Határtalanul szerettük volna hazánkat...

„Évente több milliárd forintot hagyunk Magyarországon. Ezután kétszer is meggondoljuk“ - mondja Hrubík Béla. Somogyi Tibor felvételeiNem lettünk boldogabbak, sem „magyarabbak” – szűrhetjük le a tanulságot alig egy héttel a népszavazás után. Talán másfélmillió magyar honpolgár nyilvánította ki egyértelműen, hogy bennünket, „kismagyarokat” is magával egyenrangúnak tekint; a többi bedőlt a kormánypárt és a hozzá közel álló körök demagógiájának. Magyarországon még ma is sikeresen fel lehet építeni egy kampányt a lakosság tájékozatlanságán, vagy tudatos félreinformálásán. Mert egyértelmű, hogy ez történt. Az évi kétszázmilliárdos többletkiadással riogatott kispolgár logikája szerint ezt a pénzt az állam csakis az ő zsebéből húzhatja ki – tehát inkább távol marad az urnáktól, vagy nemmel szavaz. Ekkora felelősséget a kisember ugyanis nem bír el, a politikai arrogancia netovábbja pedig, ha átruházzák rá. Az persze keveseknek jutott eszébe, hogy utánanézzenek, mit is mondanak a törvények a szociális juttatásokról, a nyugdíjakról, a jogosultságról. Ha valaki rá is akart mutatni, hogy a NEM-re buzdító kampány egyszerű hazugságon alapul, nem kapott kellő nyilvánosságot. ĺgy úszott el a sokak által történelminek deklarált lehetőség, mely legalább szimbolikusan tanúságot tehetett volna a magyar nemzet oszthatatlansága mellett.

De mit tesz a „kismagyar”, ha nem hagyják, hogy „nagymagyarrá” cseperedjen? Kicsit dühöng, majd sírva vigad, végül pedig járható utakat keres – mert mindig marad egy út. Hogy „elsatnyul”, azaz asszimilálódik – a szlovák, román stb. lapok előrejelzéseivel ellentétben –, nem túl valószínű. A magárautaltság ugyanis olykor teljesen váratlan reakciót vált ki az emberből – ez remélhetőleg az elcsatolt nemzetrészek esetében is érvényes.

A népszavazás előestéjén megjelent riportomban még megvallom, bizakodva idéztem egy győri hírlapárust, aki szerint „minden magyarnak – attól függetlenül, hogy a határon innen vagy túl lakik – joga van ahhoz, hogy tényleg magyarként éljen”. Időközben kiderült, hogy mégsincs... A többit ki-ki dolgozza fel, ahogy tudja.

Jaj a legyőzötteknek...!

A felvidéki olvasók is kedves ismerősként üdvözölhetik Böjte Csaba testvért, a dévai ferences rendi szerzetest, aki évek óta azon munkálkodik, hogy árvaházában tisztességes, jó magyar embereket neveljen a Székelyföld kitaszított árváiból. Ez a csupa szív ember, aki régóta sikeresen dacol a román hivatalok rosszindulatával, a világhálón levelet intézett magyar testvéreihez. Álljon itt néhány gondolat.

„Nem hittem a szememnek – írja Csaba atya –, mikor a televízióban láttam, hogy a kormánypártok képviselői győzelemről beszélnek. Kit győztek le? A saját népüket! Ezzel a győzelemmel örök szégyent hoztak önmagukra. Legyőztek engem, a szelíden kopogtató határon túlit és a gondjaimra bízott gyermekeket, akiket azért nevelek, oktatok összekoldult pénzből, hogy szomszédikkal békében élő jó magyar emberek legyenek itthon, Erdélyben. Legyőzték azt a kislányt, akit a napokban fogadtam be, tizenhat évesen, és most tanul kanállal enni, mert ahogy ő mondja, még soha nem evett levest. Legyőzték azt a moldvai csángó falut, melyről a román tanárnő azt mondta cinikusan, hogy huszonnégy éve alatt, mióta ő ott tanít, egyetlen gyerek sem ment kilencedik osztályba, mert buták azok az emberek. Valóban – az egyszerű nép között járva azt látom, hogy a kisebbségi sors, a sanyarú élet bennünket, határon túli embereket elnyomorított, nagyon sokan isznak, és más súlyos bűnök áldozatává válnak, mert jaj a legyőzötteknek! És most megértük, hogy a dicsőségesen uralkodó magyar kormány is legyőzött bennünket.”

