Községek a periférián

Elég nekünk ez a bolt, ami itt van, ez is üres, de ha van pénzünk, itt is beihatunk, nem?Somogyi Tibor felvételeHa valaki Garamsallóból a járási székhelyre Lévára akar utazni a teljes napja rámegy, mert az autóbuszok és a vonatok menetrendjét valamilyen okból nem sikerült egyeztetni, így a Léváról hazautazónak a fél régiót két vonat- és egy buszátszállással kell átutaznia.

Čerba Alžbeta anyakönyvvezető – és állítása szerint mindenes – elmondása szerint a falu 203 munkaképes lakosa közül jelenleg 31-en dolgoznak, ami annyit jelent, hogy a munkaképes emberek 63%-a munkanélküli. Az itt élők 6,3%-a vallotta magát romának, ez az adat természetesen nem felel meg a valóságnak, hiszen sokkal többen vannak. A községben munkalehetőség nincs, a 15 helyben dolgozó túlnyomó részét a község és az állam foglalkoztatja, ide sorolva azt a tíz romát is, akik közhasznú munkát végeznek. Kizárólag ők feleltek meg annak a bonyolult követelményrendszernek, amelyet a munkahivatal állított fel a közhasznúak alkalmazhatóságára. Garamsallón 130 a tizennyolc évnél fiatalabb lakos, az ő jövőjük teljesen bizonytalan, legvalószínűbbnek az elvándorlásuk tűnik.

Miklós Ottó roma lakos jelenleg közhasznú munkát végez a faluban. Úgy vélekedik, hogy a község lakosságának már majdnem a fele roma. Utoljára 1990-ben volt munkája, azóta sehol nem dolgozott, mert állítása szerint a romát senki nem akarja alkalmazni. Kérdésemre, hogy milyen jövőt lát maga előtt azt válaszolja, hogy minden évben csak rosszabb lehet. – Aki ezelőtt tizenegy évig volt itt polgármester az égvilágon semmit nem csinált, csak hagyta tönkremenni a falut, elmenekült innen, pedig senki sem mondta neki, hogy menjen, de már érezte, hogy úgyse választaná őt senki. A mostani, a Kassai Lajos, nagyon jó polgármester. Körül lehet nézni a faluban, ez pár hónap alatt többet tett a faluért, mint az elődje majdnem három választási ciklus alatt. Ha ő nem lenne, már eltemethettük volna a falut. Nézze meg, még kocsma sincs, de nem is lehet, mert ha lenne, legalább öt seriffet kellene állandóan alkalmazni, meg két orvost, mert, ha beiszunk, akkor verekszünk, meg mindent összetörünk. Kocsma nélkül is, ha bál van, vagy akármi, ahol inni lehet, biztos, hogy erre szirénáz a mentő, mert vér nélkül nemigen ússzuk meg. Elég nekünk ez a bolt, ami itt van, ez is üres, de ha van pénzünk, itt is beihatunk nem? Valamelyik nap meg itt voltak a képviselőjelöltek, összevissza beszéltek, amiből nem értettem semmit, aztán mindenik azzal fejezte be, hogy szavazzunk rájuk. Mindegyik azt akarja, hogy rájuk szavazzak, mindegyik ugyanazt ígéri, mint négy évvel ezelőtt, csak, hogy szavazzak rájuk. Szavazzon a rosseb! Elmentek innen, aztán a televízióban meg azt hallottam, hogy az 1900 koronás támogatásból is le akarnak venni. Könnyű nekik fickándozni a százezer koronás fizetésükkel. Hagyják itt a felét, aztán majd rájuk szavazok. Egy kulcstartóval meg egy műanyag tollal engem nem lehet megvenni. Azt azért meg kell mondani, hogy a maguk részére már jobban tudnak beszélni, mint valamikor.

