznek.

„Megszállta az ihlet”

Míg a 19. századi magyar építészet nagy mesterei, Ybl Miklós, Steindl Imre vagy Schulek Frigyes a múlt formáira támaszkodtak, Lechner Ödön más utakat járt. Sajátos, kifejezetten magyar építészeti formavilágot akart megteremteni. Szinte megszállottként dolgozott, hogy olyan építészeti stílust hozzon létre, amely „csak minket, magyarokat jellemez”. Lyka Károly írta róla: „Magyar építészeti stílus! Szánakozva hallgatták végig ezt a programot akkor, amidőn először hangzott el. Talán nem is hittek ennek a prédikációnak őszinteségében. Mert akkor Lechner még fiatalember volt, aki elvégezte ugyan a maga, akkoriban obligát berlini kurzusát, végigjárta a hagyományos itáliai körutat, s szép reményekkel, jó összeköttetésekkel telepedett le Budapesten, ahol a Lechner név vállalkozók, építészek, téglagyárosok révén már nagyon jó hangzású volt minden rangú építtető fülében. Lechner Ödön rövid idő alatt igen tekintélyes építész, gazdag városatya, tisztelt tanár lehetett volna. És amikor minden ily szépen alakult életpályájának tavaszi verőfényében: a fiatal építészt megszállta az őrület. Az őrület? Nem, az ihlet. Valami, ami régóta fúrta, birizgálta, valami, ami benne már élt homályosan, amidőn apja téglagyárában babrált az agyaggal.”

„Sajátságos erő lakozik a holt anyagban s kiváltódik belőle, ha valóban tehetséges művész nyúl hozzá. Az agyag, amelyet a gyermekifjú mintázgatott, színezgetett a téglagyárban (mert ott finomabb majolikát is csináltak), oly gondolatokat költögetett a lelkében, amelyeket talán félt volna akkor hangosan kimondani, ha ugyan tudatosan éltek benne már akkor ezek az eszmék. Az agyag megvetett anyag volt: sem a gótika, sem a renaissance, ahogy ekkor mívelték, nem tudott vele mit kezdeni. Az agyag csak téglacsinálásra volt jó. Lechnernek azonban az járt az eszében, hogy ez a mi nagy alföldi magyarságunk egy egész világot tudott magának formálni ebből a biblikus sárból. Gondolt a híres gölöncsérekre, gondolt a kályhások remekeire, sőt gondolt a kis alföldi házakra, is. Ott kő meg fa híján ez a matéria volt a népies művészet ihlesztő múzsája. Csak a gran d’art-ig nem jutottak el: arra talán nem volt szükség, arra talán nem akadt odalenn talentum. Lechner megértette a lehetőségeket, amiket az agyag ad az építésznek. Áttanulmányozta azokat a díszítményeket, amelyeket a nép formált kezdetleges eszközökkel, kicsiny napi célokra. És akkor megvillant benne a gondolat, hogy e dúsan kinőtt vadócra a gran d’art nemes gallyát kellene ojtani. Akkor volna magyar építészet, volna magyar stílus.”

Őszbe csavarodva, de győztesen

Leírhatatlan, mennyi küzdelem és mennyi lemondás övezte pályáját. Vég nélkül kísérletezett az agyag formálásával és színezésével. Az iparosoknak egészen új fogásokat kellett eltanulniuk, ami sok pénzbe és időbe került. Jöttek a fenyegető végzések: betartandó költségekről, határidőkről. Lechner nyugalommal tűrte a tortúrát, és repesett az örömtől, amikor a kőfaragó végre úgy faragta meg az ablakkeretet, ahogyan ő gondolta, és a Zsolnay-gyár eltalálta azokat a színárnyalatokat, amelyeket megálmodott. Az ilyen munkákra rendszerint ráfizetett. Lechner tervei megdöbbentették a legfelkészültebb iparost is. Nála mindent újra kellett tanulni, soha nem látott formák előállításán kellett töprengeni. Ilyen kínok közt születtek meg a Lechner-házak. S már őszbe borult a haja a mesternek, s más már nyugalomba vonult volna, amikor a kísérletek után végre rátalált az igazira, s amikor, szava járása szerint, igazán kezdett dolgozni.

Hálás utókor

„A Japán kávéház művészasztalának szelíd bohémje királyi örökséget hagyott a magyar építőművészetre. Abból elélhet még néhány nemzedék. S a jövő fogja csak igazán értékelni ezt a tiszta művészi zsenit” – írta róla halála után méltatója, Lyka Károly. A jóslat beteljesedett, fiatal építésznemzedék serege követte újításait: Lajta Béla, Maróti Géza, Jakab Dezső, Komor Marcell, Bálint Zoltán, Jámbor Lajos, Sebestyén Artúr, Györgyi Dénes, Jánszky Béla, Zrumetzky Dezső, Medgyaszai István, Árkay Aladár. A hálás utókor valóban értékelni látszik Lechner művészetét. Mi, született és ide települt pozsonyiak méltán lehetünk büszkék arra, hogy városunkban is áll Lechnernek egy csodaszép épülete. A kék templom egyik tartópillérét jelenti annak a szellemi kupolának, amely Lechner révén Pozsonyt, Budapestet, Szegedet, az egykori Magyarországot fedi be. Ám míg az európai építészet gyöngyszemeit, a Batlló-villát, a Sagrada Familiát Barcelonában szájtátva csodáló turista számára egyértelmű, hogy a katalán fővárosban álló épületek tervezője a katalán Gaudí, addig a pozsonyi Szent Erzsébet-templom kék majolikáját bámuló járókelőnek sokszor fogalma sincs róla, ki ennek a templomnak az alkotója.