Élet két világ peremén, a háború árnyékában

Ahogy azt nagyjából két évvel ezelőtt, első látogatásunk során is megírtuk, sokan talán már el sem tudnák képzelni az életüket a normális életvitelhez már-már nélkülözhetetlennek számító dolgok nélkül, köztük a vezetékes meleg és hideg víz, a villanyáram, vagy a világ minden pontjával összeköttetést kínáló internetkapcsolat nélkül. Napjaink rohanó világa olyan tempót diktál, melyben sokszor észre sem vesszük, mennyire szerencsések vagyunk és milyen nagy kényelemben és biztonságban élünk másokhoz képest. A harminchetedik életévében járó, ágcsernyői származású Gilányi Lajos valamivel több mint egy évtizede éli mindennapjait két ország peremén, az ukrán–szlovák államhatár közvetlen közelében álldogáló, nagyszüleitől megörökölt házában. Néhány héttel ezelőtt történt látogatásunk során a karácsonyi előkészületek közepette találkoztunk vele amögött a kökénybokorsor mögött, mely szerény otthonához és az Európai Unió keleti határát szimbolizáló, évtizedek óta mozdulatlanul álló fémsorompóhoz vezet. Annak ellenére, hogy az idén februárban megkezdődött ukrajnai háború miatt szinte napi szinten hallja a szomszédos falukban felhangzó légiriadók szirénázását, a kőművesnek tanult fiatalember betartotta a két évvel ezelőtt magának tett ígéretét: lassan, de biztosan igazgatja-pofozgatja féltve őrzött otthonát. A ház eredetileg Lajos nagyszüleié volt. A férfi úgy döntött, hogy a saját igényeinek megfelelően felújítja.

Nem küldte senki

„Senki sem küldött ide, magamtól jöttem évekkel ezelőtt. Odahaza, szüleim házában vár a szobám és várnak a szülők is. Rendszeresen ellátogatok hozzájuk, de tudják, hogy ez az én választásom, én határoztam úgy, hogy ez a hely az én otthonom. Egy nyári napon döntöttem el, amikor a szüleimnél voltam. Eljöttem megnézni nagyapámék egykori házat. Az eredeti tervem az volt, hogy csak néhány napot maradok, de annyira beleszerettem a helybe, hogy végleg itt maradtam” – emlékezett vissza Lajos arra, hogy miért indult el ahhoz a házhoz, ami nagyjából egy kilométerre van Ágcsernyőtől, és alig kétszáz méterre a szlovák-ukrán határvonaltól. „Közvetlenül a határ mellett lakom, így Ukrajna szó szerint egy kőhajításnyira van tőlem, a kertem végében. Igazából csak egy vonatvonal választ el a másik oldaltól. Az pedig Ukrajna” – mondja Lajos az otthonáról.

Nem messze a Tisza holtágától, nagyjából négy kilométerre délre húzódik Szlovákia, Ukrajna és Magyarország hármas határa. „Amikor megérkeztem, a házat alig lehetett látni, szinte teljesen eltakarták a fák és a bokrok. Totális káosz volt a hely. Belül sem volt rózsásabb a helyzet. Aztán elkezdtem takarítani, odakint tüzet gyújtottam, közben sütögettem, és igazbáól akkor és ott döntöttem úgy, hogy itt maradok” – mesélte történetét az Új Szónak az elszánt fiatalember. Megszokta az életet a "világ végén", és most is azt állítja, amit két évvel ezelőtt: boldogan él a nagyszülei házában. Nosztalgikus boldogságát azonban idén februárban megzavarta a szomszédos Ukrajnában megkezdődött orosz invázió. „A lőtér nagyon közel van, ukrán katonák gyakorolják a lövöldözést azon a mezőn. A naponta szinten felordító légvédelmi szirénák is kiszakítanak a magányból. Ha úgy adódik, hogy az áramgenerátor segítségével tévét nézek, feltekerem a hangerőt de akkor is mindent hallani. És ha még nem is hallanám, akkor sem tudok szemet húnyi felette, hiszen jól tudom, mi történik a szomszédos országban” – mondta Lajos.

Fegyverek és tankok

Lajos az Ukrajnába irányuló fegyverszállításokról is mesélt beszélgetésünk során. „Az elmúlt egy évben legalább két-három vonatot láttam tele tankokkal, rakétákkal és sok minden mással, ami fedett vagonokban volt” – teszi hozzá Gilányi Lajos, aki személy szerint ellenzi a fegyverszállításokat az orosz megszálló által megtámadott országba. „Ha továbbra is ilyen és ezekhez hasonló szállítmányokat fognak küldeni Ukrajnába, szerint az csakis azt jelenti, hogy nem a háborút próbálják megállítani, hanem olajat próbálnak önteni a tűzre. Ebbe viszont mi, hétköznapi emberek sajnos nem tudunk beleszólni. Bízom benne, hogy ennek az őrületnek hamarosan vége, hogy a szomszédságomban élők is visszatérhessenek a régi életükhöz. De ahogy azt 2020 novemberében is elmondtam az interjúban, a sors útjai kifürkészhetetlenek. Az, hogy itt élek, mondhatni két világ között, az én saját választásom. A házra legalább annyira büszke vagyok, mint bárki más a sajátjára. Ez az én sajátos harcom, továbbra is itt érzem jól magam” – zárta Gilányi Lajos.