Egy elbocsátás utóhangjai és tanulságai

Komlósy Zsolt: „Ez nagyon érzékeny téma, hiszen egyrészt az iskola, másrészt családok további sorsáról van szó, de épp ezért mindkét felet meg kell hallgatni ahhoz, hogy bármiféle következtetést levonhassunk.” (Somogyi Tibor felvételei) Az elmúlt hetekben a Rimaszombati Kereskedelmi Akadémiáról bocsátottak el 7 alkalmazottat, köztük 3 magyarul oktató pedagógust is. Megpróbáltunk utánajárni, valóban tisztogatásról vagy elkerülhetetlen intézkedésről volt szó.

Módszeres leépítés a magyar tagozaton

A városban terjedő szóbeszéd szerint, az iskola szlovák igazgatónője, Katarína Mattyašovská évek óta a magyar tagozat leépítésén fáradozik. Három éve azzal menesztette a magyar igazgatóhelyettest, hogy a csökkenő diáklétszám miatt megszűnt a posztja, aztán néhány hónap múlva új helyettest neveztek ki. Az egyik magyar tanárt olyan állítólagos vétekért bocsátotta el, amiért egy szlovák kollégájának a haja szála sem görbült, és amikor anyagi okok miatt a tantestület létszámát kellett csökkenteni, elsősorban a magyar pedagógusokra esett a választása. Sőt, a magyar tagozaton már három éve csak egy osztály nyílt évfolyamonként, méghozzá azért, mert a magyar alapiskolák igazgatóival időben tudatták: ne is nagyon jelentkezzenek a diákok a kereskedelmi akadémiára, mert úgyis csak keveset vesznek fel. Mindezt, persze nehéz bizonyítani, annál is inkább, hogy senki nem akadt, aki névvel is vállalta volna a véleményét. Az érintett pedagógusok egyikétől csupán annyit tudtunk meg, hogy az igazgatónő minden előzetes egyeztetés nélkül február 10-én összehívta a tantestületet és ott közölte velük, kiket kíván elbocsátani. „Nem mi voltunk az elsők, az elmúlt években már felmondott néhány kollégánknak, ezért jó okunk van feltételezni, hogy fokozatosan az alternatív oktatást akarja megvalósítani a magyar tagozaton” – véli az egyik elbocsátott pedagógus. Az igaz, hogy most két szlovák kollégának is felmondott a szűkebb költségvetésre hivatkozva. Valamennyien megkapjuk ugyan a négyhavi végkielégítést, de itt nem rólunk van szó. Itt a diákok a fontosak, az, hogy szakképzett pedagógusok oktassák őket, magyarul hallgathassák az órákat.”

Azt, hogy a diákok is ragaszkodnak az elbocsátott tanáraikhoz, mi sem jelzi jobban, mint hogy aláírásgyűjtésbe kezdtek a visszahívásukért. A harmadikosok az osztályfőnöküket, Ľupták Évát szeretnék visszakapni, a negyedikesek a közgazdaság szakos tanárnőjüket, Jéney Évát. Azt is nehezményezik, hogy az egyetlen magyarul tudó tornatanárnak, Galambos Róbertnek is mennie kell. „Át akartuk adni a petíciós íveket a magyar igazgatóhelyettesnek, de azt mondta, úgysem érünk el ezzel semmit. Aztán az egyik nagyszünetben összehívott bennünket az igazgatónő és elmondta, hogy a pénzhiány miatt kényszerült meghozni ezt a döntést, és ha nem ezeket a pedagógusokat küldte volna el, akkor másokat kellett volna. Érdekes módon megint csak magyarokat sorolt fel. Azt is közölte velünk, ha vissza is venné a közgazdász tanárnőt, hogy az érettségiző osztályt végigvigye, csak azt a néhány órát fizethetné meg, amit a negyedikeseknek tartana, mert más osztályokban már nem taníthatna. Végül tett még egy olyan utalást is, hogy ha a továbbiakban is hagyjuk, hogy befolyásoljanak bennünket az elbocsátott tanáraink, akkor veszélybe kerülhet az ösztöndíjunk, és ha annyira nem tetszik az iskolában, akár el is mehetünk” – tudtuk meg az egyik diáklánytól.

