Harminc kilométeres szomorú menetelés

Meghívóink, a Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetségének tagjai viszont azt üzenték, jöjjünk bátran, nincs semmiféle veszély. Szombat reggel, amikor megérkeztünk Munkácsra, tényleg tökéletes nyugalom fogadott minket. A városban az emberek vásároltak, sétálgattak, katonai járműveknek vagy tüntetőknek nyomát sem láttuk. A nagypolitika eseményei az innen majd ezer kilométerre fekvő Kijev utcáin zajlottak.

Munkácsra egyébként azért jöttünk, hogy részt vegyünk a KMKSZ által szervezett rendezvényen. Ők a II. világháború idején kényszermunkára elhurcolt civilek emléke előtt tisztelegve emlékmenetet szerveztek. A helyi Rákóczi-kastély udvaráról indulva gyalog tesszük meg a majd 30 kilométeres távot az egykori munkatábor helyszínére, Szolyvára. A kastély udvarán gyors eligazítás, fotózás, majd mielőtt elindulnánk, ismerős arcot pillantok meg. Gergely István csetfalvai fafaragó, afganisztáni háborús veterán üdvözöl. Elindulunk. „Nagyapám is itt ment 60 évvel ezelőtt, mondja a barátom. Soha sem került haza.” Nem kis feltűnést keltünk Munkács utcáin, ahogy vállunkon a transzparensekkel menetelünk, melyeken a települések nevei és az onnan elhurcoltak száma van fölírva. Van, aki félreérti a megmozdulást, és hangos „Juscsenko!, Juscsenko!” kiáltással üdvözöl minket. Az autósok narancssárga sálakkal integetnek felénk, egy hatéves forma gyerek az iskola kapujából juscsenkózik. Ukrajna jelenlegi megosztottságát jelzi, hogy a következő sarkon már egy „Juscsenko fasiszta!” feliratú óriásplakátba botlunk.

Közben elérjük az első megállót, a csapat az 1848/49-es szabadságharc egyik jeles csatájának helyszínén állított podheringi-emlékműnél pihen egy kicsit. Aztán megyünk tovább, és Köteles Lászlóval, az MKP parlamenti képviselőjével beszélgetünk. Elmondja, hogy 1944 őszétől a szovjet katonák Kárpátaljáról, Kelet-Szlovákiából és Kelet-Magyarországról hurcolták el a magyar és a német ajkú civil lakosságot „málenkij robotra”. Az áldozatok pontos számát egyelőre senki sem ismeri, egyes becslések szerint meghaladja a 30-40 ezret is, 5-6 ezren pedig soha sem tértek vissza a munkatáborokból. Csak Kisgéresből 130 embert vittek el 1944. december 3-án, százan soha sem kerültek haza. A Bodrogköz és az Ung-vidék szinte minden településéről deportáltak civileket. Kassától a Szoroskőig húzódó vidéken is volt szervezett deportálás, de a Rimaszombat melletti Nagybalogról is vittek el férfiakat. Mecenzéfről több mint 400 németet deportáltak, pedig a település szovjetbarát volt, itt még partizáncsoport is tevékenykedett. Amikor a szlovák parlament a kilencvenes évek elején megszavazta a deportáltak kárpótlásáról szóló törvényt, 14 ezren nyújtottak be ilyenfajta kérelmet. A szlovák állam a közvetlen hozzátartozókat is kárpótolta, Magyarországon szintén volt kárpótlás, ellenben Ukrajnában a mai napig nem rendezték ezt a kérdést, az áldozatok, illetve a hozzátartozóik semmilyen jóvátételt nem kaptak. „Én a nyolcvanas években amatőr helytörténészként gyűjtöttem az elhurcolásokkal összefüggő adatokat. 1944-ben a 18 és 50 év közötti férfi lakosságot felszólították, hogy jelentkezzenek háromnapos munkára. Az elsők csak 1946/47-ben tértek vissza. A fiatalokat azért küldték haza, hogy agitáljanak a szovjet hatalom mellett. Akiket mindenfajta fizikai munkára alkalmatlannak tartottak, szintén elengedték akkor. A legtöbben 48/49-ben érkeztek haza, a többiek csak 1952/53-ban, Sztálin halála után, amnesztiával szabadultak. A szolyvai táborban a Bodrogközből és az Ung-vidékről elhurcoltak közül rengetegen elpusztultak. A települések vezetőinek komoly felelőssége volt akkoriban is, hisz tudunk olyan faluról, ahonnan senkit sem vittek el, mert a bíró előre értesítette a férfilakosságot arról, mi várható. Sokan tényleg nem tudták, mi vár rájuk, hisz a parancs értelmében három napi élelemmel kellett munkára jelentkezniük. Aztán egyszer csak katonák vették körül az embereket, majd munkatáborokba szállították őket. Kevesen tudják, hogy ez idő alatt nemcsak férfiakat, hanem főleg a német községekből nőket is deportáltak. A „málenkij robotra” fölszólító parancsot egyébként az a Petrov tábornagy, a IV. ukrán front parancsnoka adta ki, akinek a mai napig mellszobra áll Kassán.”

