Emléket állítanak a légikatasztrófa áldozatainak

Néhány órával a sajtótájékoztató előtt az említettekkel autóba ültünk, és elindultunk a baleset helyszínére. A szinte járhatatlan hegyi úton vészesen imbolygott a régi katonai szállítójármű. Nem először tettem meg gépkocsival ezt a néhány kilométeres utat a Borsó-hegy tetejére, ám még egyetlen alkalommal sem sikerült úgy feljutnom, hogy közben ne lett volna halálfélelmem. A helybéli sofőr azonban ügyesen manőverezett a csúszós talajon, kerülgette a fákat, nekem meg „csak” arra kellett vigyáznom, hogy le ne harapjam a nyelvem, illetve ki ne essek a terepjáróból. Húszpercnyi „utazás” után érkeztünk meg a légikatasztrófa helyszínére. Azt hittem, a legrosszabbon már túl vagyok, de tévedtem. Az elém táruló látvány megdöbbentő volt. Pont azon az ötszáz méter hosszú és harminc méter széles tisztáson álltunk meg, ahol letarolta az erdőt a becsapódó repülőgép. A kerozin szaga még hónapokkal a tragédia után is érezhető. A derékba tört vagy a földből kiszakított fák olyanok, mintha emlékoszlopok lennének, melyeket ügyetlen óriások faragtak. Némelyik törzsére koszorúkat, virágcsokrokat erősítettek az áldozatok hozzátartozói. Az egyik szalagon magyar nyelvű felirat olvasható: „E helyen vesztette életét...”, amott egy fekete fejfa... Huszonhét évet élt, akinek az emlékére állították. A földön rengeteg gyertya és mécses. Az egyik fa tetején a lezuhant repülőgép roncsdarabját lóbálja a szél... „A szerencsétlenség helyszínét egy kősziklával jelöljük meg – töri meg a csendet Rohály Géza. – Már tárgyaltam ebben az ügyben az erdőgazdaság vezetőivel, ők a terület tulajdonosai. Támogatják a kezdeményezést. Információim szerint a szlovák hadügy illetékesei egy márványtáblát helyeztetnek el a sziklán, melyre az összes áldozat nevét fölvésetik.” „A területet azonban előtte még egyszer átvizsgálják a katonák – veszi át a szót Ladányi Lajos. – Itt, ahol a repülőgép roncsa égett, még rengeteg apróbb fémtárgyat jeleztek a detektorok. A szakemberek fölszedik onnan a földet, amelyet át is rostálnak. Pontosan nem tudom, mikor kerül erre sor, de ezt még mindenképp el kell majd végezniük.” Bár a katonák már négyszer átfésülték a tragédia helyszínét, szétszórt tárgyakat bárki találhat a Borsó-hegyen. Csatokat, apró alkatrészdarabokat, üvegszilánkokat, papírfecniket mi is láttunk az avarban. Ha valaki ilyesmit talál, általában leteszi azt a mécsesek mellé. „Mindent úgysem tudnak itt összegyűjteni” – folytatja Ladányi. – A kidőlt fák sok tárgyat maguk alá temethettek, évek múlva is kerülhetnek majd elő dolgok. Az egyik fa törzsébe például a becsapódás során mélyen belefúródtak a gép alkatrészei. Ezeket sem viszi el innen senki. Azt azonban meg kell akadályozni, hogy a szerencsétlenül járt katonák személyes tárgyai illetéktelenek kezébe kerüljenek. Ezért is kezdeményeztem néhány hete a terület újbóli átkutatását. A történtek sajnos engem igazoltak, vagy ötszáz kilónyi alkatrészt találtak a katonák.”

Indulnuk kell. A sajtótájékoztatóra összesereglett újságírók valószínűleg már türelmetlenül várakoznak a faluban. A visszafelé vezető út éppoly viszontagságos, mint idefelé volt. Közben azon gondolkodom, talán nem is baj, hogy nem lehet egykönnyen eljutni a tragédia helyszínére. A nehézségek valamelyest távol tartják a bámészkodókat és a katasztrófaturistákat. A természet pedig lassan majd elfedi az erdő sebeit. A községházán rendezett sajtótájékoztatón aztán megtudhatjuk azt is, hogy Szlovákiában az emlékmű felállítására közadakozásból eddig 1,2 millió korona gyűlt össze, s ezt az összeget a szlovák kormány várhatóan újabb 1,2 millió koronával egészíti ki. Az OTP Bank egymillió koronát ajánlott fel, s az egyik országos tévécsatorna a légikatasztrófával foglalkozó dokumentumfilmjének bevételeit is erre a célra kívánja fordítani. Az emlékmű megépítését előkészítő és felügyeletét ellátó szlovák–magyar tárcaközi vegyes bizottság májusban Pozsonyban arról döntött, hogy a hejcei emlékmű elkészítésére a Szlovák Építészeti Kamara ír ki pályázatot, s a beérkezett tanulmányok közül egy kilenctagú bírálóbizottság 2006. június 23-ig választja ki a legjobbakat. Az első három pályázat készítője pénzjutalmat kap. Hejcén a szerencsétlenül járt szlovák katonák tiszteletére nemcsak emlékművet állítanak, hanem egy 700 négyzetméter alapterületű emlékparkot is kialakítanak. A falu önkormányzata egy, a község belterületén lévő parcellát ingyen ajánlott fel erre a célra. Rohály Géza azt is elmondja, ha nem sikerült volna megállapodniuk a szlovákiai illetékesekkel, a község önkormányzata eldöntötte, mindenképp emléket állít az elhunyt katonáknak.

Ezután megtekintjük az emlékpart tervezett helyét. A területről jól látható a Borsó-hegy teteje, innen az erdő békésnek tűnik. A polgármester elmondja, milyen átalakításokat végeznek majd el, hogyan oldják meg a terület világítását, milyen változtatásokra lesz szükség. Ladányi Lajos hangsúlyozza, az emlékmű mielőbbi elkészítése már csak azért is rendkívül fontos, hogy a halottak napján a községbe érkező hozzátartozók méltó körülmények között róhassák le kegyeletüket elhunyt családtagjaik emléke előtt.

Lassan véget ér a rendezvény, pakolnak a tévéstábok, az újságírók pedig sietnek, hogy a másnapi számban már hírt adhassanak a hejcei sajtótájékoztatóról. Én is útnak indulok. Miközben lassan magam mögött hagyom a községet, fülembe csengnek azok a mondatok, amelyekkel az egyik helybéli búcsúzott tőlem. „Szerkesztő úr! Tudja, minek örülnék a legjobban? Ha maga vagy a többi újságíró soha sem tudta volna meg, hol is van a mi kis falunk. Ha ma nem ismerné a világ Hejce nevét, az azt jelentené, hogy januárban nem történt volna meg itt ez a szörnyűség.”