Levele végén pedig – mintegy levonva a tanulságot – a következőket írja:

„Mit mondjak még? Gratulálok a győzelmükhöz a kormánypártoknak, és konok székelységgel kijelentem, hogy amíg ők saját népük ellen uszítanak és »győzedelmeskednek«, én nem kérek árváim nevében, és nem is fogok elfogadni tőlük egyetlen vasat sem. Ha már becsületük nincs, akkor a pénzük tegye őket boldoggá.”

Aláírás: a jobb jövőben bízó lélekkel, Csaba testvér.

Úgy vélem, ezt nem kell kommentálnom.

Krisztust is a tömeg feszítette keresztre

Limbacher Gábor: „Határokon átívelő aláírásgyűjtést fogunk kezdeményezni arról, hogy a nemzet oszthatatlan.“ Hrubík Béla, a Palóc Társaság alelnöke azon a véleményen van, hogy a népszavazás eredményeinek tükrében időszerűvé válik néhány, a hazafisággal kapcsolatos alapfogalom felülbírálása.

„Baráti köröm, melyben a magyarság vállalása valamit jelent – mondja Hrubík úr – azon a véleményen volt, hogy a kettős állampolgárság nekünk régóta kijár. Főképp a kárpátaljai, erdélyi és vajdasági magyaroknak, akik a magyar útlevéllel világútlevélhez is juthattak volna. Ahogy december 5-én jöttek az előzetes eredmények a részvételi arányról, úgy vált egyre világosabbá számunkra, hogy nem lesz sikeres ez a kísérlet. Szerintem túl nagy felelősséget ruháztak a kisemberekre. Ezzel nem mentegetni akarom az odaát élőket – és itt szándékosan nem használom az »anyaországi magyarok« kifejezést –, de a kérdést a politikusoknak kellett volna megoldaniuk. Ebből élnek, milliókat zsebelnek be azért, hogy döntéseket hozzanak, ám amikor vállalni kell a felelősséget, másra hárítják azt. Ez nagyon enyhén fogalmazva sem etikus. Ezek után felül kell vizsgálnunk sok olyan kifejezést, melyek régebben megrögzültek a köznyelvben – például azt, hogy van-e még jelentése az »anyaország«, az »anyanemzet«, vagy akár a »testvértelepülés« kifejezéseknek. Az, hogy a nemzet, amelyhez mindig is tartozni akartam, most sokadmagammal megtagadott engem, mégsem hagy mély nyomot bennem, és remélem, sorstársaimban sem. A magyarság nem egy állapot, mely határoktól, népszavazástól, politikai döntéstől, ne adj isten egy miniszterelnöktől függ, hanem tudatos vállalás. Az, hogy magyar vagyok, számomra sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mintsem hogy népszavazással döntsenek róla. Viszont ha már ennyire nyilvánvaló, hogy odaát nem kellünk, itt az ideje, hogy hazát teremtsünk magunknak itt, a szülőföldünkön.”

A hangulat különben Palócföld „odaát” fekvő részén sem rózsás. Limbacher Gábor néprajzkutató, a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének balassagyarmati elnöke szerint alapvető fogalmakat kellett volna tisztázni.

„Eleve pesszimistán néztem a népszavazás elébe – vallja Limbacher úr –, a józan eszem azt súgta: nemigen fog ez összejönni. Később, amikor a polgári körök is kampányba kezdtek, mégis felcsillant a reménysugár, ám az illúziókat hamarosan lerombolta a kormánykörök negatív hadjárata. A demokratikus választás vagy népszavazás különben sem alkalmas arra, hogy érdemben szolgáljon egy jó célt, a tömeg alapvető tulajdonsága ugyanis az, hogy manipulálható. Emlékezzünk csak vissza, hogy Krisztust is a tömeg feszítette keresztre. A gond az, hogy a mindenkori magyar kormányok a rendszerváltás óta nem voltak képesek kidolgozni egy nemzetstratégiai programot, melyhez tarthatnák magukat. Járható út volna a Dávid Ibolya által folyamatosan emlegetett »nemzeti minimum« meghatározása; tehát olyan irányelvek kidolgozása, melyhez valamennyi mértékadó politikai erő tartaná magát, melyre lehet építeni. Míg ez a konszenzus meg nem születik, nem is várhatunk kézzelfogható eredményeket.”

Ábrándot kergetett

A határon túli magyarokat többé vagy kevésbé képviselő politikai pártok feltűnően „kihagyták” a népszavazás előtti kampányban rejlő lehetőségeket. Nyilván jó okuk volt arra, hogy ne befolyásolják a magyar szavazókat. Hazai vizeken maradva: a Magyar Koalíció Pártjának Pozsonyi Járási Elnöksége volt az egyetlen, mely hivatalos nyilatkozatot fogadott el az állampolgárság visszaállításáról szóló népszavazással kapcsolatban. Mindenképp érdemes néhány gondolatot kiragadnunk belőle.

