Esterházy János: mítoszon innen és túl

Angyal Béla az idézett interjúban azt állította, jó volna, „ha történészekként el tudnánk kerülni a mítoszteremtést.ˮ Majd utalt Esterházy János azon jelentéseire, amelyeket a magyar külügyminisztériumnak írt, s hozzátette, csodálkozik azon a mítoszteremtésen, ami folyik a személyével kapcsolatban. Többek között hozzátette, megérti a háború utáni tragikus személyes sorsát, „de aki az említett dokumentumokat elolvasta, annak minden eszébe jut, csak az nem, hogy boldoggá kellene avatni,ˮ s hogy nem tudja, „milyen haszna származik abból a szlovákiai magyarságnak, hogy próbálnak valakit szentként beállítani, amikor ő is egy ember, egy politikus volt, ahogyan a többiek is.ˮ

Keresztény és magyar
A gondolatmenetre először Karaffa János és Karaffa Attila reagáltak a dunaszerdahelyi Pázmaneum Polgári Társulás képviselőiként január 15-én. A nyilatkozatukban egyebek mellett ez áll Esterházy kapcsán: „Ő a kereszt jelét mutatta fel számunkra. A kereszt jele az ellentmondás jele, mert választás elé állítja az embert. Sokan mondanak neki ellent ma is, ma is próbálják Esterházy személyét ellentmondásosnak vagy egyenesen elítélendőnek beállítani. Néhány évvel ezelőtt az akkori szlovák elnök, Ivan Gašparovič fasisztázta le őt, akkor nyilatkozatban álltunk ki a felvidéki magyarok mártírja mellett. Időről időre ma is próbálják a mártír grófnak a magyarság védelmében elért érdemeit csökkenteni, alakját a piszkos politika mocsarába süllyeszteni.ˮ Ezt követően szöveg szerint idézték Angyal Béla véleményét, majd többek között hozzátették: „Aki csak a napi politika, a hatalom, a pénzszerzés oldaláról tudja szemlélni az eseményeket, az ezen a szemüvegen keresztül néz mindenre, múltban és jelenben egyaránt. Esterházy Jánosnak nincs szüksége arra, hogy szentként állítsák be őt, hisz tetteivel, életével mutatta meg, hogy másokért élte életét s fel is tudta áldozni azt. (...) Nem volt tökéletes, voltak emberi gyarlóságai, lehettek vitatható politikai döntései, de elkötelezettsége egyértelmű volt: keresztény és magyar. Ma nagy szüksége van a felvidéki magyarságnak az ő útmutatására, példájára, hogy megmaradjon. Ne azok hangjára hallgassunk, akik az elmúlt években a felvidéki magyarság értékeinek lerombolásán dolgoztak. Ők szempillantás alatt eltűnnek a történelem süllyesztőjében, az örök értékeket képviselő nagyjaink azonban, miként Esterházy János is, örökké ragyogni fognak mint a csillagok!ˮ

Ugyancsak január 15-én reagált az interjúra az alsóbodoki Esterházy János Zarándokközpont vezetése is egy az előzőnél jóval terjedelmesebb nyilatkozatban. A szöveg lényegében Tőzsér Árpád „Esterházy János mint metafora és mítosz” c. kéziratából való idézettel indul, amelyben az író úgy fogalmaz, „érik az idő Esterházy János életének és nevének metaforává, mítosszá válásához”, amelyben szerinte minden megvan ahhoz, hogy „ebben a metaforában és mítoszban benne legyen a Trianonnal a nemzettestről leszakított csaknem milliónyi felvidéki magyar tragédiája”. Úgy látja, hogy egy nagy, reprezentatív szlovákiai magyar regény főhősét magáról Esterházyról lehetne mintázni, amely aztán „művészi erővel, érvénnyel és történelmi hitellel dolgozná föl népcsoportunk nagy drámáját”, a jogfosztottság éveit. A Zarándokközpont kiemeli, Tőzsér nem „mítoszteremtésről”, hanem a „mitizálódás” folyamatáról ír, illetve politikus helyett „közjóra született emberként” minősíti. A szöveg szerint ez a minősítés nem azt jelenti, hogy Esterházy „pragmatikus politikusi tevékenységében (...) ne találnánk hibákat, netán tévedéseket (...), hisz minden ember követ el hibát, aki e világra születik.” Majd felsorolják a politikus „emberi hibákat jóval felülmúló elkötelezett keresztény hitéből fakadó cselekedeteit: a legszegényebbeket támogató szociális intézkedéseit, az üldözötteket mentő bátor tetteit, a totális diktatúrákkal szembehelyezkedő kiállásait, önzetlen igazság- és magyarságszolgálatát, közép-európai elkötelezettségét.” Ugyancsak kiemelik, hogy „keresztény hitéből fakadó saját elhatározása alapján menekülés helyett (...) sorsát vállalva önként, szeretetből áldozta fel életét.” Végül a boldoggá való avatás kapcsán kiemelik: annak „nem az a célja, hogy egyházi jóváhagyást szerezzen Esterházy politikai tevékenységére. Ez a folyamat sokkal inkább rokonítható a mitizálódás eszkatologikus fogalmával, ahol a jó végül legyőzi a rosszat s ezzel helyre állítja a teremtett világ megbomlott egyensúlyát.” A zárógondolatok között arról is szólnak, hogy Esterházy életpéldájából most is erőt lehet meríteni, „amikor egy olyan korszak elé nézünk, melyben újra megmérettetik az európai civilizáció és kultúra sorsa és jövője.” 

