Éves jelentés a Sziget Fesztiválról, beavatottaknak

Erőltesse meg magát, kedves olvasó, és képzeljen el engem, a komoly kultúr-zsurnalisztát, amint egy háromkilós kalapáccsal, velőt rázó sikoly kíséretében rácsapok a karórámra, és miszlikbe aprítom a nézősereg hangos biztatása közepette. Súlyos? Pedig istenemre, megtörtént!

Aki kint volt a Szigeten, annak bizonyára érthető a viselkedésem. Nem nektek magyarázom el, arany bogaraim, hanem az otthon maradottaknak: a svájci szponzorcégtől egy márkás órát lehetett kapni, ha az ember szétverte a régit, és mivel én egy „ide ez is jó lesz”-típusúval érkeztem, nem sokáig haboztam, annál is inkább, mivel egy mikrofonos ember két napig üvöltötte a fülembe, hogy „Ütött az órád!” Nem írhatom le a cég nevét, legyen elég anynyi, hogy S-sel kezdődik, és az első tizenötezer hetijegyvásárló kapott tőlük egy limitált szériás Sziget-karórát, a többiek meg ilyen látványos módon tehettek rá szert.

A fesztivál mára bekerült a nemzeti értékek közé, azaz a megtűrt kategóriából a támogatottba lépett át. A sajtó sem drogszigetként emlegeti már, hanem Európa legnagyobb kulturális fesztiváljaként, amit Müller Péter Sziámi bizonyos szempontból röhejesnek tart, de erről majd máskor. Vigyünk egy kis rendszert a dologba, tisztázzuk, hogy amit innentől leírok, főleg azoknak szól, akik ott voltak a szigeten. Az otthon rekedteknek napi tudósításaimat címeztem, melyek olyankor születtek, amikor ti még javában nyomtátok az ebéd utáni szunyát. Beszámoltam anyátoknak a paradicsomdobáló bajnokságról, a koncertekről, az első két nap sártengeréről és az azt követő déli gutaütéses negyven fokról, a statisztikai adatokról, és a szponzorok ajándékozó kedvéről.

Sőt, olyan türelmes és emberszerető voltam, hogy még Krisnásokkal és miniszterekkel is szóba álltam, ami a humanizmus netovábbja. Megnéztem a táncdalfesztivál-sátorban a volt fővárosi rendőrkapitányt, Komáromi Pistit aki olyan röhejes, mint Solymos Tóni, de lelke rajta. Humorért nem kellett a Hócipő sátorba menni. Remélem sokan követeltétek tavaly a nagyszínpadra Uhrin Benedeket, és mert vannak még csodák, a mester felkerült a hatalmas deszkákra. Nézhettek nagyot a Spyro Gyra tagjai, mikor levonultak, nem különben Fresh Fabrikék, akik valamelyik kis színpadról küzdötték fel magukat, hosszú évek alatt.

És ennyi mobiltelefont láttatok-e már? Mert én egyfolytában azt hallottam, hogy valaki ordítva „holvagyozik” a mobiljába, vagy azzal van elfoglalva, hogy leadja a feltöltőállomásra, mert persze ilyen is volt a szigeten. Nos, kell egy hét telefonmentesség, nekem nem hiányzott az állandó csengés. (Huszonkét órája vagyok itthon, azóta harminc telefont bonyolítottam, kezd elegem lenni, mindjárt szétverem egy kalapáccsal!)

Egyre több szó esik arról, hogy a sziget elüzletiesedett, mainstream lett, hogy megjelent a középosztály, amely ezerötszáz forintos kajákat eszik, míg mi a négyszázötvenes kifőzdékben állunk sorban. Nos, az árusok is ehhez a trendhez alkalmazkodtak, egyikük nem szégyellt volna 390 forintot kérni tőlem egy adag hasábburgonyáért, mire megmondtam neki, hová dugja fel a krumpliját.