Müller Péternek a szövetkezet tönkretevőivel van a legnagyobb problémája. „Tönkretették az egészet, szétlopták, eltették a pénzemet” – mondja – „most még azt sem engedik meg, hogy rozsdás vasat szedjek, mert följelentenek. Nemigen lehet már itt élni, lassan egyik napról a másikra se. Ha nem jön ez a polgármesterünk, aki most van, nem tudom, hogy mi lenne velem.” Szekeres Gabriella, a vegyesbolt tulajdonosa egy kicsit másként látja a helyzetet, mint a romák. „Olyan nagy a faluban a munkanélküliség” – mondja –, „hogy nem lehet haszonnal kereskedni. Pár nappal a szociális juttatások kézbesítése előtt már elfogy a pénz, és hitelre akarnak vásárolni. Elejével még adtam is, de most már nem, mert megütöttem a bokámat. Hittem nekik, egymásután háromszor ki is fizették a hitelt, de a negyedik alkalommal már nem és be sem lehetne rajtuk hajtani. Sokan haragszanak rám azért, hogy nem adok hitelt, de a magam bőrén tapasztaltam meg, hogy nem szabad. Kölcsönből indítottam az üzletet, nem szeretném csőddel befejezni. Szívesen nyitnék kocsmát is, hiszen az épület másik fele arra szolgálna, és üres, de ebben a faluban nem lehet és meg sem próbálom. Ha az alkohol hatása alá kerülnek, összetörik egymást és a berendezést is. Ilyenek. Azelőtt is összetörték, most is összetörnék. Az élelmiszerüzletbe sem hozatok új dolgokat, mert nincs keletje. Kenyér, tej, liszt, cigaretta, sör, pálinka, ennyi. Ezt megveszik, ha van pénzük, ha nincs, akkor nem.” A falunak 1–4 osztályos összevont magyar iskolája van, amelyet az új rendelkezések szerint átvett az önkormányzat. Raj Andrásné nevelőnő úgy véli, hogy ez az intézkedés az iskoláknak valószínűleg jót tesz, az alkalmazottak viszont valószínűleg anyagiakban veszítenek, mivel az állam csak az alapfizetést garantálja, s az ilyen kis község, mint Garamsalló nem rendelkezik annyi pénzzel, hogy a személyi juttatásokat fedezni tudja. Annak, hogy a falu átvette az iskolaépületet már most is látható az erdménye, hiszen a református egyház, a falu és egy-egy vállalkozó segítségével az iskola külső részét tatarozták, s rendbe hozták a környékét is. Jelenleg 12 gyermek látogatja az iskolát, egy állandó hiányzóval, aki tizenhárom évesen kismama lett. Raj Andrásné harminc éve dolgozik a pályán, elmondása szerint nagyon nehéz egy ilyen vegyes összetételű osztályban tanítani, mert mások a fehérek és megint mások a romák életkörülményei, a szülők elvárása. Mindegyik gyerek hozza magával a család hatását, s nagyon nehéz egy szintre hozni a gyerekeket. Míg az egyik megbecsüli a taneszközöket, könyveket, addig a másik tönkreteszi, nem értékeli az adományokat. Ez az iskola korábban református felekezeti iskola volt, s jelenleg is ilyen hitoktatás folyik. A nevelőnő a község legjelentősebb gondjának azt tekinti, hogy a fiatalok munka- és szórakozási lehetőségek híján elköltöznek a faluból, amely lassan az elöregedés felé halad és fehér gyerek alig születik.

Rusznyák Mária óvónő osztályába az idén tizennégy gyereket írattak be, de elmondása szerint ez minden évben egyre bizonytalanabb, mert a roma lakosság nemcsak, hogy keveset törődik az óvodáskorú gyerekekkel, de másra költi azt a pénzt is, amit az óvodai hozzájárulásra kellene befizetni, s ez a folyamat a szülők elszegényedésével s annak függvényében tartósnak mutatkozik. Kérdés az, hogy az önkormányzat milyen szinten képes támogatni az arra rászoruló szülőket. Ismerve az elöljáróságot és a polgármestert, biztos, hogy jó szándékban nem lesz hiány, de mindez nem csupán a jó szándékon múlik.

Garamsalló egyáltalán nem egyedi a perifériára szorult községek sorában, hiszen Párkánytól számítva a déli vonalon számos olyan falut találhatunk, amelyekről minden hatóság mellett talán maga a Jóisten is megfeledkezett. Választások idején a képviselőjelöltek úttérkép alapján idetalálnak, mert időközönként rájönnek, hogy ezekben a kisközségekben él a Felvidék magyar lakosságának az egynegyede. Azt viszont csak kevesen hangoztatják, hogy éppen ebben a sávban találjuk a munkanélküli lakosság túlnyomó hányadát, s hogy épp ennek a vidéknek a lakossága egyre kilátástalanabb helyzetbe kerül. Számos kistelepülésünk lakossága akár a következő néhány évben már egzisztenciális problémákkal fog küszködni, amire fokozottan kellene figyelni.