Kényszerítő körülmények, nehéz választás

A Rimaszombati Kereskedelmi Akadémián történtek híre az MKP parlamenti képviselőjéhez, Komlósy Zsolthoz is eljutott, de mint elmondta, a középiskola ügyeiben csupán a megyei hivatal oktatásügyi osztálya és az iskolatanács illetékes. „Az MKP két megyei képviselőt – Hacsi Attilát és Tinta Jánost – delegált a kereskedelmi akadémia iskolatanácsába. Velük beszéltem arról, hogy felmerült a gyanú, miszerint nemzetiségi alapon bocsátottak el pedagógusokat. Abban állapodtunk meg, hogy magyarázatot kérnek az igazgatónőtől. Ez meg is történt, de nem tudom, milyen következtetésre jutottak. Tény, hogy ez nagyon érzékeny téma, hiszen egyrészt az iskola, másrészt családok további sorsáról van szó, de épp ezért mindkét felet meg kell hallgatni ahhoz, hogy bármiféle következtetést levonhassunk.”

Anna Mattyašovská, a kereskedelmi akadémia igazgatónője cáfolja, hogy magyarellenes indulatok és előítéletek vezérelték volna, amikor arról döntött, kinek a felmondását írja alá. „Eszembe sem jutott volna bárkit is elbocsátani, ha nem kényszerítenek rá a körülmények. Ám január elsejétől a normatív állami támogatásokat illetően a kereskedelmi akadémiák nem a szakközépiskolák, hanem a gimnáziumok kategóriájába tartoznak és diákonként 6590 koronával kapnak kevesebbet. Ez azt jelenti, hogy míg tavaly 16 millió koronából gazdálkodtunk, idén 11 millióból kell kijönnünk, miközben a diákjaink száma nem csökkent. Havonta ez alig egymillió korona, ami a tanárok bérére sem lett volna elég, és akkor az iskola csaknem 600 ezer koronás működési költségét még nem is említettem. Mivel az országban a többi kereskedelmi akadémia is tiltakozott a szóban forgó kormányrendelet ellen, abban reménykedtem, hogy esetleg átértékelik a támogatási rendszert, de a minisztériumból olyan választ kaptunk, hogy ők ezt helyénvalónak találják és esetleges plusztámogatásért forduljunk a megyei önkormányzathoz. Sajnos, ott is azt a választ kaptuk, hogy nincs pénz, így februárban nyilvánvalóvá vált, az egyetlen megoldás az, ha átszervezzük az órarendet és néhány kollégától megválunk.”

Csak rossz és még rosszabb megoldás létezett

„Dönthettünk volna úgy is, hogy mindenki marad és 10–12 órát tanít minimálbérért, de én igazságosabbnak tartottam, ha azokat, akiket nélkülözni tudunk, elbocsátjuk és a többi legalább az alapfizetését megkapja. Személyi pótlékot így sem fizetünk és két hónapig a túlórákért sem kaptak semmit a pedagógusaink. Elhihetik, hogy nem örültem ennek a helyzetnek, hiszen nekem is az az érdekem, hogy minél nagyobb legyen az iskola, de csak a teljes eladósodás és a létszámcsökkentés között választhattam. Hosszas mérlegelés után úgy döntöttem, hogy hét alkalmazott elbocsátását javaslom, közülük négyen pedagógusok és kettő oktatott túlnyomórészt a magyar tagozaton. A legfőbb szempontom az volt, hogy a tantárgyaikat más is vállalni tudja, ezért szó sincs arról, hogy most a magyar tagozaton szlovákul oktatnánk a szaktantárgyakat. Tény, hogy a negyedikeseknél a közgazdaságtant egy szlovák kolléganő vette át, de miután a diákok tiltakozni kezdtek, mert egyes elbocsátott kollégák felhergelték őket, az egyik magyar szakos tanárnő vállalta az órákat. Még abba is belementem volna, hogy részmunkaidőben foglalkoztassuk a tanárnőjüket, amíg végeznek, de csupán hat órát tanított volna kétezer koronás fizetésért, miközben a végkielégítést sem kaphatta volna meg. A másik elbocsátott kolléganő áruismeretet tanított és a vegyészi végzettségéből eredően más tantárgyakat nem is adhattam neki, viszont az ő óráit gond nélkül átvehette bármelyik közgazdászunk. Ezek voltak a szempontjaim, melyeket február 11-én velük is ismertettem. Február 14-én kezdődött a tavaszi szünet, közben az egyik érintett kolléganő két napig be sem jött, nem is igazolta a távolmaradását. Miután értesítettük, hogy ilyen hozzáállással elveszítheti a végkielégítéshez való jogát, 16-án hozott egy orvosi igazolást és 22-én a többiekkel együtt aláírta a munkaviszony közös megegyezéssel való felbontását.”

