Hegy levének fanyar íze

Földi István: „Aszúbor csupán négy községben termeszthető.” Somogyi Tibor felvételeiAki csak egy kicsit is jártas a történelemben, jól tudja, hogy a szőlőtermesztés, illetve a bortermelés gyökerei a római birodalom fénykorába nyúlnak vissza. Ez akkor is megdönthetetlen alapigazság marad, ha a kákán is csomót keresők egyre-másra állítják: az egyiptomi sírboltok és masztabák falán fennmaradt, több mint háromezer éves rajzok arról tanúskodnak, hogy a fáraók népe már ismerte az eljárást, amellyel a szőlőszemekből királyi nedűt lehet készíteni.

A KIRÁLYI NEDŰ HÓDĺTÓ ÚTJA

Ismerték és megénekelték a bor lélekemelő hatását a régi görögök is; állítólag ők telepítették az első szőlőültetvényeket a Földközi-tenger szigetein és partvidékén, valamint Kis-Ázsiában is. Az érdem mégis a rómaiaké – mégpedig azért, mert ők honosították meg a szőlészetet a mérsékelt égövi domborulatok – így a Kárpátok és előhegységei – megfelelő kitettségű lejtőin, Bacchusra bízva a munka dandárját. A kétes hírű isten kegyeibe fogadta a térséget; olyannyira, hogy a Kárpát-medencében az idők folyamán több, ma már történelminek nevezhető, Európa szerte nagy hírnévnek örvendő borvidék alakult ki.

Az egyik legrégebbi, ma Tokaj-hegyaljának nevezett kistérségben állítólag már a kelták idejében is termesztettek szőlőt, ám a belőle nyert bor minősége még a tizenhetedik század elején is csak átlagosnak volt nevezhető. A krónikák szerint az áttörést az aszúsodási folyamat egyedi jellegének felismerése jelentette; akárcsak a pezsgő esetében, a dicsőség ezúttal is egy szerzetes nevéhez fűződik – Szepsi Lackó Máté volt az, aki tanulmányozta, majd az emberiség javára fordította a folyamatot. 1665-ben már királyi rendelet kötelezte a térség termelőit az aszúszemek gyűjtésére, majd az aszúbor előállítására. Mivel ez nem kis erőbefektetést igénylő folyamat, a tokaji bor fogyasztása az előkelőségek kiváltsága lett.

VINUM REGUM – REX VINORUM

Híres történelmi személyiségeink nem kis szerepet játszottak abban, hogy a tokaji bor a Kárpát-medencén kívül is ismertté vált. A hatalmas társzekerek a gyökereivel a tokaji borvidékhez kötődő II. Rákóczi Ferenc pincéiből szállították a nedűt XIV. Lajos, a Napkirály udvarába. Ő ragasztotta rá a Vinum Regum – Rex Vinorum, azaz „a királyok bora – a borok királya” címkét, melyet azóta sem lehet lemosni róla. Próbálkozások pedig mindig is voltak, hiszen időközben Európa más szegleteiben, sőt a tengeren túl is megtelepítették a tokaji hegy lejtőin folyékony aranyat termő szőlőfajtákat, egyesek pedig a nemespenész „exportjával” próbálkoztak – eredménytelenül. Mert a Botritis csakis a Tokaj-hegyalja mikroklímáját kedveli, nem hajlandó kivételt tenni sem Florida, sem pedig Argentína kedvéért. 1893-ban már törvénybe foglalták, hogy a tokaji nedű hamisítóinak a törvény előtt kell elszámolniuk tettükkel, és a korabeli jegyzőkönyvekből az derül ki, hogy a hatóságoknak bizony elég gyakran fel kellett lépniük a „pancsolókkal” szemben. Akkor huszonegy bortermelő községet tartottak nyilván; ezek száma 1908-ban harmincegyre emelkedett, melyek közül Kistoronya, Szőlőske és Újhely (ez a határ által kettévágott Sátoraljaújhely északi része) található a mai Szlovák Köztársaság területén.

