Harminc évvel az elterelés után: megoldást sürget a csallóközi Öreg-Duna

Ahhoz, hogy a terület újra funkcionáljon, mindenképp szükség van arra, hogy a mellékágak kapcsolatban legyenek a főmederrel, legalább az évnek egy bizonyos részében. A korábbi térképek alapján, illetve más folyók hasonló szakaszait vizsgálva az a szembeötlő, hogy eredetileg nem volt nagy különbség a főmeder és mellékágak paraméterei között.

„Egy belföldi delta lényege épp az, hogy a meder széthálózik a vidéken, rengeteg ágra szakad, nem fordul elő, hogy mélyül a folyómeder, sokkal inkább hordaléklerakás, a folyó vizének lassulása következik be. Úgy kell ezt elképzelni, mint amikor egy locsolócsövet a földre helyezünk, és megfigyelhetjük, ahogy a belőle erős sugárban kifolyó víz idővel, bizonyos távolságban a cső szájától, saját utakat kezd magának keresni egyre szélesebb területen. Ezért is jöhetett létre Csallóköz és Szigetköz. Ennek köszönhető a terület termékenysége”

– magyarázza Fodor Péter biológus, a DunaVit társulás egyik alapító tagja. Az időszakos áradások azonban behoztak a rendszerbe egyfajta dinamikát, amivel megakadályozták a feliszaposodást, feltöltődést.

„Az emberi tevékenység a Duna egészére kivetítve azt eredményezte, hogy a folyó a kanyarulatai átvágásával 134 km-el rövidebb és 40 százalékkal keskenyebb lett a korábbi paramétereihez képest. Ez gyorsabb áramláshoz, erősebb hordalékszállításhoz, illetve erős mederkoptatáshoz vezetett. Ehhez társult még az ipari mederkotrás, majd a vízlépcsők kiépítése, amivel tulajdonképpen akadályozzák a hordalék szállítását”

– mutat rá Fodor Péter.

A probléma súlyosságának megértéséhez azonban ismernünk kell az emberi beavatkozás részletes dinamikáját.

„A folyó szabályozása nem Bőssel kezdődött, csupán azért emeljük ki ennyire, mert a mi generációnk már csak erre a sebre emlékszik. A főmeder kialakítása, egyenesítése, a partok stabilizálása, egyben a kanálisok kialakítása már a 19. században elkezdődött. Ezt követte a 20. század ötvenes éveitől a hullámtér kisvízi leválasztása, a mellékágak kivonása a vízforgalomból, a mezőgazdaság kibontakozása. Ennek betetőzése a bősi vízerőmű hetvenes években kezdődő építése lett, majd a kilencvenes évek elején való üzembe helyezése. Ezzel egyidőben a főmedret eltérítették az ártérből, immáron kereken harminc éve. Így oda nem jut elég víz. A művileg kialakított betonmederben viszont az erőmű útját állja a hordalék szállításának, lassítja is a folyó vizét, így a tárolótér iszaposodik. Az alatta lévő szakaszon viszont nem kapja meg a hordalékot, amely stabilizálná a meder fenekét, így az egyenesen, és sokkal gyorsabban folyik tovább, gyakorlatilag akadályok nélkül, mélyítve a saját medrét”

– magyarázza a természetvédő.

A folyó elterelése az ártér folyamatos kiszáradásához vezetett, persze földrajzi helyzettől függően, illetve a főmeder mélyülését és a talajvíz csökkenését okozza. Ami azért is sajnálatos, mert a halak számára éppen az ártér laposai voltak a legkedveltebb ívó- és keltetőhelyek. Az ilyen élőhelyek megszűnésével veszélybe kerültek a halfauna utánpótlása.

A megváltozott arculat másik tipikus jelensége az, hogy gátakkal szabdalták szét a Dunát, ami több halfaj számára megakadályozza a folyón felfelé történő, elsősorban éppen szaporodási célú vándorlást. Ilyen például a tokhalfélék is, amelyek tekintélyes testnagyságot értek el.

„Persze, itt elsősorban nem a bősi vízlépcső az akadály, a probléma jóval lejjebb, a Vaskapu-szoros vízlépcsőrendszerében gyökerezik, a Duna szerb-román szakaszán. Többek között ezeknek tudható be, hogy halállományának 70 százalékát veszítette el az utóbbi ötven évben a Duna”

– részletezi a szakértő.

A folyók világviszonylatban a leginkább károsított ökorendszereknek számítanak. A World Wildlife Fund (WWF) természetvédelmi világszervezet 2021-es jelentésében arra figyelmeztet, hogy a biodiverzitás csökkenése leginkább a halfajokat érinti, a folyók helyenként az élőviláguk 80 százalékát veszítették el. A legkatasztrofálisabb mértékű csökkenés a nagyméretű halaknál figyelhető meg, faj- és egyedszinten is, itt már sokkal magasabb, 94 százalékos a visszaesés. Pontosan ugyanez jelenség tapasztalható a tengeri fajoknál, például a tonhalaknál.

„A halak egész életükben növekednek, a nőivarúak csak bizonyos testnagyság elérése után képesek ikraképzésre- és rakásra. A vizek túlhalászásával törvényszerűen egyre kisebb példányok kerülnek horogra, vagy hálóba, így megszakad a generációváltás lehetősége. Ehhez itt hozzájárul az is, hogy a Dunát leginkább kihasználó, megváltoztató országok – Németország, Ausztria, Szlovákia – területén helyenként a folyó egészséges létéhez szükséges természetes árterek 80 százaléka tűnt el”

– hangsúlyozza Fodor Péter.

A csallóközi ágrendszer is ezektől a súlyos következményektől szenved. Az ártéri erdőket a kiszáradás veszélyezteti, más helyeken pedig állóvízi körülmények alakulnak ki. A vízszint több helyen statikus, a meder feliszapolódik és feltöltődik, az ivóvízbázis pedig elszennyeződik, mivel nincs meg az a vízdinamika, amely mindezt megakadályozná, úgymond átmosná, felfrissítené a csallóközi ágakat.