Két szlovák és két angol találat pozsonyi krónikája

A nyakon lőtt Garethet testvére is meglátogatta a kórházbanTASR Szombat éjjel egy órakor megcsörren a telefonom. „Két angol focidrukkert lelőttek a Carlton előtt. Azonnal gyere ide!” Tévés ismerősöm kér segítséget, tudósítania kell egy londoni csatornát. Kocsiban ülök, színházban voltam, Komáromban, a Sirály díszbemutatóján. A darabbéli Trepljov önmaga ellen fordította a fegyvert. De ki lőhette agyon az angol szurkolókat? – morfondírozom.

Fél kettő van. A helyszínen megtudom, szerencsére mindkét férfi túlélte. Megszólítok két posztoló rendőrt. Az idősebbik elkezdi mesélni a történteket. „Nem nyilatkozhatunk” – fojtja belé a szót társa. „Megtiltották, hogy beszéljenek?” – kérdezem. „Nem mondhatok semmit” – bizonytalanodik el. Továbbmegyek. A Hviezdoslav tér egy részét hermetikusan lezárta a rendőrség. Operatőr barátomnak egy meglehetősen borgőzös egyenruhás kilátásba helyezi, ha tovább filmez, az éjszaka hátralevő részét a rendőrségen töltheti. Durva hangon küldi őt el. „Fölírtam a számát, reggel panaszt teszek” – teszi le a kamerát kollégám. A BBC stábja kávéstermosszal felszerelkezve toporog a szálló előtt, ahová senkit sem engednek be. Odabent alszik az angol csapat.

Autó érkezik, Adam Crozier, a brit labdarúgó szövetség első embere tart rögtönzött sajtótájékoztatót. Elmondja, éjfél előtt tíz perccel a csapat néhány tagja hallotta is a lövéseket. „A fiúk azt hitték, petárdák durrantak” – mondja. Tőle tudjuk meg azt is, mi történt valójában. A Kelt kocsma előtt az ivóból kitessékelt angol szurkolók és az őrző-védő szolgálat tagjai közti szóváltás során valakik lövöldözni kezdtek a színház előtt. „Két szurkoló sebesült meg, az egyik a nyakán, a másik a lábán. A meglőtt drukkereket a szálloda előcsarnokában elsősegélyben részesítették, majd kórházba szállították. Úgy tudjuk, ok nélkül lőttek rájuk, ártatlanok” – mondja, majd gondterhelt arccal beszáll az autójába.

Három óra múlt. A meglőtt angolok keresésére indulunk. A Kramáren nem tudnak róluk, az Antolská utcára irányítanak. A ligetfalui készültségen fölébresztik az ügyeletes orvost. Adrián Horný félórája dőlt le, egy kicsit morcosan hunyorog a kamerába. „Húsz perccel éjfél után hoztak be comblövéssel egy angolul beszélő férfit. Mivel fontos eret és csontot nem ért a golyó, nem volt szükség műtétre. Elláttam a sebét, kórházi felvételt javasoltam, ő azonban nem volt hajlandó benn maradni. Aláírta a kórházi kezelés elutasítását, és saját lábán, pontosabban taxival távozott” – mondja a fiatal orvos. Azt már csak kamerán kívül teszi hozzá, hogy alkohol helyett akár a férfi leheletével is fertőtleníthette volna a sebet. „Beleszúrtam a pinzettát, olyan részeg volt, hogy nem érzett fájdalmat” – meséli mosolyogva Horný doktor. „Nem igazán értettük egymást, én csak németül beszélek, ő meg folyton azt hajtogatta: Fuck, fuck, fuck!”

Hajnali fél hat van, mire a közvetítő kocsiból sikerül elküldenünk a tudósítást Londonba. „Kérsz kávét?” – kérdezi Peter, aki operatőr és producer egy személyben. „Remélem, már nem lesz rá szükségem” – válaszolok. Megérti a célzást. „Hazaviszlek, aludj néhány órát. De a telefonodat ne kapcsold ki, bármikor hívhatnak, hogy folytassuk.”