CSEHSZLOVÁK TOKAJI

1918 után a csehszlovák kormány nagy figyelmet szentelt a tokaji borvidéknek; így 1924-ben Kistoronyán állami kutatóállomást hoztak létre a térség klímaviszonyainak, illetve a szőlőfajták tulajdonságainak tanulmányozására. 1939 és 1945 között ismét Magyarország felügyelte a térséget, majd a Csehszlovák Szocialista Köztársaság idején, 1948 után beköszöntött a tervgazdálkodás boldog időszaka. Tizenegy évvel később a Szlovák Nemzeti Tanács 4/59-es számú törvénye irányozta elő a tokaji borvidék fejlesztését, mely pontosan meghatározta, mely hegyoldalak, dűlők alkalmasak a tokaji bor alapanyagának termesztésére. Az elvtársi egyetértés jegyében a szőlő szépen termett a hegy mindkét oldalán, és nem volt gond az értékesítéssel sem. Minden az épülő kommunizmus szellemiségének megfelelően alakult, mindaddig, míg a budapesti elvtársak fel nem borították azt a bizonyos éjjeliedényt... A kérdés mindössze az, melyik oldalról szemléljük ugyanazt a dolgot.

AZ IGAZSÁG ODAÁT VAN

A bonyodalmak a hatvanas évek derekán kezdődtek. Ekkor kezdett el foglalkozni az egyik pilzeni ügyvédi iroda a budapesti Monimpex cég beadványával, mely a „Tokaji” márkanévvel való visszaéléssel vádolta meg a csehszlovák felet. A vállalat képviselői egyszerűen nem voltak képesek megemészteni, hogy a hegy északi oldalán termő szőlőből is ugyanúgy készíthető tokaji bor, mint a Magyarországhoz tartozó térségben szüreteltből. A határ az határ – hangzott el a legsúlyosabb érv, majd előkerültek a „szlovák Tokaj” alkalmatlanságát bizonyító szakértői vélemények, melyek ékesen bizonyították, hogy a hegy túloldalán más a talaj összetétele, kevesebb az egy évre eső napfényes órák száma, és még a nemespenész sem terem meg. Kétéves vita utána budapesti Monimpex, a prágai Koospol, illetve a pozsonyi Borászati Üzem (Vinárske závody) szerződést kötött, melynek értelmében a Koospol felelt azért, hogy az ország ne szállítson „Tokaji” márkanévvel ellátott, vagy a tokaji eredetre utaló bort a kapitalista nyugatra. A magyar fél pedig vállalta, hogy évente ezer hektoliternyi tokjait vásárol a csehszlovák féltől – kemény valutáért. A pozsonyi Borászati Üzem által megbízott Polytechna 1967-ben mégis a genfi székhelyű Szellemi Tulajdonvédelem Nemzetközi Hivatalához fordult, és a Lisszaboni szerződést aláíró tagállamok mindegyike – Magyarország kivételével persze – jóváhagyta, hogy Csehszlovákia forgalmazhat Tokaji elnevezésű bort. Magyarország csak három évvel később, 1970-ben jegyeztette be a „Tokay”, illetve „Tokayer” elnevezéseket ugyanennél a hivatalnál. Később a prágai és budapesti Találmányi Hivatal vezetői látszólag megtalálták az összhangot; az északi lejtőkről származó tokajit a „csehszlovák tokaji borvidékről” címkével hozták forgalomba, ám néhány évvel később a magyar félnek ismét fenntartásai voltak. A szocialista rendszer utolsó „borkonferenciáját” Prágában tartották 1987-ben, ám megegyezés ezúttal sem született. Időközben lejárt a korábban kötött szerződés, és Magyarország úgy rendezte a szabadpiaci helyzetet, hogy bilaterális egyezményt kötött Európa és a tengerentúl több államával a Magyarországon termett Tokaji prioritását illetően. Szlovákia hivatalosan jegyzett nyolc borvidékének (ezek a szakolca-erdőháti, kis-kárpátoki, galgóc-nagyszombati, nyitrai, dunamenti, kékkői, kelet-szlovákiai és tokaji) egyike fölött tehát továbbra is viharfelhők gomolyognak. Az időközben 908 hektárra bővített „szlovák Tokaj” bortermelői és értékesítői már nem igazán tudják, kihez forduljanak panaszukkal.

