Gyimesben az Ifjú Szivekkel

A hagyományos lagziRigó Konrád felvételeiNemzetközi folktábor Gyimesközéplokon (Lunca de Jos) a cél. A magyar–román határon három órát állunk, pedig csak egyetlen busz van előttünk, igaz, az nagyon problémás. Bennünket öt perc alatt elintéznek a románok és a magyarok egyszerre, pedig két ausztrál is ül a buszban, ami nem biztos, hogy jó előjel, főleg annak tudatában, hogy harmadik társuk nem kapta meg a román vízumot. Valószínűleg a kilenc goral sem zavarta volna őket, ám a lengyelek elnézték a naptárat, így nem tarthattak a Szivekkel Erdélybe. Röpke 22 óra alatt érkezünk meg román és magyar tájakon, európai, de főleg ötödosztályú főutakon keresztülzötyögve. Pontosan tudjuk, hol kezdődik Gyimes: a kies táj egyik szerpentinének éles kanyarjában a felirat:

MAGYARHON.

Minden évben rendeznek folktábort a faluban. De ne egy klasszikus tábort képzeljünk el: ellepik a települést az idegenek, amit a helyiek tolerálnak, lévén valamit hoznak a konyhára, s megmutathatják nekik tudományukat, hagyományaikat. A tapasztalt Gyimes-látogatók felkészítettek: hozz meleg ruhát, olyan cipőt, amelyet nem sajnálsz, kaja, pia van, ámbátor nem árt egy kis hazai pálinka, amivel reggel kell indítani rontás ellen. Viszont hagyd otthon luxusigényeidet. A luxus ebben az esetben egy puhány városi kényelmét takarja.

Gyimesközéplok végtelenül hosszúnak tűnő falu, a felületes átutazónak úgy érezheti, csak a fő utca mellett állnak házak, de gyorsan kiderül, ez nem igaz. A főút mentén 1175-en laknak, ám a rengeteg patak vájta völgyben, a hegyek közt további 4142-en, a falu lakói közül 67 a román, vagyis a magyarok aránya majdnem 99 százalékos. Errefele eleve összeépítik a településeket, nehéz megállapítani, mikor érünk Középlokról Felsőlokra, majd Felsőlokról Gyimesbükbe, amely az utolsó magyar település, határában az ezeréves határral. Kis dombon egy őrtorony maradványa jelzi, ami e mögött van, mindig is Románia volt, ma sem élnek a dombon túl magyarok. Bár pontosan ez sem igaz, mert még vagy ötven kilométert utazva érünk a moldvai csángók területére. Ám az ő nyelvüket már a gyimesi csángók sem értik, legalábbis ezt állítják. Az ezeréves határ zarándokhely, a helyi romagyerekek ezt pontosan tudják. Mindegyik buszhoz odamennek, szutykosan kenyérrevalót koldulnak, háttérben a szülőkkel, s az a jószívű, aki adott aprót valamelyik gyereknek, nem ússza meg a többieket sem. Kegyetlenül kihasználják a helyzetet. Elfogadják a rágógumit is, de valahogy nem rajonganak érte, anya nem dicséri meg őket.

