Hasonló korú fiú szívével élhet tovább

Takács Csaba 2016-ig átlagos tinédzser volt. Mozgalmas életet élt, szeretett jönni-menni, szórakozni, segített a szüleinek, a gútai magániskolában tanult pincér-szakácsnak. Arra készült, hogy a helyi vendéglátóhelyet üzemeltető családi vállalkozásban segít majd. Tizenöt éves volt ekkor.

Sokkoló diagnózis

Egy nap úgy ért haza az iskolából, hogy rosszul volt, hányt, lázas volt. Először szívritmuszavart diagnosztizáltak nála, majd a kardiológus megállapította, bal kamrai szívizomgyulladása van. Gyógyszeres kezeléssel próbálták helyreállítani az állapotát, sikertelenül. Nagyjából három és fél év után rohamosan elkezdett leépülni. 2020 októberében ICD-készüléket, vagyis szívritmusszabályzót ültettek be Csabának, két hónappal később teljesen leromlott az állapota.

„Megtelt vízzel a bokám, a vádlim, sőt, a combom is. Nagyon gyenge voltam és nem tudtam 10 méternél hosszabb távot megtenni. Ennél csak az volt rosszabb, hogy látnom kellett, mennyire szenved a családom attól, hogy nem tudnak rajtam segíteni. Kórházba kerültem, Pozsonyba, ahol vízhajtót kaptam. Ekkor volt az első komoly beszélgetésem az orvosommal, aki világossá tette, hogy szívátültetésre van szükségem. Gondolkodás nélkül aláírtam a papírt, amivel felkerültem az átültetésre várók listájára, ugyanis élni akartam”

– fogalmazott Takács Csaba. Egyhetes ápolás után hazamehetett a kórházból, de nemcsak újra kezdődtek a problémák, hanem egyre rosszabbodott az állapota.

Erős hittel

Annyira megtelt a teste vízzel, hogy az ágyból sem tudott felkelni, csak a szobák között tudott nagy nehezen mozogni.

„Szinte nem kaptam levegőt, a tüdőmben is víz volt. Tudtuk, hogy a saját szívemmel már csak hetekig élhetek. Imádkoztam, hogy kibírjam a transzplantációig. A kálváriám 2021 januárjában kezdődött. Már csak az ágyban feküdtem, a szí- vem összevissza kalapált, tudtam, hogy bármikor megállhat, de egy percig sem hagytam, hogy ez a gondolat eluralkodjon rajtam. Hittem és bíztam benne, hogy újra normális életet élhetek, mint a korombeliek. Csak vártunk és vártunk a telefonhívásra, hogy kapok szívet, de nem érkezett meg, így február elején a szüleim visszavittek a kórházba, mert nagyon nagy volt a baj”

– emlékezett vissza. Csaba ekkor nem egészen volt tudatánál, alig észlelte, mi történik. Szinte nem volt vérnyomása, a pulzusa 140 körül volt. A családtagjai összeölelkezve sírtak a rendelőben, az orvosok rohangáltak körülötte. Arra gondolt, hogy talán elérkezett a vég, de azt sehogy sem akarta elfogadni.

„Az orvosok arra a döntésre jutottak, hogy nem várhatunk a telefonhívásra, egy megoldás van, a műszív. Ez azt jelenti, hogy eltávolítják a szívet, beültetnek egy szilikonszerkezetet, amely külső géppel áramoltatja a vért a testben. Én voltam a nyolcadik Szlovákiában, aki megkapta ezt a műszívet és nyolc hónapon át én voltam az egyetlen, akinek volt ilyen műszere. Nagyon komoly döntést kellett meghoznom a családommal együtt, ugyanis rendkívül bonyolult, sok veszéllyel járó műtét volt. Egy velem egykorú, 2019-ben ugyanezen a műtéten átesett fiú motivált abban, hogy elhiggyem, nekem is sikerülni fog. Az utána következő időszak szintén nagyon nehéz volt. Két nyílt seb volt a hasamon, a gép hangja pedig olyan volt, mintha egy dobot püföltek volna mellettem nagyon hangosan. Újra kellett tanulnom járni és beszélni, 15 kilót lefogytam”

– mondta el. Február 10-én a családja körében várta a műtétet. Mint fogalmazott, akaratlanul is megfordult a fejükben, hogy talán akkor vannak együtt négyen utoljára. Nagyon feszültek voltak és féltek a másnaptól, mégis sokat nevettek, majd elbúcsúztak egymástól.