Csengetnek. Ki lehet az? Ajtót kellene nyitni. Nem, a fene egye meg: ez a mobilom. „Hi, this is Rebeca from ITN News London. Is that you, Laslo?” – a csicsergő szózuhatagból lassan ébredező tudattal kihámozom, azonnal folytatnunk kell a tudósítást, egész Angliát a két sebesült szurkoló érdekli. Kinézek az ablakon, esőfüggöny Pozsony fölött. A vekkerre pillantok, három órája feküdtem le.

Kiderül, hogy sikerült átaludnom az angol nagykövet rögtönzött sajtótájékoztatóját, a követségen pedig már senki sem veszi a telefont. Marta Bujňáková, a kerületi rendőr-főkapitányság szóvivője vállalja, hogy mikrofonba mondja a hivatalos állásfoglalást. Mire ráveszem Peter feleségét, hogy ugrassza ki kollégámat az ágyból, fél tíz. Sietnünk kell.

A kapitányságon a szóvivő széttárja a karját: „Sajnálom, hogy iderángattam magukat. Nem nyilatkozhatom, be kell érniük a sajtóhírrel.” Elmondja, hogy az angol nagykövetségről kapta az ukázt, senki sem tájékoztathatja a külföldi sajtót, csak ők. „Próbáljanak meg beszélni az ottani sajtós kislánnyal, megadom a mobilja számát” – nyújtja felém a kagylót Bujňáková. Tárcsázok. Szőke női hang válaszol: „A szóvivő valóban nem nyilatkozhat, ilyen utasítást kaptunk Londonból... Elég baj az is, hogy kiadta a sajtóhírt... Nem, a nagykövet házon kívül van, és most én sem tudom fogadni magukat... Itthon vagyok, egész éjjel nem aludtam... Értem, hogy maguknak szenzáció kell, de hiába...” – és így tovább. Megpróbáljuk elmagyarázni, hogy az ő nyilatkozata aligha menne szenzációszámba, különben sem szenzációra vadászunk, hanem valakire, aki a kamera előtt hajlandó lenne mondani két hivatalos mondatot az éjszakai incidensről. A Strýčková néven bemutatkozó hölgy hajthatatlan. „Akkor talán az utca embere” – köszönünk el. „Higygyék el, szívesen nyilatkoznék” – mondja a kapuban Bujňáková. „Sokkal többet árthat az ügynek, ha a hivatalos állásfoglalás, a tények nem kapnak nyilvánosságot, csak a szurkolók mondják el a véleményüket.”

Kapunk egy fülest, hogy nemsokára újabb vonat érkezik angol drukkerekkel. A pozsonyi Főállomás felé vesszük az irányt. Dél körül jár az idő. Jönnek az angolok. Rövid hajú, húszas–harmincas éveikben járó rowdie-k özönlenek kifelé. Gumibotos, védőálarcos rohamrendőrökkel teli az előcsarnok.

A legtöbb drukker elfordul a kamera láttán, kevesen hajlandók nyilatkozni. Majdnem mindenki hallott a szerencsétlenül járt szurkolókról. „Nem tudom, miért lőttek rájuk. Igaz, hogy az angol szurkolók szeretik a sört, de sohasem agresszívek” – mondja egy Harry nevű fiatalember, aki nem emlékszik, hogy valaha is történt volna hasonló incidens. „Ököllel, gumibottal már kaptak a rowdie-k, de még sohasem lőttek meg senkit közülünk.” Egyik barátja az utolsó pillanatban, amikor meghallotta, mi történt, meggondolta magát. „Inkább a tévében nézi meg a meccset. De én nem félek” – teszi hozzá Harry. Egy gyanúsan jó hangulatú csoportot veszünk célba, éppen egy taxiba próbálnak bekászálódni. „Kinyírjuk a szlovákokat! Ezt nekik” – tartja föl középső ujját az egyik srác. Aztán hozzáteszi: csak viccelt. Nem hiszi, hogy valaki is bosszút akarna állni a két megsebesült angol miatt. A mérkőzés után kiderül: neki volt igaza.

Szombat este tíz óra. Az angol–szlovák meccs tanulságát operatőr barátom foglalja össze, miután az utolsó riport is elment Londonba. „Az angolok is kettőt lőttek” – nyomja el a cigarettáját Peter. – „Csak ők nem fegyverből.”