Hatalmi harcok
Angyal Bélát a helyzet tisztázása érdekében megkértük, hogy pontosítsa, konkrétan milyen források és tények alapján alakította ki az interjúban vázolt álláspontját. „Többéves levéltári kutatás után született meg az Érdekvédelem és önszerveződés című munkám, amelyben igyekeztem csupán a forrásokra támaszkodva feltárni a két világháború közötti csehszlovákiai magyar pártpolitikát. Az általam a kutatás eredményeként fölvázolt kép sokszínű volt és elütött a korábbi sémáktól. A magyar polgári pártok, amelyek a két világháború között a magyar kisebbség egyetlen legitim képviselőiként léptek fel, a korabeli választási eredmények tükrében a magyarság mintegy kétharmadát képviselték. A másik legerősebb tömörülés a baloldal volt, a kommunista párt kapta a magyar szavazatok 20-25 százalékát. Bemutattam a magyar kormány által a csehszlovákiai magyarságnak nyújtott anyagi támogatás kereteit és a követett stratégiát. A magyarországi anyagi támogatást illetően a legfontosabb intézmények a magyar ellenzéki politikai pártok voltak, amelyeket a magyar kormány a kisebbség hivatalos képviselőinek ismert el. Ez a támogatás tette lehetővé a pártok számára, hogy fenntarthassák apparátusukat, független státuszokat hozhassanak létre. Elmondható, hogy az anyaországi támogatás nélkül nem valósult meg úgyszólván egyetlen jelentősebb lépés sem a kisebbségi politika, sajtó terén – figyelmen kívül való hagyásával pedig nem értelmezhetők helyesen a kisebbségi társadalomban, politikában végbement folyamatok. Nem csupán az ellenzéki magyar pártok, hanem a szepességi német és a ruszin autonomista pártok, sőt a Szlovák Néppárt is részesült anyagi támogatásban, ezen pártok autonómiatörekvéseit a csehszlovák állam megingatására akarták felhasználni a magyar kormánykörök. Ezt a stratégiát Tuka Béla dolgozta ki közvetlen a háború után, aki részt vett a keresztényszocialista párt megalapításában is. A lényege az volt, hogy a csehszlovákiai magyar pártoknak a belpolitikában a szlovák autonómiát kell támogatni és igyekezni a cseh és a szlovák nép közötti ellentéteket erősíteni, ezzel szétverni az új államalakulatot, végső soron elősegíteni a revíziót.” 

Angyal olvasatában a csehszlovákiai magyar ellenzéki pártok nem tekinthetők csupán a magyar kormány által létrehozott szervezeteknek: „Megvoltak a maguk felvidéki gyökerei és jellegzetességei és érvényesültek a csehszlovákiai belpolitikai hatások. Az azonban bizonyítható, hogy a legfontosabb kérdésekben, mint amilyen Esterházy elnökké választása 1932-ben, vagy a két párt egyesítése 1936-ban, a döntések Budapesten születtek meg, a Miniszterelnökségen és a Külügyminisztériumban. 1933-ban a magyarországi szervek döntöttek arról is, hogy a kisebbségi magyar politikusokat fedőnevekkel látják el. Esterházy a Tamás, Jaross Andor a Pál névvel szerepelt, Szent-Ivány József az Ádám, Szüllő Géza pedig az Éva fedőnevet kapta. Ez utóbbi esetben a névválasztás utalás Szüllő szexuális orientációjára.
A külügyminisztérium titkos iratai között fennmaradt levelezés egy részét közöltem a Dokumentumok az Országos Keresztényszocialista Párt történetéhez 1919–1936 c. forráskiadványban. Az 1936-os pártegyesítés körül keletkezett levelekből is található néhány a kötetben. Ezekből az látszik, hogy Esterházy nagy fölháborodással fogadta Szent-Ivány József és a nemzeti párt fölhívását a pártegyesítésre, véleményét a magyar kormánykörök nyomására változtatta meg. Az első levelében puccsnak nevezte a történteket, és követelte Szent-Ivány József azonnali eltávolítását a csehszlovák politikából, ezt tekintette az egységes párt létrehozása feltételének. Szent-Iványt sikkasztással is megvádolta, a magyar vezetőknél, nem utolsósorban pénzt kért, hogy a pártján belül az egyesülést ellenzőket elhallgattassa.” Angyal ennek bizonyítására néhány részletet idézett a külügyminisztériumnak küldött leveleiből:
„(...) az egységes párt létesítésének előfeltétele az, hogy Szent-Ivány József az itteni közéletből vonuljon vissza és menjen át [Magyarországra A. B.]. … Végezetül pedig kérem azt, hogy ugyancsak a pénteki postával kapjon a jelenlegi hivatalvezető olyan instrukciót, miszerint adott esetben 
15 000 koronáig rendelkezésemre áll, mely összeghez csak akkor nyúlnék, ha valakinek szájbetömésére hirtelen ezt a formát kéne kiválasztanom…”. Majd egy további részlet: „Sajnos ugyanúgy átment a köztudatba az is, hogy az idők folyamán Szent-Ivány József talán önhibáján kívül nehéz anyagi helyzetbe került, minek folytán részint magyar vidéken (Gömör), részint szlovák vidéken (Liptóban) olyan dolgokat tett, amelyeket a büntető törvénykönyv sikkasztásnak szokott minősíteni.”

