Fotótörténet a gútai vitrinekben

„Van köztük több, ami saját használatban volt, de a döntő többsége tetőcseréknél, padlásjavításnál, bolhapiacokon szereztem meg“ – boncolgatja a gyűjtemény beszerzési hátterét Lengyel István, majd hozzáteszi, arra is volt már példa, hogy valaki a tárlatot látva elhozta az otthon őrzött – és sokszor már-már elfeledett – régi masináját. A Gutte cég ügyvezető igazgatója a vállalat telephelyen alakította ki azt a kis kiállítási teret, amelyet bárki megtekinthet, ha szeretné.

A gyűjtésbe valójában akkor fogott bele, amikor váltott a digitális technológiára. „Nem tudtam mit kezdeni az 5-6 régi gépemmel. Aztán otthon a dolgozószobámban, amikor már 50-60-nál tartottunk, akkor a feleségem már kérdezte, hogy mennyire fontos ezt neki állandóan portalanítani“ – teszi hozzá nevetve. Végül pormentes szekrényben helyezett el mintegy 100 gépet, a teljes kollekció viszont nagyjából 160 példányból áll.

A fotózás szenvedélye

Lengyel István csak saját kedvtelésből fényképezett régen és most is. A történet még a gútai pionírszervezet, pontosabban annak fotós szakköréhez kötődik. Az alapokat ott sajátította el. Az első, csehszlovák gyártmányú gépét 50 koronáért vette – ma már ez is a gyűjteményt gazdagítja.

Otthonában jelenleg mintegy 20 régi gép vár arra, hogy helyre pofozza őket – ezt a munkát egyébként kikapcsolódásként és pihenésként éli meg. Analóg technikával azonban ma már nem készít képeket, a digitális formátum nyújtotta kényelem nála is fontos szemponttá vált. Míg annak idején az egy hétig tartó családi kirándulásra két tekercs filmet vitt, s 70 képet készített, addig ma már 3-4000 fotóval tér vissza az utazásokról. Jóllehet jól esik visszagondolni a régi időkre is: „Voltak hétvégék, amikor a fürdőszoba besötétített ablakokkal, edényekkel és mindenféle folyadékokkal szétrakodva az én birodalmam volt napokig“. Mint mondja, a fénykép előhívásánál sok eljárást teljes sötétségben tapintásra kellett elvégezni, aminek köszönhetően el tudja képzelni azt is, hogy milyen egy vak ember élete. Színes filmekkel nem, csak fekete-fehérekkel dolgozott, amelyet a digitális technológiára való váltáskor sem hagyott el: „Sokkal többet mond a fekete-fehér, mint a színes. Több mindent ki lehet fejezni vele“.

„Kizárólag saját örömöre fényképezek“ – mondja, vagyis fotóit sosem bocsátotta még közszemlére, s ha a gyűjteménye nem is minősül hivatalosnak, szívesen megmutatja bárki érdeklődőnek. Mindegyik működő gép olyan értelemben, hogy a felhúzásuk és az elkattintásuk is lehetséges, többükkel még talán a fotózni is lehetne, ám főleg a 100 év körüli gépeknél már nem biztos, hogy mindegyik fénymentesen zár.

A gyűjtemény

A vitrint látva a hozzáértő szem biztosan órákig le tudja foglalni magát a gépek nézegetésével. Ikerlencsés, 6x6-os képeket készítő példányokból egész sorozat látható többek között orosz, német vagy japán kivitelezésben.

A kollekció egyik legrégibb példánya egy 1910-es Derval márkájú lemezes fényképezőgép, amelyben fényérzékeny anyaggal kezelt üveglapot használtak.

Kuriózumnak számít az a 70-es évekbeli szovjet Horizont is, amely abban a korban technikai innovációnak számított. Ahogy Lengyel István fogalmaz, nem létezik lencse, ami 180 fokot be tudna fogni, ez a szovjet példány pedig mechanikus úton készített panorámaképeket.

A fényképezőgépek mellett azonban még más technikatörténeti alkotások is megtekinthetők. Vannak itt például fénymérők is, amit annak idején minden, valamit is magára adó fotós használt. Ezen felül – és többek között – évtizedes kézi kamerák, egy katonai filmvetítő és hét régi írógépet is meg lehet mustrálni a folyosón.