A Tokaj-hegyalját beutazó „borturista” számoljon azzal, hogy igényeit a határ mindkét oldalán a lehető legmagasabb szinten elégítik ki. Hiszen a cél közös: a lehető legjobb áron értékesíteni a kiváló minőségű nedűt. Ez a cél vezérli a vendéglátó-ipari üzemegységek – legyen szó korcsmáról, borospincéről vagy előkelő éttermekről – üzemeltetőit gyakorlatilag Szerencstől egész Sátoraljaújhelyig.

„VERI FÁJN VÁJN”

A bor felkészült a jövő idényre. Vajon a termelők is? Bár már jócskán kint voltunk a turistaidényből, a jobb nevű pincékből ottjártunkkor még mindig a nyugati turisták elégedett csettintgetése hallatszott. A tulajdonosok nagy gyönyörűségére, mint kacsa a nokedlit, nyelték a „veri fájn vájnt”, miközben a rövid szoknyás, ügyesen sürgő-forgó és töltögető hostess-kislányok bizalmasan beavatták őket a tokaji bor készítésének, kóstolásának és élvezetének titkába. Hogy azt nem úgy kell az embernek magába döntenie, mint a bajor sört, és hogy a puttonyos bort a hiedelemmel ellentétben nem is a Télapó hozza, hanem úgy készítik, kézzel fejtett szemekből. A tokaji főtéren álló jó nevű pince tulajdonosa a magyar–szlovák viszony elmérgesedése kapcsán flegmán csak annyit közöl velem, hogy őt nem érdeklik a nemzetiségi villongások, nem tagja egyik pártnak sem, és ha gondom van, forduljak hazám nagykövetségéhez. Amikor nagy vonalakban felvázolom, hogy a márkanév körüli kusza viszonyra gondolok, szemeit tágra meresztve kérdez vissza: „Miért, mi a baj?!” A tokaji bor, különösen az aszú a magyarok találmánya, és más országban előállítani legalább akkora arcátlanság és baromság, mintha valaki svájci órák gyártásába kezdene Afrikában – tudom meg. Igyak vagy távozzak, csak ne politizáljak, a nevét pedig ne is említsem ezzel összefüggésben, mert van ám neki ügyvédje is, ha kell!

A térség másik bortermelő falva, Mád szinte kong az ürességtől. Szüret vége felé vagyunk, mondja a közértből hazafelé tipegő néni, majd faképnél hagy, mint Szent Pál az oláhokat. Ilyenkor mindenki a szőlejében vagy a présházakban van – látástól vakulásig. Több órás tekergés után akadok rá emberemre, Földi úrra, aki a környék egyik legnevesebb termelőjének számít. A nappali vitrinjében tündöklő trófeák arról tanúskodnak, hogy ha valaki, ez az úriember tényleg ért a borokhoz.

„Előrebocsátom, hogy nem tartozom a nagytermelők közé; a hangsúlyt inkább a minőségre helyezem – mondja, és máris talpas poharakat, boros palackokat húz elő, majd rövid úton meggyőz, hogy nem állít valótlant. – A tulajdonképpen egységes térség kettéosztásáról csak annyit, hogy a gyökerek kutatása során egészen a tizennyolcadik század végéig kell visszamennünk. Az ekkortájt készített összeírás mindössze négy olyan település nevét említi, amelyekben tokaji bort termelnek. A többit az évszázadok során írták hozzá; nyilván azért, hogy a többi hegyaljai község is profitálhasson a „tokaji” névből. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy manapság is csupán néhány olyan ültetvény, dűlő akad, amelyen a szőlőszemek aszúsodása kellő mértékű. Ha hiszi, ha nem, a gyengébb években a tokaji vendéglők tulajdonosai is ebbe a négy községbe járnak aszúborért, mert az ő határukban nincsenek meg a megfelelő feltételek a termeléshez. A minőségbeli különbség óriási, viszont ez csak annak tűnik fel, aki bensőségesen ismeri az egyes fajtákat. Hogy külföldre milyen minőségű bor kerül, nem tudom megmondani, mert én állandó hazai vevőkörrel rendelkezem. Azt azért sejteni lehet, hogy a nagybani előállítás mindig a minőség romlásával jár. Ami pedig a „Tokaj kontra Tokaj” ügyet illeti, egészen biztos, hogy jórészt politikai manipulációról van szó. Ez pedig nem öregbíti a tokaji bor jó hírnevét.”

