Életkép – Arany János után szabadon

Színhely valahol Kassa környéke, de játszódhatna másutt is az országban. Éppen arrafelé kalandoztunk fotós kollégámmal, és a suhanó gépkocsiból azt szemlélgettük, hogyan lehetséges, hogy október közepén úgy áll a mező, ahogyan aratás után otthagyták, amikor megpillantottuk Toldi Mikulášt, a parasztot. Gondolom, ő is azt nézte, amit mi: se felszántva, se feltárcsázva, se elboronálva, se bevetve. Úgy maradtam, sóhajtaná a föld, ha tudna beszélni. Toldi Mikuláš szemmel láthatóan gondterhelt volt, és magában beszélt. „Hát ki volna úr más széles e határban? / Toldi György talán, a rókalelkű bátya, / Ki Lajos királynál fenn a tányért váltja?” – morogta az orra alatt, amikor visszagondolt a kérdésre, amely így szólt: „Hé, paraszt! Melyik út megyen itt Bratislavába?” Hát ugyan ki a franc lenne itt az úr, füstölgött magában, amikor én szántok, vetek, aratok, boronálok, permetezek, könyvelek és pályázok?

Mikuláš, napjaink parasztja, miután meglóbálta a petrencerudat, hogy megmutassa a népségnek a Pozsonyba vezető utat, még akkor is morgolódott, amikor a vircsaft rég elviharzott, és elnyelte a jótékony távolság. A porfelhőből kibontakozva azonban ismét feltűnt egy csapat; hamisítatlan kacagányos népség, kolcsagos sapkákban, a sapkákon apró csillagokkal. Ők azért jöttek, hogy megnézzék, hogyan viselik magukat ezek az újdonsült uniós földek.

Toldi Mikuláš, a szépreményű kft.-tulajdonos – aki évek óta kínlódik a fennmaradásért, és hajnalonta a pacsirtaszó lelket gyönyörködtető trilláinak hallgatása helyett azon vívódik, adja-e hollandnak, belgának a földet, vagy MKP-hez közeli négereknek, s hagyja az egészet a fenébe, vagy bírjon még ki pár évet – birkatürelemmel hordozta az uniós vendégeket körbe a határban. Szép sorjában megmutatott nekik mindent, csak a kétségeiről hallgatott. Hiszen, gondolta, hogyan tudnának a kínjain segíteni ezek a távoli urak, amikor a hazaiak se tudnak?

Mondja el nekik talán, hogy krumplit már tavaly sem ültetett, mert a felvásárlási ára olyan alacsony, hogy nem éri meg vesződni vele? Hogy a búza ára rejtélyes módon pont az aratás előtt két-három héttel zuhant le, míg a gázolaj árát havonta emelik? Hogy zöldséget ma már csak az őrültek termesztenek, hiszen annak az ára meg valahol a pártállamban felejtődött? Hogy ha elpusztul egy marhája, a dögös kétezerért szállítja el; nem elég a kára, még a könnyeit is megfizettetik? Hogy ebben az országban mindenki a dotáció nevű kultúrnövényre hajt? Mondja el talán azt, hogy míg évekkel ezelőtt a síkságon termelő paraszt sírt, hogy miért csak a hegyvidékre megy a támogatás, most megfordult a kocka? Hogy most azokat támogatják, akiknek úgyis jól megy? Hogy szilveszter napján a sok paraszt a bankban sorakozik? Mert a dotáció, amelyre egész évben szüksége volna, rejtélyes módon az év utolsó napján fut be a számlájára, mert addig rejtélyes utakon csavarog. Aztán törheti a fejét, hogyan költse el pár óra alatt, ha csak nem akarja a negyedét visszafizetni adóban. Már az is megfordult a fejében, hogy vajon Lajos királyék nem direkt csinálják-e így? Ki érti ezt, morfondírozik Mikuláš. Bár ha jobban belegondol, érti ő, hogyne értené. Az államnak is élnie kell valamiből. Jobb híján az ő pénzét forgatja, maga meg mehet a bankba hitelért.

„Elvonúl a tábor, csillapul moraja: / Ezt a szél elhordta, azt a por takarja; / Toldi meg nagy búsan hazafelé ballag, / Vaskos lábnyomától messze reng a parlag.” ĺgy vesződék Miklós nyers, haragos búban, miközben hazafelé ballagott, és arra gondolt, mi lesz itt két év múlva, ha most ily keserves a paraszt sorsa, s ha a nyalka, kolcsagos legények már nem lesznek kormányon?