Sok az iskola, kevés a gyerek

A magyar tagozaton évek óta csökkenő diáklétszámot az igazgatónő azzal magyarázza, hogy miközben kevesebb a gyerek, a környéken több hasonló profilú középiskola is nyílt az utóbbi években. „Régen még Királyhelmecről is voltak diákjaink, de ma már ott is, Rozsnyón is működik kereskedelmi akadémia, és pl. Nagykürtösről is egyre kevesebben jelentkeznek, mert nem tudják megfizetni a kollégiumot. Idén a magyar tagozaton 150 diákunk van, de én nagyon szeretném, ha többen lennének. Sőt, a magyar tagozaton is csak azóta oktatunk minden szaktantárgyat magyar nyelven, amióta én vagyok az igazgatói poszton, vagyis 8. éve. Tavaly is azt kértem a megyei hivataltól, hogy két év után 2005 szeptemberében újra két magyar osztályt nyithassunk, mert hátha lesz elég jelentkező. Most csak a 4. évfolyamban van két magyar osztály, ott is csupán 25-25 fővel, miközben a szlovák tagozaton 35–37 diákunk van osztályonként. A két magyar harmadik osztályt az átszervezések kapcsán március 1-jén vontuk össze, így most 38-an vannak. Jó pedagógiai érzékkel megáldott osztályfőnökük lesz, remélem sikerül összetartó közösséget kovácsolnia belőlük és a továbbiakban csak a tanulásra figyelnek. Sajnos, azt kell mondanom, hogy az elbocsátott kollégák között volt, aki visszaélt a diákok hiszékenységével és a hátuk mögé bújva akart zavart kelteni. Az egyik tanárnő például már a munkaviszonya megszűnése után, a harmadik óra után kivitte a diákjait az épületből és ők nem is jöttek vissza a tanításra. Természetesen, igazolatlan hiányzásuk lesz. De én bízom abban, hogy amint az érintett tanárok megkapják a végkielégítést, lecsillapodnak a kedélyek és a diákok is rájönnek, hogy a nyugodt légkör mindannyiunk közös érdeke.”

Félrevezették a diákokat

Az igazgatónővel egyetért az iskola magyar tagozatáért felelős igazgatóhelyettese, Kisantal Mária is. „Az iskola vezetősége igyekezett korrekt módon eljárni ebben az ügyben és én nagyon sajnálatosnak tartom, hogy egyesek nemzetiségi ügyet próbálnak kreálni abból, ami nem az – mondja a helyettes. „Mi úgy gondoltuk, hogy ez a dolog elsősorban a tantestületre tartozik, és csak miután egymás között kulturáltan elrendeztük a jogi, valamint a szervezési részét, akkor tájékoztatjuk a diákokat. Azzal nem számoltunk, hogy valakik megelőznek bennünket, és megpróbálják félrevezetni őket, úgyhogy a magyarázkodás pozíciójába kényszerültünk. Felháborítónak tartom az ilyen viselkedést, ha szülő lennék és az én gyerekemet manipulálták volna így, biztos tiltakoznék. Elismerem, hogy lehet ragaszkodni egy tanárhoz, ki is kell állni mellette, ha igazságtalan támadás éri, de itt nem erről volt szó. Végül is egy iskolában nem a tanár személye a meghatározó, hanem a diáké és az a fontos, hogy megfelelően kvalifikált személyektől kapja meg az ismereteket. Ennek a követelménynek eleget tettünk és minden további csak az ellentétek mesterséges szítása. Ami a magyar tagozat állítólagos leépítést illeti, épp az ellenkezője igaz: a diákjaink egyharmada magyar, 8 magyar nemzetiségű pedagógusunk van, és a tantestületből többen is képesek magyar nyelven megtartani az óráikat. Az órák száma szerint ez pont elég. Amikor az elbocsátásokról döntöttünk, azt is mérlegeltük, ki képes most és a jövőben is bebiztosítani a tanítást. Sajnálom, hogy ebből a sok más kereskedelmi iskolát is érintő helyzetből pont nálunk és épp csak a magyar tagozaton kerekedett ilyen botrány, ráadásul most, amikor az alapiskolások eldöntik, hova jelentkezzenek. Igaz, hogy az utóbbi években csökkent a hozzánk jelentkező magyar diákok száma, de nem azért mert rossz lenne az oktatás színvonala. Nagy a konkurencia, kevés a magyar alapiskolákba íratott gyerek és ebben a régióban nagy a szegénység is. Ennek ellenére idén két magyar első osztályt nyitunk. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a magyar felvételizők felkészültsége évek óta gyengébb, mint a szlovákoké, és alig van miből válogatni. Azok, akik bennünket választottak azonban megérdemlik, hogy velük törődjünk, vagy értük dolgozzunk.”