CÉGÉR MÁRPEDIG KELL!

Hogy a jó bornak is kell a cégér, illetve a márkanév, arról a négy, „szlovák tokaji” előállításával foglalkozó cég egyikének a vezetője, Jaroslav Ostrožovič nagytoronyai vállalkozó próbált meggyőzni.

„Harminchat hektáron termesztek szőlőt – mondja –, és elmondhatom, hogy az idei a jó évek közé tarozik. Hektáronként öt-hét tonna szőlőt szüreteltünk, a cukorfok pedig tizennyolc és huszonhat között volt. A bor minősége is jónak ígérkezik, bár azt senki nem tudja megmondani, mit hoz elő az említett cukortartalom a borból. Ez majd január táján, a lefejtés után derül ki. A tipikusan tokaji borfajtákon kívül nagymihályi és királyhelmeci borokat is előállítunk, bár csak kisebb mennyiségben. Hogy termékeinket miért különböztetik meg a Magyarországon előállított boroktól, nem igazán értem. Hiányoznak a jogszabályok, amelyek meghatároznák, hol állítható elő tokaji bor, és nem egyértelműek a vonatkozó nemzetközi normák sem. A szakmai dolgokon túl azonban mindenképp hangsúlyoznom kell, hogy ebben az esetben gazdaságpolitikai játékról van szó, melynek mi, a hegy innenső oldalán élő termelők látjuk a kárát. Remélem, az Európai Unióhoz való csatlakozás lényeges változást hoz e téren.”

A szőlőskei Főző Péter családi vállalkozásként fogott hozzá a szőlőtermesztéshez. Az idei termés szerinte is átlagon felüli, a kilátások pedig...?

„A mennyiséget illetően átlagosnak nevezhető ez az év, a minőség jobb az előzőekhez viszonyítva. A cukorszint átlaga huszonkét fok volt a tokaji fajták esetében, az újbor minőségéről azonban csak a jövő év elején nyilatkozhatok. Bár a magam fél hektáros szőlejével kistermelőnek számítok, és nem termelek kivitelre, a két ország közötti „borvitát” illetően elmondhatom, hogy a magyar termelők nem is igazán tudnak erről a problémáról, mivel őket ez nem veszélyezteti. A tokaji borvidék nagyobbik része Magyarország területén található, amiből az következik, hogy valószínűleg továbbra is ők fogják diktálni a feltételeket. Egész pontosan az a külföldi vállalkozói réteg, akik kezükben tartják a hegyaljai borászatokat – gondolok itt elsősorban a nyugat-európai és a távol-keleti befektetőkre. Pénz beszél, kutya ugat alapon – tehát ha őket nem fogják érdekelni a szlovákiai területek, és nem ruháznak be, továbbra sincs okunk a csodára várni. Más dimenziókban csak a helyzet rendeződését követően tudunk majd gondolkodni.”

HEGYMENET – FEL VAGY LE?

Miközben a bor a nagyhasú hordókban pihen, a termelők és értékesítők pedig számot vetnek eddigi eredményeikkel és jövőbeni lehetőségeikkel, a kérdőjelek egyre sokasodnak. Miféle hatalom emelt ledönthetetlennek tűnő falat a kettészakított borvidéken? Felvirrad az a nap, amikor a mindenható nyugati, keleti, és még ki tudja, milyen tőke végre eldönti, mitől tokaji a tokaji, és hol kell megtermelni? Vagy az ország számos szőlőültetvényéhez hasonlóan a hegység északi részén zöldellő telepítvényeket is felveri a gaz, és a nagy, közös Európában majd átjárunk borozni az „igazi” oldalra? Ha hihetünk a mondásnak, mely szerint borban az igazság, remélhetőleg a helyes válaszra rövidesen fény derül. Addig sem ártana, ha az illetékes tárcák szakemberei kerek asztalhoz ülnének, néhány flaskó hamisítatlan tokaji mellett – lehet, hogy megtalálnák a megoldást arra, miképp ne játsszunk át mindent, ami értékes, az állandóan éhes multik kezére.