A zenei kínálat is minden eddiginél heterogénebb volt, sosem fogom például megérteni, hogy kerülhetett Shaggy a nagyszínpadra. A fickót egy dolog menti meg: olyan orgánuma van, hogy elég, ha magában morog, a nép ettől is begerjed. A sajtótájékoztatón egyébként fel akartam tenni neki néhány értelmes kérdést a dalszerzésről, a jamaikai zenei palettáról, ám erre nem volt lehetőség, mivel Mr.Lova-Lova csak egy dologról volt hajlandó beszélni. Hogy a magyar lányok micsoda numerák! Meg az amerikai lányok, a jamaikai lányok, és persze a japánok. Selymes a bőrük, kedvesen mosolyognak, és mindent megcsinálnak. Hasonlóan viselkedett Huey a Fun Loving Crimilalsból, aki annyira cool fazon, hogy kétszavas válaszokat ad komoly újságírói kérdésekre. „Igen, előfordul.” „Naná, hogy jó lesz.” „Majd meglátjátok!” Ekkor határoztam el, hogy több sajtótájékoztatóra nem megyek, inkább a színfalak mögött próbálom becserkészni a sztárokat, mert tudom, hogy szívesen olvasnátok ilyesmit. Több alkalommal sikerült is a manőver, a VIP részlegben készült beszélgetéseket a későbbiekben olvashatjátok, most csak egy momentumot idéznék fel. Kínlódva állítgatjuk a napernyőt a Dreadzone énekesével, sehogy sem sikerül árnyékot csinálnunk, pedig meg lehet dönteni a felső részt valahogy. Kérdem tőle, miért visel harmincöt fokban fűzős bakancsot, jó, hogy nem forr fel az agya. Erre Earl azt mondja, igazam van, irigyli is a szandálomat, de borongós, esős idő volt délelőtt Londonban. Nekem meg leesik az állam. El kellene menni Londonba egyszer az életben, a fene egye meg! Az Asian Dub Foundation tagjaival ott folytattuk, ahol májusban Pozsonyban abbahagytuk, állítják, nem aggódnak a CD-írók megjelenése miatt, a dolog le fog csillapodni, a kazettás magnók megjelenésének idején is mindenki a zeneipar haláláról beszélt, aztán mégsem történt tragédia. Úgy legyen. Aztán Chandrasonic megkér, kísérjem el a sziget legjobb pizzásához, mert hátul ilyesmihez nem lehet hozzájutni. ĺzlett neki, szépen végigálltuk a sort, ő ezt is élvezte, én kevésbé.

Nedves sziget A világzenei színpadon csuda dolgok történtek, ebben biztosan egyetértetek velem. Ibrahim Ferrer megdöntött minden eddigi rekordot, biztos sokan látták a Wenders-filmet. A Madredeusszal ugyanez volt a helyzet, bár nekem inkább a francia Lo-Jo jött be ezzel a definiálhatatlan, etno-rockos, mediterrán izével, amit két éve sem sikerült szavakba öntenem. Nagyon vártam a finn Varttinát is, akik idén húszévesek, és harmadszor léptek fel a szigeten. Shane MacGowan még csak másodszor, de mára be kell látni, hogy az ír punk hovatovább, annál inkább világzenei kategória. Az alkoholisták védőszentje ramatyabb állapotban van, mint valaha, és bár nekem a Pogues valaha sokat jelentett, nem tudtam nem észrevenni, hogy Shane barátunknak se hangja nincs, se ritmusra nem képes belépni, amit pedig a számok között beszél, az egyszerűen érthetetlen.

Tudtátok, hogy 75 hektáros területen rendezték a fesztivált? Minden eddiginél többet kellett rohangálni a helyszínek között, közben a térképet sem ártott használni, mert bár a legtöbb színpad ott volt, ahol tavaly, azért akadtak kivételek. Én idén céltudatosan nem a jól ismert neveket kerestem a 120 oldalas műsorfüzetben, hanem az új falatokat, ezért a Bahia-színpadra összesen egyszer vetődtem, akkor is a Rastafest miatt, ami egy spontán akció volt, még a rendezők sem tudtak róla. Bizarr módon ott nyüzsgött egy csomó magyar, német és holland rasta, akik valószínűleg egyszerű reggae-rajongók, nem pedig Hailé Szelasszié iránt elkötelezett Afrikába vágyó keresztények. A rasta fiúk körében egyébként idén a szoknyaviselet dívott, amit még a Chumbawamba énekese, Dambert honosított meg a szigeten néhány évvel ezelőtt, és ami a skót kiltekkel együtt érdekes és luftos színfoltnak bizonyult, a fotósok legnagyobb örömére.

Hogy mit vártam legjobban? Nos a guineai cirkuszt, a Portugál című színdarabot, valamint két koncertet: a Zion Train és a Massive Attack jelenését. Előbbi jó kis elektro-dub Angliából, 22-én játszanak Bazin mellett, ha tehetitek, menjetek el, és megtudjátok, milyen az a dobhártyarepesztő basszus. Nem hittem volna, hogy be kell majd fognom a fülem, bár magára vessen, aki az első sorból akarja élvezni a zenét. Nos, a sound systemből áramló mély regiszterek előbb az ember hasát simogatják, aztán feljebb kúsznak, végigcsókolják a mellét, a nyakát, hogy aztán az agyban lüktessenek tovább, egészen másnap reggelig. Nem bánnám, ha legközelebb a nagyszínpadon látnám viszont őket. A triphop atyaistenei, a Massive Attack több mint egy órát váratta a közönséget technikai okokból kifolyólag, aztán a csendrendelet miatt összesen 10 számot játszhattak le. Az első negyedórában ráadásul úgy szólt a méregdrága cucc, mint egy Sokol rádió. Ugyanez volt a helyzet a Morcheeba-koncerten. Ez a zenekar lassan bekerült a mainstream-kategóriába, egyre poposabb számokat írnak, bár Paul Godfrey azt válaszolta firtató kérdésemre, hogy emocionális alapon ír dalokat, azaz nem egy hatásmérnök. Hiszi a piszi.