Meghatározó személyiség
Lapunk két történészt, Simon Attilát és Szarka Lászlót is megkérte arra, hogy a jelenlegi történettudományi ismereteink fényében értékeljék Esterházy János közéleti szerepét.
Simon Attila szerint a kérdést könnyebb onnan megközelíteni, hogy mi nem volt: „Nem volt háborús bűnös, nem volt fasiszta, nem volt Csehszlovákia szétverője, nem volt mindaz, amiért őt 1947-ben – mintegy példát statuálva a magyarok fölött – halálra ítélték. Esterházy egy viszonylag konzervatívan gondolkodó, mélyen hívő ember volt. Célja a Szent István-i Magyarország visszaállítása volt, de az erőszakos megoldások távol álltak tőle. Megítélése szempontjából az 1938 és 1945 közötti időszak a meghatározó. Előtte egyike volt a kor vezető szlovákiai magyar politikusainak, ám nem a legfontosabb és nem is a legjobb képességű. 1945 után pedig, amikor börtönből börtönbe kerül, már csak történnek vele az események, de nem alakítója azoknak. Az első bécsi döntést követőn azonban a megkérdőjelezhetetlen vezére lett a Szlovákiában rekedt magyarságnak. Ekkor a legfőbb érdeme, hogy távol tudta tartani ezt a közösséget a nemzetiszocializmus és a fasizmus csábításától. Az pedig, hogy 1942 májusában nem szavazta meg zsidók deportálását utólag törvényesítő határozatot, később pedig – másokhoz hasonlóan – személyesen is segített az ismeretségi körébe tartozó zsidókon, mindenképpen tiszteletre méltó. Én azt már kevésbé értékelem, hogy belesimult a szlovák állam autoriter, majd fokozatosan totalitáriussá váló rendszerébe, nem hallatta a hangját, amikor a demokráciát vagy az emberi jogokat kellett volna védeni, és persze nem volt ellenére a zsidóság gazdasági közéleti visszaszorítása sem.” Simon szerint az igazán nagy formátumú politikust és személyiséget az különbözteti meg az átlagostól, hogy olyat mer és tesz, amit mások nem. „Esterházyból ez hiányzik: egy jó szó, akkor, amikor 1938 ősze és 1942 tavasza között megtörténik a szlovákiai zsidóság jogfosztása, egy tiltakozó levél, amikor 1944 kora nyarán a komáromi vagy épp Kassa – ez volt korábban a választókerülete – zsidóságát Magyarországról elhurcolják. Ha legalább megpróbálja, ha volna arra forrás, hogy megkísérelte, ma példaképp lehetne. Így csupán történelmünk egyik meghatározó alakja.”
Szarka László úgy fogalmazott, Esterházynak a kisebbségi magyar pártok elnökeként – a korszak többi vezető magyar politikusával együtt – a magyar közösség életében döntő befolyása volt. „A Csehszlovákia, Szlovákia sorsáról hozott 1938–1939. évi döntésekben azonban nem játszott szerepet. A náci szellemiséget, a holokauszthoz vezető zsidóüldözéseket elutasította. Ezért nem volt helytálló a Szlovák Nemzeti Bíróság 1947-es halálos ítéletének indoklása. 1938 őszéig Szlovákia autonómiájának megteremtését, az egységes csehszlovák állam destruálását, Szlovákia Magyarországhoz való csatlakozását szorgalmazta. Elképzelései tévesnek bizonyultak. Ezután az etnikai revízió politikáját támogatta, de nem helyeselte a szlovák kistérségek Magyarországhoz csatolását. 1939 után a Szlovákiában maradt magyarság kisebbségi jogainak minél teljesebb biztosítása volt a fő célja. Döntő helyzetekben, pl. Edvard Beneš köztársasági elnökké választásának támogatásakor, a Beneš által felajánlott miniszteri poszt elutasításakor, a bécsi döntés előkészítése és végrehajtása során Budapesttel egyeztetve és a magyar kormány döntéseit elfogadva, próbálta érvényesíteni a magyar kisebbségi érdekeket” – fejtette ki a történész.

Holnapi számunkban is foglalkozunk még az Esterházy-kép kérdéseivel. E cikk minden megszólalójától megkérdeztük, miként lehet vagy éppen lehetetlen áthidalni a történettudományi szemlélet és a kultusz közti különbségeket.