Később Szallár Sándorral beszélgetek. Az ő nagyapja is a deportálás áldozata lett. Azt sem tudják, hol van eltemetve, mert szemtanúk elmondása alapján a férfi holttestét egyszerűen kidobták a katonák a mozgó vonatból. Szabolcs és Mária Beregszászról jöttek, mindkettejük családjából elhurcoltak valakit.

A csetfalvai Tar Imre bácsi hetven éves, ám a menetben gyalogol. Mint mondja, az ő apja is itt ment akkor. Soha sem került haza. Köteles László elmondja, ismeretei szerint 1944-ben és 1945-ben csak Szlovákiából mintegy 16 000 embert hurcoltak el.

Szolyván a tömegsír helyén létesített emlékparkban a menet ideje alatt kárpátaljai diákok reggel óta a közel 5000 áldozat nevét olvassák fel. Pászikánál, a Latorca-híd után újabb hosszabb pihenőt tartunk. Ebédelünk, vendéglátóink finom gulyással kínálnak minket. Itt sikerül néhány szót váltanom a rendezvény főszervezőjével. Kovács Miklós, a KMKSZ elnöke elmondja, sajnálatosnak tartja, hogy sok külföldi meghívott közvetlenül a megemlékezés előtti napokban mondta le a részvételt. Döntésüket valószínűleg a jelenlegi ukrajnai közállapotokról a médiákban megjelent híradások indokolták.

Miközben nézelődöm, föltűnik, hogy a menetben is sokan viselnek narancssárga szalagot, sálat vagy más Juscsenko-jelképet. Miután továbbmegyünk, egy ilyen csoporthoz csatlakozom. Egy férfi gyaloglás közben rádión hallgatja a parlamentből sugárzott adást, melyben a választásokkal kapcsolatos legújabb fejleményekről számolnak be.”

Miközben a jelenlegi politikai helyzetet elemezzük, Szolyvára érünk. Besötétedett. Az egykori tömegsír helyén létesített emlékparkban lobognak a fáklyák, a diákok épp az utolsó ismertté vált áldozat nevét olvassák. A társaság egyszeriben elfeledkezik a jelen problémáiról, a márványtáblákon álló rengeteg név láttán elkomorulnak az arcok. Szinte tapintható a megrendülés és a fájdalom. A szónok röviden beszél, ökumenikus megemlékezés következik, majd a Himnusz és a Szózat eléneklése után a résztvevők elhelyezik koszorúikat az emlékműnél. Hideg van, most kezdem csak érezni, mennyire kimerített ez a 30 kilométeres gyaloglás. Az egyik emléktáblánál a neveket böngészgetem. Földházi Béla, Téglás... Nagyanyám is téglási, dédapámat Földházinak hívták... lehet hogy egyik rokonom nyugszik itt? Fölháborít, elszomorít, elbizonytalanít ez az egész. Juscsenko, Janukovics, kettős állampolgárság, népszavazás, mind, mind egyszerre csak nagyon távolinak tűnik. Nem tudom, mit mondjak, nem tudom, mit érezzek. A tömeg lassan szétszéled. Az emlékpark kapujában újra Gergely Istvánnal találkozom. Újra megölel, majd azt mondja: „Kiváltom azt a francos vízumot, és átmegyek hozzád rövidesen.” Néhány órás autózás után érünk haza. Az erkélyen még elszívok egy cigit, s közben az elhurcoltakra, a táborra, az áldozatokra gondolok. Meg arra, hátha nem lesz polgárháború Ukrajnában. Volt már eddig is elég magyar áldozata a történelemnek! Szemben Ungvár fényei pislákolnak. A város alig néhány tíz kilométerre van Királyhelmectől.