Kommunista szellemidézés a kassai korzón

A felvonulók többsége idős személy volt, fiatalok csak nagyszülőkkel kézenfogva érkeztekTASR-felvétel „Ne hagyjuk magunkat kizsákmányolni!” – buzdít a színpad fölött a vörös transzparens, egy egészen korrekt rezesbanda pedig szlovák mulatósokat váltogat mozgalmi slágerekkel. Háromnegyed tízkor még csak vagy negyven ember ácsorog a helyszínen, ám a környező padokat már elfoglalták az öltönyös elvtársak és kosztümös elvtársnők. Gyanakodva méregetik egymást, keresik az ismerősöket és emlékeznek régiekről, próbálják beazonosítani a másikat. Egy pártaktivista elvegyül a „tömegben”, jelzés nélküli nejlonzacskóból az Úsvit legfrissebb számát osztogatja, bár ez a kifejezés enyhe túlzás. Tetőtől talpig végigmustrálja a kiszemelt embert, és csak néhány másodperc múlva lép hozzá, miután meggyőződött róla, hogy nem bámészkodó járókelőről, hanem pártszimpatizánsról van szó.

A helyzet fokozódik. Rég nem látott ismerősök paroláznak lelkesen, konstatálják, hogy évről-évre kevesebben vannak. „Hát persze, hiszen nincs se sör, se virsli!” – fejti meg a nagy talányt egy botra támaszkodó öregúr. „Nem virsli kell ma már, a hamburger a divat!” – jegyzi meg társa, élénk derültséget keltve. A színpadon eközben a hangulatért felelős rezesbanda rázendít a „Nedaleko od Trenčína” – kezdetű örökzöldre, előttük pedig felsorakoznak az ünnepi szónokok.

„Május elseje minden ünnepek ünnepe! Hiszen minden a munkából fogan, munka nélkül nincs társadalom! Tapsoljuk meg azt a 180 ezer becsületes, bátor, gondolkodó embert, akik beszavazták pártunkat a parlamentbe!” – kezdi beszédét a kerületi pártelnök, aki szerint a nyolcórás munkaidőt követelő chicagói dolgozók mellett azt a gyönyörű és gyümölcsöző negyvenéves időszakot sem szabad elfelejtenünk, amikor szövetkezetek nőttek ki a semmiből, gyárak emelkedtek a zöld mezőkön a szorgos munkáskezek által. A régi május elsejéken pedig boldogan és elégedetten menetelt a dolgozó nép, hiszen megvolt a létbiztonsága, nem kellett aggódnia, lesz-e munkája a jövő hónapban is, és májusban a legtöbben már a jól megérdemelt nyári szakszervezeti üdülésre gondoltak. Ma meg? Csendben, félve rimánkodnak munkáért az emberek, virágzik a korrupció, a szervezett bűnözés, terjednek a kábítószerek, sérülnek az alkotmányos jogok, stagnál a gazdaság, szociális, kulturális és erkölcsi fertőbe süllyed a társadalom, a külföldi befektetők csak az olcsó munkaerő miatt érkeznek mihozzánk. Summa summarum, a kapitalizmus nagy, szőrös keze menthetetlenül betette lábát országunkba.

A hallgatóság létszáma mindeközben láthatóan duzzad, lehetnek vagy százan, többnyire ötven fölöttiek. Sokan két botra támaszkodva, ám serényen bólogatva. Miközben a szónok szociális húrokat penget, arról beszél, hogy a hazai bérek az EU-s bérszint 25 százalékát sem érik el, és a lakosság egyharmada a létminimum közelében él, előkerül huszon-egynéhány éves kolléganőm, aki elemista lehetett a rendszerváltáskor. Úgy bámul, mint egy panoptikumban. Főleg, amikor a sokat szidott Európai Unióról elhangzik, hogy lám, ott is a szovjet típusú tervgazdálkodás folyik, megszabják, melyik tagállam mennyit termelhet, mert tervezés nélkül nyugaton sincs eredmény. És hogy miként viszonyuljanak az elvtársak a referendumhoz? Mi sem egyszerűbb: mivel tartoznunk kell valahová, nem izolálódhatunk, a Szlovák Kommunista Párt azt javasolja híveinek, vegyenek részt és szavazzanak igennel. Cserébe ígérik, hogy a parlamentben minden erejükkel azon lesznek, hogy kiegyenlítődjenek az említett bérkülönbségek, hogy a munka visszakapja becsületét. Ezt már Vladimír Ďaďo elvtárs, parlamenti képviselő, a párt központi bizottságának tagja ígéri. Tényleg mindent bevet. Egyebek mellett felszólítja George Bush-t és Tony Blair-t, vonuljanak ki Irakból, hagyják békén az iraki népet, engedjék, hogy maguk kormányozzák saját országukat. A járda szélén erre meglengetik transzparensüket a NATO-csatlakozási referendum érdekében aláírást gyűjtő aktivisták.

