Én Uram, én Uram, miért hagytál el engem!

Isten sajókeszi házából mindent elhordtak Szánalmasan elhanyagolt kastélyok, kúriák, romló, vakolatukat vedlő, vizenyős falú parasztházak. A házak homlokzatán néhol ott szégyenkezik az eredeti festés, díszítés nyoma. A régi lakók mind meghaltak már, sírjukat a temetőszéleken lassan belepi az embermagas gaz. Sokuk sírköve is eltűnik, hogy aztán újracsiszolva, más neveket hordozva több tíz méternyire eredeti gazdájuk sírhalmától újra felállítsák őket. Ilyen a világ dicsősége, mondhatnánk; ám az szembeötlő, hogy a szakrális építményeket sem kíméli a jelen és a közelmúlt. Érthető volna mindez, ha még mindig az átkosban élnénk, amikor csak önerőből lehetett egy-egy templomot, kápolnát megmenteni az enyészettől. Csakhogy állítólag jó ideje új szelek fújnak. Igaz, ezen a tájon igen hűvösek. A Rimaszombati járás két kis falujába vitt utam. Szútoron és Sajókeszin sétáltam végig. Lassú pusztulásuk története szinte azonos. Két zsákutca, ahová ugyan valamikor hazajártak az emberek, ám ma a vándorló érdeklődő is messziről elkerüli. Sorsuk a második világháború után pecsételődött meg. Addig a dolgos, földjüket művelő kisgazdák, parasztok, kurtanemesek ivadékai lakta kisfalvakban zajlott az élet. Dolgoztak, javaikat gyarapították az itt élők, de adtak a köz javára is. Őseik által emelt templomaikra vigyáztak, csinosítgatták, javítgatták, mert ez volt az egyedüli hely, amely a falu lakóinak büszkesége lehetett. Mindenkié volt. Aztán a vérzivataros idők végeztével, a szocializmus és kommunizmus építésének kezdetével Isten háza, akarva-akaratlan, háttérbe szorult. Elfogyott az őslakosság, vagy kitelepítés, vagy más intézkedések miatt. A földeket elvitte az állam, a szövetkezet. Aki túlélte a meghurcoltatásokat, elment, el, mindegy hová, csak ne lássa, hogyan tékozolja el ősei kemény munkával megszerzett kis vagyonkáját. Az üres portákat aprópénzért elkótyavetélték. Jöttek az új lakosok, jóval szerényebb igényekkel, más kultúrával, más önazonossággal vagy annak hiányával. Ez lett Szútor és Sajókeszi sorsa. Mindkét faluban magas a roma lakosság aránya. Ez még nem lenne baj; a gond az, hogy ehhez nagyon alacsony foglalkoztatási arány társul. Az aszocializációs folyamat beindulásához nem sok kell. Alig van helyi kezdeményezés, a polgármesteri hivatalon kívül más munkalehetőség nemigen akad. Aki dolgozik, naponta ingázik. A két falu határában levő földeket bérlők művelik, meg egy-két helyi agrárvállalkozó – ez jelenti a gazdasági életet. Eltűntek a falusi kisiskolák, velük együtt a tanítók is. Posta, szolgáltatás, bolt nincs, kenyeret autóból árusítanak, minden egyébért a szomszéd faluba kell menni.

Az első világháborúban elesett helybeli hősök emlékműve megcsúfolva A templomokat eleinte még csak kikezdte az idő, aztán a lesodort cserepek helyén utat talált a víz a gerendák felé. A falakba minden évben újabb és újabb repedéseket vágott a fagy, feszítette, bontotta az ember Istennek emelt házát. Tizenöt évvel ezelőtt a szútori templomhoz még kulcsot kellett kérni, ha a látogató meg akarta nézni. Még járt oda lelkész, a maroknyi hívő lelki szükségleteit ellátni. Ám ahogy gyarapodtak a sírhalmok kint a domboldalon, úgy lettek egyre ritkábbak az istentiszteletek. Ma már nincs rá igény. Aki közösségbeli hitgyakorlásra vágyakozik, elmegy a legközelebbi, felekezetének megfelelő templomba. A lelkész is tehetetlen, mert nincs már kivel és nincs már kinek felújítani a templomot. Az enyészeté lett mindkét falu temploma. Szútorban, 2002 kora őszén a templombelső inkább csatatérre és szemétdombra emlékeztet. A padoknak, a padlózatnak, a karzatnak, a szószéknek már csak nyomai vannak. Elvitték tüzelőnek. A toronyfeljáratból még a létrák is eltűntek. A helyiek azt mondták, hogy a harang talán még megvan. A tető lyukacsos, a falakon már belül is nyomot hagyott az eső. Az első világháborúban elesett helybeli hősök emlékműve megcsúfolva. Díszeit valamilyen barbár dühvel megátkozott kamaszcsapat verte le. Tán maguk se tudták, mit műveltek. A mennyezet mintha bármely pillanatban le akarna szakadni. Minden kisebb szélroham megnyikorogtatja a fáradt, korhadó gerendákat. Még áll a tetőszerkezet, de ki tudja, meddig?! Melyik tél nehéz hava roppantja be végleg?! Ha meg beroppan, ugyan mi lesz a további sorsa?! Tűzifa? Kerítésoszlop? Disznóólban kifutó? Sajókeszin már ezzel sincs gond. Ott már nincs tető, nincs minek beszakadni. Bentről nézni a szürke égre, csak ennyi maradt. Nyomokban még látni, hol lehetett a karzat, hol volt az első világháborús emléktábla, merre volt a szószék, hol, hogyan álltak a padok. Nyomok. Minden elhordhatót elhordtak már innen.

Itt volt a szószék Alkalmi idegenvezetőm kér egy cigarettát, rágyújt, és kitör belőle a panaszáradat. Tizenegy éve munkanélküli. Dolgozna, ha lehetne, sok-sok éven át nehézgépjárművet vezetett. Most már nem kell a munkája. Elmenni nem akar a faluból, nem is nagyon tudna hova. Vízvezeték nincs, most is két vödör vízzel indult a szomszédtól hazafelé, mert az eső után zavaros lett a kútjában a víz. A falu két utcája kátyús. Mintha átok ülne a tájon. Pedig, ahogy idegenvezetőm mondja, ő is szeretne egy kicsit jobban élni. Kertecskéjében megtermeli, ami a családnak kell, némi alkalmi munka is akad nyáron, de az ősz meg a tél kutya kemény idő. Se munka, se pénz. Fél a jövőtől. Bátortalanul kérdezi, mennyi is lesz a segélye jövőre.

Élet, gazdagság, teremtő akarat és munka hozta ide az embereket. Mára a lassú pusztulás, a kilátástalanság maradt. Vagy a menekülés. Mindegy, hová, rosszabb már nem nagyon lehet. A templomok is sorsuk alakulását várják. Nem sokat tehet értük az egyház. Minden pénzkérdés, de ha lenne is rá, kinek. A szellem, a hit ereje elszállt innen. Isten háttal ül ennek a tájnak. Az ember meg sóhajthat vagy kiabálhat: Élói, Élói, láma sabaktáni?! – Én Uram, én Uram, miért hagytál el engemet?! Miért hagytad el ezt a tájat?