Holokauszt-múzeum nyílt az egykori szeredi munkatábor helyén

Január 26-tól holokauszt-múzeum működik az egykori szeredi koncentrációs tábor helyén. Ez az első ilyen múzeum az országban.

Szered

A felújított és átalakított létesítményt a holokauszt emléknapján együtt nyitotta meg a köztársasági elnök, a kormányfő, a parlament elnöke és a kulturális miniszter, valamint az izraeli parlament alelnöke.

Gárdista csőcselék

A szeredi munkatábort 1941-ben hozták létre, eredetileg azzal a szándékkal, hogy itt dolgoztassák azokat, akiket a zsidótörvények kirekesztettek a gazdasági életből. 1944-ig mintegy ezerkétszáz foglyot dolgoztattak itt az asztalos- és szabóműhelyekben, a betonkeverőknél, az esztergapadoknál – híg levesen és korpás kenyéren. Ha főtt krumplit is kaptak, az már ünnepnap volt. Az itt gyártott bútorokat a katonai és politikai elit irodáiba és otthonaiba szállították. Tiso belügyminisztere, Alexander Mach is zsidók által készített bútorokkal rendezte be a házát.

„Amíg a táborban működött zsidó tanács, addig, ha nehezen is, de emberek módjára éltünk. Volt elemi iskola, orvosi ellátás, a súlyos betegeket kórházba küldték” – mondta el a Holokauszt Dokumentációs Központ történészeinek a ma Kanadában élő Ivan Mark, aki 1942 novemberétől 1944 augusztusáig volt a szeredi munkatáborban. „Tizenöt éves voltam, semmilyen szakmához nem értettem, ezért segédmunkát osztottak rám az építkezéseken. Erővel sem bírtam, meg is fáztam, vesegyulladást kaptam, úgyhogy utána már csak a szemetet szedtem az udvaron.” Ezekben az időkben még ötvenöt gárdista felügyelte a tábort, vagy ahogy Ivan Mark nevezte őket, a csőcselék. „A társadalom legaljáról szedődtek össze, munkakerülők, iszákosak, tolvajok, erőszakos gonosztevők. Folyton részegek voltak, mint a disznók, és minden aljas ösztönüket rajtunk élték ki.” A nős gárdisták fizetése havi kétezer korona volt, a nőtleneké ezerötszáz – miközben az országban a munkások nyolcszáz koronát kerestek havonta.

A kegyetlen parancsnok

Később, amikor német irányítás, Alois Brunner parancsnoksága alá került a tábor, a foglyok mégis visszasírták a gárdistákat. 1944 augusztusában a tábort átminősítették koncentrációs táborrá. 1944 szeptembere és 1945 márciusa között 11 719 zsidót tartottak itt fogva, kegyetlen körülmények között. Eichmann jobbkeze, a brutalitásáról híres Alois Brunner 1944 szeptemberében érkezett harminchárom SS-tiszttel Szeredre, és a munkatáborban olyan körülményeket teremtett, hogy az ettől fogva semmiben sem különbözött a legkeményebb koncentrációs táboroktól.

Brunnernek egyetlen célja volt: hogy megtisztítsa a zsidóktól Szlovákiát. És ezért meg is tett mindent. Ő szállíttatta a pozsonyi zsidókat Szeredre, ő szüntette meg a táborban a zsidó tanácsot, felére csökkentette az amúgy is szűkös fejadagokat, rendszeressé váltak a verések, a kínzások, a gyilkosságok. „Volt, hogy egész éjszaka meneteltünk, ők meg röhögtek rajtunk. Aki kidőlt, azt télen is jéghideg vízzel öntötték le, és otthagyták, amíg csonttá nem fagyott” – mondja Ivan Mark. Alois Brunner mindezek ellenére sértetlenül és felelősségre vonás nélkül úszta meg háborús gaztetteit, 1945 tavaszán egyszerűen eltűnt. A náci bűnösök után vadászó bécsi Wiesenthal Központ munkatársai annak ellenére sem akadtak a nyomára, hogy a nyolcvanas években több interjút is adott német és amerikai lapoknak.

Előkerült a névsor

A háború utolsó hónapjaiban a szeredi munkatáborba hajtották az összes, még Szlovákiában maradt zsidót. Ebben az időben mintegy ötezer lakója volt a lágernek, és többségük koncentrációs táborokban végezte. A Szlovákiából elhurcolt hetvenezer zsidó közül mintegy tízezren járták meg a szeredi munkatábort, mielőtt gázkamrába vitték volna őket. Annak a 2700 fogolynak a névsorát, akik 1944. novembere és 1945 márciusa között voltak a láger lakói, 2009-ben találták meg a történészek a Szlovák Nemzeti Levéltárban.

A német pedantériával vezetett nyilvántartásban a rabok neve mellett ott van a születési dátumuk, lakhelyük, nemzetiségük, vallásuk – a bejegyzések alapján egész rokonságukat, nem zsidó vallású hozzátartozóikat is felkutathatták a nácik. Ezek a névsorok szolgáltak a transzportlisták alapjául; az összehasonlításkor az is ki fog derülni, hogy minek alapján szelektáltak a nácik. Külön nyilvántartást vezettek a Szlovákiában elfogott külföldi zsidókról; ezek között akadt olyan is, akinek nicaraguai útlevele volt, mégis idekerült. Kezdetben mindenkit azzal hitegettek, hogy a munkatábor a zsidók érdekeit és védelmét szolgálja, s az ott levők ellátása is jobb, mint „kint” a lakosságé. Ez persze, mint a többi propagandatrükk, csak a szlovák lakosság hergelésére szolgált, mert a munkatáborokba nem üdülni mentek a zsidók.

A pokol tornáca

Még csak nem is a szlovák államot építeni vitték őket oda, mint azt az elkötelezett nemzeti történész, Milan S. Ďurica állítja, aki szerint enni bőségesen kaptak a táborlakók, a gyerekeket nyáron kiengedték a rokonokhoz vakációzni, a zsidó fogorvosoknak pedig még aranyat is adtak a protézisek készítéséhez. Ennek az idilli képnek erősen ellentmondanak a túlélők visszaemlékezései, melyek szerint ha a haláltábor a pokol, akkor a munkatábor a pokol tornáca volt.

A szlovák kormány 2009-ben hagyta jóvá a szeredi munkatábor helyén létrehozandó holokauszt-múzeumról szóló határozatot. A barakkok helyreállítására az Európai Regionális Fejlesztési Alap nyújtott 2,5 millió eurós támogatást. A megnyitóra az eredeti öt barakk közöl kettő készült el, az elsőben a zsidókérdés 1938 és 1945 közötti megoldását szemléltető tárlat látható, és itt kap helyet a művelődési központ is, ahol konferenciákat, előadásokat, rendhagyó történelemórákat tartanak. A második barakkban mutatják be, milyen körülmények között éltek a foglyok, és milyen munkákat végeztek. A harmadik barakk már azokat a hónapokat idézi, amikor a létesítmény koncentrációs táborként működött.

A tervek szerint a Zsidó Kultúra Múzeumától kapott emléktárgyakat, levéltári dokumentumokat is kiállítanak, melyek segítségével az egykori foglyok utódai végigkövethetik felmenőik keserves útját a táborba tereléstől a bevagonírozásig. Az utolsó 360 fős transzportot 1945. március 31-én indították Szeredről Terezínbe.