A kerületi pártelnök ismét mikrofont ragad, kijelenti, hogy a szocializmus az egyetlen járható út az emberiség számára. Ahol a termelőeszközök az állam, azaz a nép kezében vannak, nem történhet meg, hogy a társadalom nem tud gondoskodni az öregekről és a betegekről.

A proletár internacionálé jegyében külföldi vendég lép a kassai pódiumra. Karel Klimša Ostravából érkezett, az ottani apparátus egyik mozgatórugója. Azonnal párhuzamot von Csehország keleti része és a kelet-szlovákiai régió között, (egyforma a sorsunk, hasonlóak a gondjaink, egyformán megfeledkeztek rólunk a fővárosban). A jelenlévő újságírók ekkorra már félve bújnak össze, kis szigetet alkotva a mozgalom hullámzó tengerében. Karel Klimša eközben arról beszél, hogy miután a csehek kiestek a VB-n, náluk mindenki a szlovák hokicsapatnak szurkolt, és ő a maga részéről most is egy cseh–szlovák döntőnek örülne, mert akkor bizonyosan „a mieink” győznek. E rafinált kitérőt követően már mindenki rá figyel, így nagy tapsot kap az a megállapítás is, hogy az EU tönkreteszi a kisvállalkozókat, a kemény konkurenciaharcban sokan elvéreznek majd, ezért résen kell lenni, nem szabad hagyni. A cseh kommunistáknak ennek ellenére szintén igennel érdemes szavazniuk.

A hallgatóság e ponton eléggé öszszezavarodik, ijedten pislognak egymásra, ám a rendezvénynek hirtelen vége szakad, bejelentetik, hogy a színpad mellett barna sört csapolnak. A nép hamar fegyelmezett oszlopba fejlődik a hordó előtt, a banda újra rázendít, én pedig a szónokok nyomába eredek mikrofonommal. Le se merem írni, menynyire örültek nekem.

„1989 novemberében ugyanezen a színpadon néhány politikai sarlatán azt hangoztatta, hogy ha a pártot megfosztják vezető szerepétől, ebben az országban jómód és demokrácia lesz. Elüldöztek minket, de mit értek vele? Az árak megállíthatatlanul emelkednek, az életszínvonal süllyed, a nép vagyonát szétrabolták. Sajnos ebben a módszeres rablásban az úgynevezett baloldali pártok, az SDL és az SOP is asszisztáltak” – mondja Ján Karap kerületi pártelnök, aki szerint a kassai kommunisták a Baloldali Blokkal értik meg egymást leginkább, a HZDS és a SMER partnerként szóba se jöhet. Az ékesszóló parlamenti képviselő szerint hazugság, hogy nem tudunk projekteket írni, szégyen, hogy ezen múlik az uniós támogatás mértéke. „Nincs olyasmi, amit ez a művelt nép ne tudna megcsinálni, ezt a hókuszpókusz a projektírás körül csak az átverésünkre és megalázásunkra találták ki Brüsszelben” – állítja Vladimír Ďaďo.

Gyorsan elbúcsúzom, és mivel időközben elfogyott a sör, közvélemény-kutatást már nem végezhetek. A hallgatóság ahogy jött, épp oly hirtelen fel is szívódott a kassai forgatagban. Mert ne feledjük, tegnap kezdődtek a városnapok, a főutca felzászlózva, itt veteránautó-kiállítás, amott gyermekprogramok, az egykori villamossíneken egykori villamosok csengetnek egy picit. A kapitalizmus szentélye, a Tesco tárva-nyitva, bejáratánál az előző esti újságot árulja a rikkancs. És vannak, akik meg is veszik...