„Az elmúlt ötven esztendőben a Magyar Népköztársaság már felajánlotta a felvidéki magyarságnak, amennyiben elhagyja a szülőföldjét és lemond csehszlovák állampolgárságáról, az esetben megtarthatja származásából eredő magyar állampolgárságát. Ennek a megalázó és felelőtlen feltételnek akkor nemet mondtuk. A szülőföldünkön maradást választottuk: a nehezebb feltételek ellenére itt akartunk és itt akarunk itthon leni, itt akarunk megmaradni magyarnak.” Majd: „Úgy véljük, a kettős állampolgárságra NEM-et mondani felelőtlenség és a nemzet szétszaggatására tett ismételt kísérlet, ráadásul olyan rövidlátásra, szűklátókörűségre utaló magatartás, mely nem ismeri fel a NEM-szavazat társadalmi, nemzetpolitikai és gazdasági következményeit. A NEM-re biztatás mögött nem pártokat és szervezeteket látunk, hanem elsősorban konkrét személyeket, akikről – sértő, megalázó indoklásaik, magyarázataik okán – soha sem fogunk elfeledkezni.”

Az aláíró, Mede Vencel járási elnök magánemberként hangsúlyozza: időközben ráébredt, hogy ábrándot kergetett.

„A népszavazást megelőző járási elnökségi ülésünkön – mondja az előzményekről – levetítettük a magyar Országgyűlésben elhangzott, az »Új magyar nemzetpolitika külföldön és belföldön« témával kapcsolatos, november 17-én lezajlott vitát. Akkor még abban bíztunk, hogy a magyar állampolgárok részéről majd elhangzik egy megtartó IGEN. Meglepetten tapasztaltam, hogy bár kiegyensúlyozott ember vagyok, mennyire elérzékenyültem a mellettünk szóló érvek hallatán. Ekkor döbbentem rá arra is, milyen következményei lehetnek egy NEM-nek. Egyértelmű IGEN esetében ugyanis törvényekkel, rendeletekkel bármilyen, a jövőben fellépő helyzetet lehetett volna kezelni. A NEM-mel viszont nem tudunk mit kezdeni, a lelki trauma kezelése kerül előtérbe.

A népszavazás eredménye ébresztett rá arra, hogy Magyarországgal kapcsolatban illúziókban éltem. Érzelmekről inkább nem beszélek, mert azokat Lendvai Ildikó egyik felszólalásában »giccsesnek« nyilvánította. Úgy vélem, lapot kell fordítanom, de ez következményekkel fog járni. Egy biztos: a NEM-re buzdítók előbb-utóbb ráébrednek arra, hogy Európa leggyűlöltebb embereivé váltak.”

Az anyaországtól való elfordulás mértékét jellemzi az a kezdeményezés is, melynek egyik szervezője szintén Mede úr.

„Postafiókot nyitottam – mondja –, mely azt a célt szolgálja, hogy összegyűjtsük mindazokat az ereklyéket, emlékeket, írásokat és okmányokat, melyek 2004. december 5-én elveszítették értéküket. Kérek mindenkit, hogy mindazokat a tárgyakat, melyek évtizedeken át tartották bennünk a hitet, s melyek lelkét a népszavazás megölte, az OZ Kondé Miklós, P.O. Box 205, 929 01 Dunajská Sreda címre küldjék. Számomra egy 1938-as kis zászló vált értéktelenné, mely a füleki Sauer Klárika kezében lobogott; ő tízéves korában tüdőgyulladásban halt meg, mert a hideg őszi napon kiskosztümben szavalt az emelvényen. Ettől válok meg a magam és családom nevében. Egyúttal kérem Magyarország miniszterelnökét, akinek vállai a magyarságért vállalt terhek alatt roskadoznak, hogy engem és családomat a reklámszlogenszerűen emlegetett tizenöt millió magyar sorából – akikért állítólag hazafias felelősséget érez –, töröljön.”

Hogy mi lesz az összegyűjtött emléktárgyak sorsa? Ötlet van bőven. Lehet, hogy vándorútra küldik őket a Kárpát-medence különböző zugaiba. Az is megeshet, hogy azok kapják meg egy-egy darabját, akik nevüket adták az IGEN-hez. De van egy olyan elképzelés is, hogy márványlap alá temetik őket valahol Magyarországon – ez lesz a többszörösen is a határokon túlra szorított magyarok emlékhelye. Hogy az utódok is emlékezzenek: volt egyszer, nyolcvannégy év után egy történelmi lehetőség...