Fél évszázad egy ünnepi estében

Az ünnepi műsor az egykori Leánykar tagjaiból összeállt alkalmi kórus műsorával kezdődött. Marsall János, az iskola igazgatója köszöntőjében elmondta, örül, hogy minden évre jut egy kerek évforduló, tavaly ünnepelte a gimnázium megalakulásának 60. évfordulóját, most az esztrádcsoport jubileumát tartották. Élete talán legnehezebb, egyben legkedvesebb ünnepi beszéde ez: lehetetlen összefoglalni az elmúlt 55 évet, mert arról könyvet lehetne írni. Az évtizedek alatt megváltoztak az oktatás-nevelés feladatai, feltételei. A gyerekek figyelméért a digitális eszközökkel, a virtuális világgal kell felvenni a versenyt. A kultúra „a legjobb fegyver” ezek ellen. „Ezt a fegyvert 55 évvel ezelőtt töltötték meg először” – fogalmazott Marsall János. 

Emlékek

A kezdetekről Pék Anna, a gimnázium volt diákja, tanára és az 1967-ben alakult néptánccsoport vezetője, szervezője beszélt. In memoriam megemlékeztek Pukkai László volt tanárról, aki az 1964-es szalagavatói műsorok után úgy gondolta, azokat ki kell vinni az iskola falain kívülre, és elkezdett fellépéseket szervezni az esztrádcsoport számára a környező falvakban. A színpadra szólították az egykori segítőket, csoportvezetőket, akiknek megköszönték munkájukat. Köztük volt Takács András néptáncgyűjtő, koreográfus, aki úgy fogalmazott, „akkor lehet csodát művelni, ha az akarathoz szorgalom is hozzájárul”. Hlavaty Márta, az est fő attrakcióját előadó Tsízió Diákszínpad megalapítója és egykori vezetője elmondta: „Hálával gondolok azokra, akik megosztották velem ezt a mesés, tündéri játékot.” Marsall János igazgató kiemelte, a kultúrcsoportok működése nem lett volna ilyen sikeres, ha nincsenek a háttérben a szülők, de köszönetét fejezte ki a volt diákoknak is, akik közül többen a mai napig segítik a csoportok munkáját, valamint a szervezőknek, a technikai személyzetnek, akik nélkül nem lehetne sikeres fellépéseket szervezni. Régi fényképek kivetítésével megemlékeztek azokról is, akik már nincsenek köztünk. A Tsízió Diákszínpad a Jézus Krisztus szupersztár című rockoperát adta elő. 

Szórakozás és szórakoztatás

Az est a kultúrház báltermében folytatódott. Régi diákok, tanárok találkoztak, szórakoztak és beszélgettek hajnalig. Közben a jelenlegi és az egykori csoportok, volt diákok szórakoztatták a közönséget. Elsőként az eredetileg Fakó néven megalakult, azóta kissé átalakult Bendő zenekar lépett a színpadra. Fellépett a „kis” Kacaj néptánccsoport, majd a ‘90-es években működő „nagy” Kacaj immár felnőtt tagjai. A népzenei blokk után a ROCK-IT, a gimnázium rockzenekara következett, majd néhány öregdiák, Pulen Takács Krisztina, Deák Zoltán, Tari Dávid és Renczés Viktória egyéni produkciója. A bábcsoport is bemutatta műsorát, majd az Időrablók, a gimnázium 1970-es éveiben működő esztrádcsoport beatzenészeiből verbuvált zenei próbálkozás zárta a produkciók sorát. 

Visszaemlékezések

Pék Anna elmondta, fantasztikus élmény volt végignézni a Tsízió produkcióját és részt venni ezen az eseményen. „Amerre nézek, mindenhol ismerősök. Sok mindent elmondtam, amikor kihívtak a színpadra, de arról nem meséltem, amikor Mácsédon voltunk szerepelni, és az egyik diák épp a nyitóverset mondta, Radnótitól a Nem tudhatom címűt. A függönyön volt egy kis lyuk, amin kilestem, hogy lássam, hogyan reagál a közönség, és az egyszerű falusi nénikéknek folyt a könnyük. A tanórákat az ember elfelejti, de ezeket a fellépéseket, a felkészüléseket nem lehet elfelejteni” – idézte fel Pék Anna.

A Tsízió útja

Hlavaty Márta, a Tsízió Diákszínpad alapítója úgy fogalmazott, felemelő élmény volt látni a diákok műsorát. „Mi valamit elkezdtünk, de hogy az idáig fejlődött, az csodálatos. A jó tanárt a diákjai mindig túlszárnyalják. Csodálatra méltó a produkció technikai kidolgozása, mi hasonlót el sem tudtunk képzelni. Egy-két ember gyönyörűen énekelt, de az összhatás is fantasztikus volt” – mondta el a tanárnő. A 19 év műsorai közül, amiket ő rendezett, a legelsőt emelte ki. „1996-ot írtunk, a millecentenáriumi év alkalmából Pék László akkori igazgató kérte, hogy készítsünk műsort. Magyar szakos tanár lévén rengeteg vers és dal járt az eszemben, így jött össze az Európa közepén című összeállítás. A kacajosok sokat segítettek a koreográfiában. Szuper zenészeink voltak. Nehéz kiemelni egyéneket, mert rengetegen voltak és mind nagyon tehetségesek. A munka során empátiát és türelmet tanultam. Rengeteg szeretetet és jó érzést adott, amit a gyerekek képesek voltak megálmodni, kihozni magukból és színre vinni” – emlékezett vissza Hlavaty Márta.

A visszatérő karnagy

Józsa Mónika karnagy, aki az alkalmi kórust vezényelte, megszokta, hogy színpadon áll, mégis nagyon megható volt a mostani fellépés. Tizenéves korában nem tudta, mi szeretne lenni, csak az esztrádcsoport miatt jelentkezett a galántai gimnáziumba. „Mindig inkább művészi vonalon tevékenykedtem, és az esztrádcsoport nagyon sokat adott nekem. Amikor az ember leérettségizik, megszakad a kapcsolata az alma materrel, ráadásul nem vettek fel a főiskolára, itthon maradtam, nagyon kedves volt, hogy három évvel később visszamehettem kórusvezetőnek a gimnáziumba, mintha folytatódott volna ez a vonal. Elképesztően jó iskola volt az az időszak, amit a galántai gimnázium kórusvezetőjeként töltöttem. Habár más helyeken is dolgoztam karnagyként, de mégis itt (és természetesen a Kodály Zoltán Daloskörben) szereztem igazán gyakorlatot. Máig táplálkozom belőle, a nyitrai hallgatóknak rengeteg történetet tudok elmondani, tanácsot tudok adni az énekhang kórusban történő fejlesztési lehetőségével, és az együttmuzsikálás örömelivel kapcsolatban, amiket a leánykar vezetésekor éltem meg. A mai fellépésben az volt nagyon megható, hogy azok a hölgyek, akik megkértek, hogy énekeljünk az évfordulón, most fejből fújták az évekkel ezelőtt megtanult dalokat. A ragaszkodás a kórusénekléshez érintett meg igazán” – fejtette ki a karnagy.