Az Ifjú Szivek csapatát

KÉT MAGÁNHÁZBAN

szállásolják el, hatan Kati nénihez kerülünk. Áldott jó asszony, háza tetején szatellitantenna, kertje végében hegyláb, a hegyen pázsitszőnyeg, mintha nap mint nap sarlózná, az „ura Magyarba” dolgozik, ács, augusztusban azonban már hazajön, mert csak októberig lehet fölmenni a hegyre, utána már nagyon hideg van. Kati néni folyamatosan szabadkozik a körülmények miatt, hiába mondjuk neki, hogy dörzsöltek vagyunk, hálózsákot is hoztunk, bántja őt, hogy négyen a földre kényszerülünk, minket nem. Reggelre meleg vizet készít nekünk, bár kérésünket elsőre némileg furának tartja. Ezen nincs mit csodálkozni, hiszen a tábort hirdető internetes oldalon is az áll, kiváló tisztálkodási lehetőségek a hideg vizes zuhanyok alatt. Mint írtam, Kati néni áldott jó asszony, csak napisajtó nem jár neki, de szerzett nekem a szomszédoktól egy Hargita Népét (merthogy Hargita megyében ezt lehet kapni), amiben bár sok információ nincs, de legalább újságot fogok a kezembe. Mielőtt megszerezte az újságot, kértem, ne románt hozzon, mert azzal bizony nem sok mindent tudok kezdeni, amire közölte, a falu nyolcvan százalékához hasonlóan ő se. Kati néni kertjében egy hatalmas állat (értsd kutya), amellyel eredendően nem vagyok bizalmas viszonyban, de kiderül, szükség van rá. Októberig, ugye, kiköltöznek a kalyibába, tehenet legeltetnek, sajtot csinálnak, ám a környék nem biztonságos: a viskó vagy négy kilométerre van a falutól a hegyekben, ahol a medve, a farkas és a vaddisznó mindennapos vendég. Lenne, ha nem félne a kutyától. A házőrzés magasiskolája. Kati néni másik kincse Palkó, aki éppen most végezte el az elsőt, nem mutat meg sokat magából, de a szemei nagyon huncutak, a rágót „Isten fizesse meg”-gel köszöni meg.

Kati néni házához a faluközponttól a vasútállomáson és a fatelepen át lehet eljutni, izgalmas feladat éjjel átmászni a vagonokon – csak egyszer akadt fönn az ujjam, szerencsére nem vitte el a vonat –, hajnalban hazabotorkálni az eláztatott földúton, mert az eső menetrendszerűen délután három és négy között rászakadt a tájra, s reggel a cipőn fölfedezni, min is gázoltunk át a sötétben, mert bizony arra sétáltatják napközben a teheneket, a birkákat és a lovakat. Az utakon pedig megszokott látvány egyszerre a Dacia és a lovas kocsi, mindkettő fölrendszámozva.

Reggel (értsd délben) kávéval indítunk a falu ezer kocsmájának egyikében. Nem úgy a hazaiak. Eleve furcsa volt, amikor pálinkát kértünk, rögtön a decis poharat vették elő. Szóval a hazaiak, akik közül nem egy negyed literezik, bögréből dobja be az öt féldecit reggelire.

A második este fellép az Ifjú Szivek a Nagykultujban (Kultúrház), némi

Romagyerekek az ezeréves határnálFELVIDÉKI EGZOTIKUM

a gyimesi temperamentumban. Siker a köbön, főleg a szlovák tánc tartja izgalomban a helyieket. A Szivek szereplése tömören az „egy fellépés, egy boka” jegyében telik. Az első fellépés előtt Tomi, utána Zsófi bokájával bánnak el az útviszonyok. Mínusz két ember némi koreográfiaátalakítással is jár, de a profiknak ez nem probléma. S ha már a bokánál vagyunk, egy újszerű János vitéz is színpadra kerül Boka Gábor előadásában. Másnap este látunk egy színvonalában erősen megkérdőjelezhető budapesti Szkéné-előadást, a tábor egésze alatt pedig mindenhol felbukkannak az Ordasok, a Magyarország legmenőbb néptáncosaiból összeverbuvált társaság, jelenlétük hihetetlenül intenzív. Ha valahol gyimesiesen dobognak, ők biztosan mindenkinél nagyobbat dobbantanak.

Már említettem, hogy a Sziveket szállító buszban két ausztrál hölgy is ült a virágzó ausztrál–Ifjú Szivek barátság jegyében, amely az együttes tavalyi ausztráliai turnéján köttetett.