Hét nap alatt összesen 353 ezren voltak a Szigeten, nézőcsúcs született volna, ha az első két napon elmarad az égszakadás-földindulás. Szombaton így is 62 ezren szorongtak a helyszínen, nem is fértem el rendesen, mert minimum hatvanezren az én lábamon tapostak. A zuhé miatt tízmilliós lesz a veszteség, a Sziget Kft. ezt egyéb rendezvények bevételével igyekszik majd kompenzálni.

A baráti társaságból alakult műsorszervező iroda egyébként maga a kelet-európai sikersztori. Titkárnőből projekt-manager, jegyszedőből programigazgató, gyakornokból PR-főnök, hogy csak a leglátványosabb karriereket említsük. Kardos József programfelelős szerint idén nem kevesebb mint 900 zenekar jelentkezett, hogy játszani akar a szigeten. Ezért újabban egy zenekar csak egyszer rúghat labdába, így lassan mindenkire sor kerül. A beszédes nevű Tálentum-színpadon több figyelemre méltó dolgot is láttam: az indusztriális rockban nyomuló Space Monkeezt, klasszikus blues-témákat feldolgozó, a basszusgitárt tubával helyettesítő Someday Babyt, valamint az üde gitárszólamokat komoly szövegekkel ellensúlyozó Numb zenekart. Lemaradtam viszont a Sziget-zsűri és az internetes portálok megmondóembereinek kedvencéről, a Ludditák nevű hip-hop lányduóról, és a Nefogazzról, akik HC-metalisták, állítólag jól csinálják ezt a halottnak hitt stílust.

Említsünk még egy nevet, Lapos Lászlóét, aki a sziget technikai igazgatója, és akinek felügyeletével épült a monumentális infrastruktúra. Nos, ez az ember tizenegy év alatt egyetlen műsorra volt igazán kíváncsi, az idei Carmina Buranára, amelyből végül összesen tíz percet sikerült megtekintenie. „Mindig akad valami tennivaló, az a néhány száz alkalmazott is noszogatást, mozgatást igényel, és persze folyamatosan azon filózunk, mit fogunk jövőre egész másképp csinálni„ –mondta az igazgató úr, aki a legtöbb kritikát a beengedő-rendszer miatt kapta. A nulladik napon egyesek három órát is álltak sorba, amíg az egyetlen működő pénztárban megkapták a karszalagot az előre megváltott jegyükért.

A jegyszedőből öt év alatt felavanzsált programigazgató elmondta, gyakran ismeretleneket is leszólított, és arról faggatózott, mivel elégedetlenek, mi tetszik nekik, melyik programhelyszín a kedvencük, és mit csinálnának másképpen. „Nem szabad, hogy az embert a saját ízlése befolyásolja a válogatásnál. Ha valamire igény van, annak jelen kell lennie a fesztiválon. A színvonalas zenei kínálat mellett az egyéb programok erősítését tartom a legfontosabbnak. A színházi és táncsátor műsorát szinte teljesen én állítottam össze, a többi helyszínen pedig az egyes műfajokban otthonosan mozgó szakemberek segítettek” – magyarázta Kardos József, akinek ti is megírhatjátok észrevételeiteket a [email protected] címre.

Kedves fiatalok, nem árt, ha tudjátok, hogy a statisztikák szerint Budapest egyheti vérszükségletét fedezi az a mennyiség, amelyet egy hét alatt adtatok a Vöröskereszt sátránál. A fesztivál 1400 vendégétől összesen 1200 egységnyi vért vettek. Rekord dőlt a műanyag palackok gyűjtésében is: több mint 150 ezer flakon gyűlt össze, ami négy tonna újrahasznosítható műanyag. Szépen szétválogatják és bálákba préselik. Mit mondjak, jó, hogy nem nekem kell ezt csinálni. Az is jó, hogy nem nekem kell lebontanom a fesztiválvárost, mert állítólag egy hétig eltart ez e meló. És azt is elárulom, hogy bár egyszer fél évig laktam a Hajógyári sziget közelében, és minden héten terveztem a kirándulást, nem tudtam rászánni magam, hogy szétnézzek a helyszínen mondjuk februárban, vagy májusban. Egyszerűen nem akartam elveszíteni azt az illúziót, hogy a Sziget „állandóan ott van”. Remélem értitek, mit akarok mondani ezzel, mert kevés időt szánhatok a megfelelő jelző megtalálására, viszszazökkentem ugyanis a napi robotba. A karszalagot idén is elteszem emlékbe a többi kilenc mellé. Csöpögős a befejezés? Hát aztán!