Erőt ad másoknak

A nyolcórás műtét 2021. február 11-én volt, utána hat hetet töltött a kórházban. Ekkor volt az egyetlen olyan pillanat, amikor lelkileg összeomlott. Egyébként ő szokta a családját biztatni a nehéz pillanatokban. Kirendeltek mellé egy pszichológust, de a szakember úgy érezte, nincs semmi dolga, annyira kiegyensúlyozott fiút ismert meg Csabában. Nyolc hónapig várt a műszívvel a transzplantációra. 2021 októberében volt egy sikertelen riasztás, vagyis találtak egy donort, de végül mégsem volt alkalmas arra, hogy beültessék a szívét. Csaba ekkor is végig pozitív maradt, fel sem merült benne, hogy nem sikerülhet az átültetés. Amikor kiderült, hogy nem lesz műtét, úgy gondolta, ez csakis azért lehet, mert Isten a legtökéletesebbet szánja neki. Ez néhány héttel később, november 10-én következett be a pozsonyi Szív- és Érrendszeri Megbetegedések Nemzeti Intézetében (NÚSCH), ekkor kapott az új szív beültetésével új esélyt az életre. Ezután fogta és dolgozta csak fel, min ment keresztül, illetve tudatosult benne, hogy akár meg is ismétlődhet a tortúra.

„A jó Isten senkinek sem ad olyan terhet a vállára, amit már nem bír el. Úgy érzem, mintha egyfajta feladatot kaptam volna, hogy ezt végigcsináljam. Már ketten meg is kerestek azóta, hogy megkaptam az új szívet. Sokat segítettem nekik, egyik közülük szintén nemrég kapott szívet, a másikuk még vár rá. Leginkább azzal tudok segíteni, hogy elmesélem, milyen volt az életem a beavatkozások előtt, a műszívvel, milyen most, az átültetés után, milyenek a vizsgálatok. Aki még nem tapasztalta, milyen a biopsziás vizsgálat, annak az is rémisztő lehet. Soha nem éreztem fájdalmat, mert mindig jó kezekben voltam. A kórház minden orvosa és ápolója azért van, hogy a betegeken a legjobb tudása szerint segítsen”

– hangsúlyozta Csaba, hozzátéve, hogy ha erről beszél, nem lehúzza a téma, hanem feltölti. Nagyon hálás, hogy a falubeliek, az ismerősök, az egykori osztálytársak összefogtak érte és vért adtak a műtéthez.

Értékeli az életet

Takács Csaba a műszívvel és az új szívével is viszonylag teljes életet tud élni. Természetesen sokkal jobban kell vigyáznia magára, mint egy egészséges embernek, de nem érzi azt, hogy bármiben korlátozva lenne. Szeretne visszatérni az edzőterembe, ahová rendszeresen járt a szívműtétek előtt. Úgy véli, nem lehet másképp megfogalmazni, mekkora életminőségbeli javulást tapasztalt a transzplantáció óta, egyszerűen újjászületett. Mivel a szívnek dolgoznia kell, ezért rendszeresen edz a futópadon és kerékpározik. Gyerekkori álma, hogy Budapesten éljen, valamiért kedvence lett a magyar főváros. Szintén korábbi álma volt, hogy modellkedhessen, ebbe már volt is alkalma belekóstolni. Küldetésének érzi, hogy történetét megossza sorstársaival és erőt adjon nekik a továbblépéshez. Úgy fogalmazott, ha csak egy embernek tud segíteni, neki már akkor is megérte. Sokkal jobban értékeli az életet, felismeri az igazán fontos dolgokat, meglátja a természet szépségeit.

„Tudatosan figyelek arra is, hogy pihenjek és hogy magamban legyek. A családtagjaimmal is megváltozott a viszonyunk, a nővéremmel például sokkal jobb lett a kapcsolatunk. Egy élete van az embernek, azt meg kell becsülni. Én kaptam egy második esélyt, ezt ki is szeretném használni”

– zárta gondolatait.