JENNY ÉS JUDIT SYDNEYBŐL

érkezett, a nyár nagy részét Erdélyben és Magyarországon töltik, pár napra Szlovákiába is ellátogatnak. Mindketten a Kengugró néptánccsoport tagjai, s ilyenkor tanulni, tánctudományukat csiszolni jönnek a Kárpát-medencébe. Jenny divattervezőknek készít szabásmintákat, Judit egy német cipőbolt vezetője. A kilencvenes évek elejétől foglalkoznak magyar néptánccal. Korábban szégyellték magyar származásukat. Szóval, az elején koreográfiákat táncoltak, s csak később – amikor először jöttek Magyarországra – jöttek rá, hogy a néptánc rögtönzés is lehet, a népzenére bulizni pedig egyenesen ideális. Azóta megváltozott az életük, megerősítve azt a tételt, hogy a folk életforma. Harmadik társuk, az először vízumot nem kapó Sally vonattal érkezik a társaság után. Ő brácsás, a vájt fülűek szerint nem is akármilyen. Sally ír származású ausztrál, annyi köze van a magyarokhoz, mint nekem a beduinokhoz, csak éppen sokkal jobban beszéli nyelvünket. Egy óvatlan pillanatban beleszeretett a magyar népzenébe, közölte szüleivel, hogy ezzel akar foglalkozni, s úgy is lett. Sallyvel jött Tim is, akinek viszont holland vér csörgedezik ausztrál ereiben, ő a fővárosban, Canberrában műveli a magyar népzenét. Érdekes vállalkozásba fogott, Balogh Kálmántól, a hangszer nagymesterétől vett egy cimbalmot, most már csak el kell juttatnia Canberrába a félmázsás hangszert.

A tábor utolsó előtti napján hagyományos

LAGZIT SZERVEZNEK NEKÜNK,

táborlátogatóknak. Népviseletben a mennyasszony és a vőlegény, a násznép egy része is, a többiek viszont amolyan táboros trikóban. Lovas kocsikkal érkeznek a Nagykultuj elé, ellopják a mennyasszonyt és a vőlegényt is, a hangulat a tetőfokára hág. Odabenn lagzisan megterített asztalok, az öreg vőfély a színpadon versikéket szaval, vagy éppen küzd a vegetáriánus szó kiejtésével. Pálinkával kínálják a vendégsereget, Ricsi figyelmeztetnek, hogy ne kóstoljuk meg, de ha már itt vagyunk, nem hagyhatjuk ki. Konráddal belekortyolunk, majdnem vissza is jön. A pálinkát errefelé tiszta szeszből égetik, karamellel és vízzel oldják, szerencsés esetben valamilyen ízesítőt is adnak hozzá. Tapasztalatnak mindenesetre nem rossz. Folyik a mulatság, a táncparkett tömve, a helyiek könnyeden lejtik impulzív táncukat, az Ordasok persze mindenkinél nagyobbat dobbantanak. Az étel nagyszerű, e lagzi kedvéért öltek disznót. S ha már itt vagyunk: ízlelőbimbóim nem éppen a helyi ételekre vannak kalibrálva, de többek szerint csak a kényes városi gyomrommal van gond. Nálam a főtt kukorica volt a nyerő, na meg a helyi sör, a Ciuc, ami kimondottan finom.

Este gála a dugig megtelt kultujban, a helyi gyerekek olyan elszántan ápolják kultúrájukat, hogy azt öröm nézni. A megfogyatkozott Szivek némi bonyodalmak után megint nagy sikert arat a színpadon. Az ausztrál fan club teljesen oda van. Mi meg útra készen állunk, 18 órás út vár ránk. A sofőrök merényletet követnek el a húgyhólyagok és a dohányosok ellen, hét és fél órán át nem állnak meg. Bár a busz WC-je használható, de az utasítás úgy szól, hogy ha lehet, ne tegyük, mert a kanyarban lötyög a tartalom, ami esetleg orrfacsaróvá teheti az utazást.

Csíkszereda, Székelyudvarhely, Marosvásárhely, Kolozsvár, Nagyvárad, Magyarország, Pozsony. Az Ifjú Szivek pedig ma este Budapesten az Orczy kertben.