Farkast kiáltók vagy magányos hősök?

A Besztercebányai Megyei Önkormányzat képviselője Tinta János szintén azt tartja a legfontosabbnak, hogy a kereskedelmi akadémián rend és nyugalom legyen. Amint megtudtuk tőle, az igazgatónőtől rögtön az elbocsátások után magyarázatot kért. Őt meggyőzték az érvei. „Engem úgy tájékoztattak, hogy csak magyar pedagógusokat bocsátott el, de kiderült, hogy ez nem igaz” – tudtuk meg tőle. „Az iskola anyagi helyzetét tekintve ez az intézkedés valóban elkerülhetetlen volt. Az már az igazgatónő hatásköre, hogy eldöntse, kit tud nélkülözni, hiszen ő ismeri az összes tanár szakvégzettségét és nevelői kvalitásait. Amennyire belelátok, a szaktantárgyak magyar nyelvű oktatását megoldották, úgyhogy én egyáltalán nem beszélnék ebben az esetben a magyar tagozat szándékos leépítéséről. Tudom, hogy ebben a régióban hatalmas probléma, ha valaki elveszíti az állását, főleg, hogy az év eleje óta csak a rimaszombati középiskolákból húsz tanárt engedtek el. Valamennyien jogosan kérdezik, miért épp rájuk esett a választás. A helyes válasz szerintem nem az, hogy minden egyes bennünket érintő kellemetlen döntés mögött magyarellenességet keresünk.”

Hogy a szorító anyagiak mögött mégis miféle személyes ellentétek és indítékok bújtak meg, azt valószínűleg csak a történet szereplői tudják. Közülük pedig nyilván az beszélhet nyíltabban, aki döntési helyzetben van, míg a többiek kiszolgáltatott helyzetükből eredően sokszor még az igazságot sem vállalják nyilvánosan. Mindannyian tudjuk, hogy számtalanszor születtek már olyan, magyar pedagógusokat, kulturális dolgozókat, hivatalnokokat érintő döntések, amelyekbe egyáltalán nem lehetett belekötni, mégis mindenki tudta, honnan fúj a szél. De volt már példa arra is, hogy talán a múltbéli beidegződéseknek köszönhetően, esetleg más érvek híján, mi kiáltottunk farkast, azaz magyarellenességet ott is, ahol nem erről volt szó. Hogy a rimaszombati kereskedelmi akadémia esete melyik kategóriába tartozik, azt nem az én tisztem eldönteni. Az azonban tény – és eddig számtalan szomorú példa igazolta –, hogy a konok, végsőkig elmenő harcosok a végén mindig egyedül maradnak és azok is el szoktak fordulni tőlük, akik kezdetben bátorítják őket. Létezik ugyanis egy határ, amin túl hátra kell nézni, vannak-e az embernek követői, támogatói, érdemes-e még hadakoznia, vagy csupán azt éri el, hogy szánalmas számkivetetté válik, és ezért jobban teszi, ha lezárja a múltat és új fejezetet nyit az életében. De, hogy hol ez a határ, azt mindenkinek magának kell eldönteni.