Ki kér a Desszertből, avagy ki hallgat ma jó zenét?

2004 őszén Oláh Ernő barátommal hoztuk létre, majd néhány hónap múlva csatlakozott hozzánk az énekesnő, Pandi Ivett. Az eredeti elképzelés ugyanis az volt, hogy csak hangszeres zenét játszunk: Ernő lesz a billentyűs, én pedig gitározom. Azt viszont már a kezdet-kezdetén eldöntöttük, hogy csak igényes számokat adunk elő, amilyeneket mi is szeretünk.

Mivel foglalkoznak az együttes tagjai a civil életben?

Zenével. Én a királyhelmeci művészeti alapiskolában tanítok, Ernő is ott dolgozik, Ivett pedig Eperjesen zenepedagógiát tanul.

Mikor és hol léptek fel először?

A megalakulásunk évében, karácsonykor a királyhelmeci Perényi pincében már hallhatott minket a közönség. Tíz-tizenkét számot adtunk elő, s be kell vallanom, a közönség először nem nagyon tudott mit kezdeni az instrumentális zenével. Mi pedig – a visszajelzéseket hallva – azonnal elkezdtünk énekesnőt keresni. Ivett képességeit ismertem, régebben, a konzervatórium elvégzése után ő is a hirályhelmeci zeneiskolában tanított. Megkerestük, ám először nem akart kötélnek állni. Aztán, ahogy meghallgatta a demónkat, igent mondott.

Mi változott az énekesnő belépésével?

Szinte minden. Ivett remek énekesnő. A repertoárunkat alig két hét alatt összeállítottuk. A zenénkben rengeteg az improvizáció, soha sem játszunk el kétszer ugyanúgy egy számot. Saját feldolgozásokat készítünk, amelyek az előadás során folyamatosan változnak. A dalokat általában Ernő hangszereli, kiváló ötletei vannak. A váltást egyébként a közönség is pozitívan fogadta. Tetszett nekik a dolog, egyre többen jöttek el meghallgatni minket. Ekkor már hetente felléptünk az étteremben.

Meg lehetett élni a fellépti díjakból?

Távolról sem. Fillérekért zenéltünk. A pénz még arra sem volt elég, hogy a hangszerek vásárlására felvett kölcsön részleteit törleszszük. Ennek ellenére hónapokon keresztül játszottunk. A közönség egy része már kifejezetten az együttes miatt járt az étterembe. Meglepő módon tizenéves fiatalok is jöttek, akikről nem is gondoltuk, hogy ilyen stílusú dalokat is igényelnek. Játszottunk más környékbeli szórakozóhelyeken, sőt Nagymihályban is. Magyarországon ugyancsak kerestük a lehetőségeket, ám szinte mindenütt az volt a válasz, hogy a közönség könnyedebb zenét igényel. Azt várták tőlünk, hogy mulatós slágereket játszunk, de erre nem voltunk hajlandók. Tizennégy éves koromtól zenélek, bár a Desszert megalakulása előtti években abbahagytam. Már akkor sem volt kedvem bálokban, esküvőkön játszani. Láttam, hogy zenei téren milyen igénytelenné vált a közönség, ennek az ízlésnek a kiszolgálásában nem akartam részt venni. Elegem volt a három akkordos dalokból. Igényesebb muzsikát szerettem volna csinálni, de nem volt kivel, és nem volt kinek.

Ernővel hogyan találkoztak?

Először a nagyapját, Oláh Árpádot ismertem meg. Nagyhírű prímás volt, akivel még népzenész korszakomban találkoztam. 1991-ben a Csámborgó zenekar cimbalmost, illetve nagybőgőst keresett. Kérdeztem a barátomtól, hogy én most melyik posztra jelentkezzem, ugyanis egyik hangszeren sem játszottam előzőleg. Ennek ellenére beválogattak, majd jó néhány évig tagja voltam a zenekarnak. Később a Szeredás együttesben folytattam. Ernőt különböző helyeken hallottam zenélni, s aztán, már nem is tudom hogyan, de összebarátkoztunk.

Most hol hallhatja Önöket a közönség?

Sehol. Hónapok óta nem léptünk fel. De ez nem azt jelenti, hogy nem zenélünk. A próbatermünkben néha hajnalig játszunk. Csak úgy, a magunk örömére. Gondban vagyunk, mert nem tudjuk, hogy az énekesnőnk velünk marad-e. Nagy tervei vannak, itt pedig rendkívül kevés a lehetőség.

Miért nem kötnek kompromisszumokat? A szórakozóhelyeken játszanának néhány könnyedebb számot is, majd jöhetne az önök zenéje.

Nem. Soha sem akartunk egy lenni a sok környékbeli zenekar közül. Mi a magunk útját járjuk. Ahhoz azonban, hogy folytatni tudjuk, pénzre volna szükség. Kezdetben sokan jelentkeztek, hogy szívesen segítenének, ám az ígéreteken túl nem jutottak. Mindenki azt mondta, szükség van a zenénkre, ám valódi segítséget végül sehonnan sem kaptunk.

Hogyan tudnak így talpon maradni?

Az idén januárban létrehoztunk egy civil szervezetet. Gyerekekkel szeretnénk foglakozni. Ernőnek és nekem is vannak olyan diákjaink, akiket a szabadidőnkben tanítgatunk. Külön öröm, hogy ezek a gyerekek maguk jelentkeztek, hogy szeretnének tőlünk tanulni, mert érdekli őket ez a stílus. Zenei gyerektábort is szerveztünk volna a nyáron, ám ehhez sem kaptunk semmilyen támogatást. Több pályázatot benyújtottunk, válasz egyelőre egyikre sem érkezett.

Valamikor Királyhelmecen szinte az összes vendéglőben volt élőzene. Van arra esély, hogy újra igazi zenészek játszanak majd a szórakozóhelyeken?

Jó lenne. De valójában a közönség hiányzik, amely ezt igényelné. Sajnos a zenei ízlés formálásához is pénz kell. Hiába vannak terveink, ha ezeket, az anyagiak hiányában nem tudjuk megvalósítani. Pedig a gyerekek zenei ízlése olyan lesz, amilyenné mi, felnőttek formáljuk. A legszörnyűbb azonban, hogy lassacskán már a zenészek is elfelejtenek játszani. A gépzene abszolút igénytelenséget szül. Ugyanakkor tehetséges gyerekekben nincs hiány. Amikor Királyhelmecre jöttem tanítani, három gyerek tanult gitározni, most 33 növendékünk van.

Nem készül a zenekar önálló album kiadására?

Erre gondolni sem merünk. Egy CD elkészítése több százezer koronába kerül. Már annak is örülnénk, ha sikerülne egy olyan helyet találni, ahol rendszeresen felléphetnénk. Ha egy év múlva még létezne a zenekar, már elégedett lennék. Az igazán nagyszerű azonban az lenne, ha volna utánpótlás, ha a tanítványok közül néhányan folytatnák, amit mi elkezdtünk. Belőlem valószínűleg már nem lesz sztár, ám a tanítványok közül bárkiből lehet. Annak is örülnék, ha általuk élne tovább a mi zenénk. Mi sem hagyjuk abba. Soha. Mindenképp zenélni fogunk. Ám hogy csak a magunk szórakoztatására, vagy mások örömére is, azt egyelőre nem tudom megmondani.