Helytörténészek egészséges lokálpatriotizmusa

Rákóczi koporsója mellett Állításuk szerint a város és a környék magyarságának múltját csak ők kutatják. 1992 óta végzik dolgukat minden felesleges csinnadratta nélkül, a munka eredményét pedig kiállításokon, rendezvényeken teszik közszemlére. Az ok, amiért éppen most látogattunk el óvárosi székhelyükre, meglehetősen „szenzációhajhász”: Halász György, a társaság elnöke a kassai köztemetőben rendezett március 15-i megemlékezés szónokaként nem szabványbeszédet mondott a honvédsírok fölött, hanem hiányolta a kassai magyar polgárokat az eseményről. E vakmerő szónoklatot azzal a költői kérdéssel fejelték meg a Henszlmann Imre Helytörténeti Társaság tagjai, hogy vajon hányan élnek úgy Kassán, hogy nem mentek el egyetlen nekik készült helytörténeti kiállításra, őket érintő történelmi előadásra, megemlékezésre sem. Szerintük a helyi magyar társadalmi élet igencsak szerény. „A népszámlálási adatokat nézve azonnal látszik a magyar nemzetiségű lakosság drasztikus csökkenése. A hatvanas években még negyven-ezren vallották magukat magyarnak a városban, 1990-ben alig több, mint tízezren, legutóbb pedig már csak kilencezer néhány százan. Keresni kellene az okokat, miért nem merik, vagy miért nem tartják fontosnak ennél többen vállalni magyarságukat most, amikor már félelem nélkül megtehetnék” – mondja Halász György, aki szerint az egészséges lokálpatriotizmus manapság rendkívül fontos. „Ismerni kell azt a helyet, ahol élünk, büszkének kell lenni saját városunkra, községünkre, és Kassa történelmére jogosan lehetnek, lehetnének büszkék az itteni magyarok, mert ebben a városban igazán nem lehetnek olyan kisebbségi érzéseik, mint a szlovákoknak szoktak lenni. A fiatalok lassan csak azt szajkózzák, amit az internetről, vagy a szlovák újságokból tudnak meg” – állítja a helytörténeti társaság elnöke. Halász úgy véli, a vehemensen terjesztett féligazságoknak köszönhetően a fiatalok lassan már azt is elhiszik, hogy Kassa csak 1938 és 1945 között, Horthy idejében volt magyar város.

Nyolc alapító tag ül az asztal körül, az e heti téma az ominózus temetői eset mellett a Szent Vencel szobor „rejtélyes” eltűnésének esete. A kassai cseh főkonzul ugyanis nemrég nyomozással bízta meg a helyi cseh kulturális szervezetet, mert azt gyanította, Horthy katonái tüntették el a szobrot. Nos, a helytörténeti társaság tagjai pillanatok alatt eloszlatták a gyanút, sőt azt állítják, elég lett volna megkérdezni az idős kassaiakat. Elmondták volna, hogy az elővigyázatos csehszlovák hadsereg katonái még Horthyék bevonulása előtt elszállították Szent Vencelt, aki valószínűleg ugyanabban az eperjesi raktárban vészelte át a történelem viharait, mint a vele egy időben eltávolított Štefánik-szobor. Ez utóbbi elviteléről fotót is tudnak mutatni a helytörténeti társaság tagjai, akik sok egyéb ritka dokumentumot is őriznek, sőt saját tevékenységüket is szakszerűen dokumentálják. Ezekről a fotókról szerintük az általános érdektelenség is leolvasható, sehol sincs tömeg, csak olyankor gyűlik össze a magyar sokaság, amikor egy-egy rendezvényre illusztris vendéget, minisztert, államtitkárt, alapítvány-igazgatót hívnak meg, akiktől ezt-azt lehet kérni, kérdezni vagy sürgetni.

Hársfanézőben. A társaság néhány évvel ezelőtt felkereste a millennium alkalmából elültetett hársfacsoportot.A Henszlmann Imre Helytörténeti Társaság archívumából A helytörténeti társaság 1992-ben alakult, a kutatás mellett közvélemény-felrázó, oktató-nevelő, információs céllal is. Rendszeresen együttműködnek a helyi műemlékvédőkkel, a levéltárral és a könyvtárakkal. A Magyar Házban rendezett kiállításokkal szintén a lokálpatriotizmust igyekeznek serkenteni. A Kárpát-medencében elöltött ezer évről, illetve a Kassa bombázásáról öszszeállított dokumentum-kiállításuknak Budapesten is nagy sikere volt, sőt tavaly a szlovák sajtóban is számos dicsérő cikk jelent meg róluk. „A bombázásról szóló kiállítást ajánlották a szlovák iskoláknak rendhagyó történelemóraként, sok osztály el is látogatott a Magyar Házba” – meséli Halász György, aki nagy meglepetésemre bizton állítja, hogy a magyar középiskolák diákjai nem látták az említett kiállítást, legalábbis nem szervezett formában. A Rákóczi hamvainak hazahozatalát felelevenítő kiállításra is csupán egy magyar osztály látogatott el, ez is csekély érdeklődésnek tűnik. A polgári társulásként működő amatőr helytörténészek társaságának körülbelül harminc tagja van, a létszám persze állandóan változik. Eddig tizenöt kiadványt jelentettek meg, akkora sikerrel, hogy némelyikből mutatóba sem maradt. A kétszáztól ezres példányszámig megjelenő füzetkéket „kéz alól”, ismerősök között terjesztik, a két kassai magyar könyvesbolt egyikében is megtalálható belőlük néhány példány. Mindezt rendkívül kevés pénzből csinálják, mivel a társaság szerény támogatásból gazdálkodik. Városrészektől, vállalkozóktól, esetenként a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kapnak szimbolikus összegeket.

Négy alapító tag egy sikeres kiállításon. Jobbról Halász György. Az évek alatt a város vezetése is felfigyelt rájuk, ugyanis többek közt sikerült emléktáblát állítaniuk Gerster Bélának, a város szülöttének, kiderítették, hogy a kassai kápolnaoszlop környékén az 1848-as szabadságharc során lengyel katonákat temettek el, 1996-ban pedig felemelték szavukat Rákóczi hamvainak tervezett elszállítása ellen. Legújabb eredményük a kassai temetőkben nyugvó magyar személyiségek sírjainak megóvása. Elérték, hogy a két temető mintegy hatszáz sírját rendeletben nyilvánítsák védetté, azaz sírgondozó örökös hiányában sem számolhatók fel. „Fontos, hogy az eljövendő nemzedékek is lássák a fejfákon a magyar neveket, és tudják, kik járultak hozzá a város fejlődéséhez” – mondja Halász György. A társaság ez év októberében ünnepli alakulásának tizedik évfordulóját. Emlékkönyv kiadását és nagyszabású összefoglaló szeminárium rendezését tervezik.

De erről majd a maga idejében.