Döngesd a tőkét, ne siránkozz!

Miért kényszerülnek a tilosba? Berzéti csendélet, télen. (Somogyi Tibor felvételeEgyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a nemzeti parkot illetően hiba csúszott az illetékesek számításaiba – tömöríthetném velősen egy mondatba mindazokat a problémákat, melyek a karszt területén, illetve annak védőzónájában fekvő községek lakosait gyötrik. Nem is magával a parkkal van gond, hiszen eddig is nyilvánvaló volt, hogy a természeti kincsek védelme nemcsak korkövetelmény, hanem állampolgári kötelesség is. A karszt eddig is tájvédelmi körzet volt, területén fokozottan védett rezervátumokkal, az élet mégsem állt meg. Fa is jutott télire, a kecske is jóllakott a Kecsői-karrmezőn, mely – mióta területére tilos a be-lépés – derékig érő füvével ma már inkább a Botswanai Nemzeti Park szavannáját idézi. A fokozott védelemmel tehát elérték azt, hogy a dús aljnövényzettől a nemzeti park látogatója nem látja meg a sziklás terület egyetlen látványosságát, az ördögszántásnak is nevezett mészkősziklákat.

Pedig a lakosság időben, még a nemzeti park létrehozása előtt szólt, hogy könnyen megállhat az élet e tájon, ha nem mehetnek ki többé az erdőkbe. A Domica-cseppkőbarlang előtt lezajlott összejövetelen elhangzott, hogy a lakosság a tulajdonosi jogok korlátozása címén kárpótlásban részesül, és a környezetvédelmi tárca fokozott figyelmet szentel majd a térség infrastrukturális fejlesztésének. Elvitathatatlan, hogy a gázvezeték vagy a csatornázás kiépítése terén valóban megkapták a falvak az ígért segítséget, ám néhány helyi specifikum fölött elsiklott az illetékesek figyelme. A gázfűtés például több mint luxus az olyan településeken, ahol a munkanélküliségi arány eléri akár a harminc százalékot is. A helyzetet tovább rontja, hogy az erdőgazdálkodás és a környezetvédelem érdekei a törvények szintjén úgymond egyáltalán nem harmonizálnak. A lakosság így kutyaszorítóba kerül, hiszen sosem tudja, mikor tesz a törvény betűje szerint és mikor ellene.

Ez persze korántsem mentesíti őket a betartásuk alól.

Patthelyzet Kecsőben

Ott van például Kecső... Hogy hol? A karszt egyik tölcsérvölgyében, közvetlenül a magyar–szlovák határ mellett. Területén az UNESCO Világörökségébe is besorolt Domica-cseppkőbarlanggal, mely a magyarországi Baradla barlangrendszerébe torkollik.

A közelmúltban az kavarta fel a kedélyeket e tájon, hogy a község lakosai, illetve az innen elszármazottak utódai fejükbe vették: rendezik végre a falut szinte minden oldalról körülvevő erdők ügyét, azaz tulajdonjogát. Az elhatározásnak persze előzménye is volt, mégpedig igen komoly: úgy 2004/2005 fordulóján az állami erdészet közbenjárásával tarra vágták a község határában elterülő erdő egy részét, közvetlenül a nemzeti parkot hirdető tábla mögött. Ott, ahová a falubelieknek – mellesleg a tulajdonosoknak – belépniük sem volna szabad. Lőrincz Gyula polgármester szerint ez adta meg a végső lökést a falu lakosainak ahhoz, hogy végre birtokukba vegyék, ami régóta az övék. Hogy ez milyen bonyodalmakkal jár, talán nem is sejtették.

„A község határában lévő erdők csaknem kilencvenkilenc százaléka magánszemélyek tulajdona – mondja a falu első embere. – Az erdőtulajdonosok alakuló félben lévő helyi társulása mintegy 750 hektárnyi erdő fölött rendelkezik majd, ám ebből csupán 470 hektárt tesznek ki az ismert és ismeretlen tulajdonosok vagyonát képező erdők. A különbözetet kitevő területért tehát a társulás bérleti díjat fog fizetni az állami erdészetnek. Ennek nagyságát a kitermelési eredmények alapján határozzák majd meg, ám a helyi viszonyokat ismerve nem számolhatunk jelentős fakitermeléssel. Mi a célunk mégis az egésszel? Hogy legalább a falu lakosságának biztosítsuk a tüzelőt a beteg, kiszáradt fák kitermelésével!”

A történelmi hitelesség kedvéért ide kívánkozik, hogy Kecső az egyetlen olyan falu a nemzeti park területén, amelyben még nincs kiépítve a gázvezeték; a lakosság így arra a tüzelőre szorul, melyet eddig az állami erdészettől vásárolhattak meg. Néhány hete azonban ez a kapocs megszakadt.

„Amint előálltunk a társulás létrehozásának ötletével, felkértük az erdészeti hivatalt, hogy állítsa le a falu határában a fakitermelést – tájékoztat a polgármester. – Ki is adták a fakivágási tilalmat, de ezzel mintha elzárkóztak volna attól is, hogy tűzifával lássák el a községet. Ezt a telet még kihúzza a lakosság, idén pedig előreláthatóan befejezzük a gázvezeték kiépítését. Hogy milyen megoldásokat találunk a következő fűtési szezonra, még magunk sem tudjuk, az viszont tény, hogy a nemzeti parkokban is lehet fakitermelést folytatni. A kérdés az, sikerül-e megtalálnunk az összhangot az erdőgazdálkodás és a környezetvédelem érdekei között.”

Kárpótlást! De honnan?

A helyieken, miképp az ország összes, védett területen gazdálkodó erdőtulajdonosán az ide vágó jogszabályok, törvények és rendeletek ismerete segíthetne – ha az a bizonyos jogi tudat a kellő szinten volna. Semmi gond, országos jelenség, hogy az állampolgároknak csak kötelezettségeik vannak, jogaik pedig kimerülnek abban, hogy időről időre az urnák elé terelik őket, az ország látszólag fontos és kevésbé fontos ügyeit rendezendő, és olyankor jogukban áll pottyantani. De az ehhez hasonló helyzetekre ez nem megoldás. A hivatalok pedig csak a legkivételesebb esetekben veszik maguknak a fáradságot, hogy a jogokról (is) tájékoztassanak.

Körültekintően jár el a környezetvédelmi minisztérium, amikor egyes területeket nemzeti parkká nyilvánít? – tettem fel a sarkalatos kérdést a szóban forgó tárca sajtóosztályának, melynek munkatársai néhány nap leforgása alatt tudomásomra hozták, hogy igen.

Válaszukból kiderül, hogy a nemzeti parkká nyilvánítást meg-előzően a tárca tájékozódik a megművelt erdő- és mezőgazdasági területek pontos nagyságáról, és a rendeleteket, a gondoskodási programot ezek alapján dolgozza ki. Ha a polgár betartja a korlátozó rendelkezéseket, az 543/2002-es számú környezetvédelmi törvény 61. §-a értelmében megilleti őt a kártérítés. Ennek nagyságát a korlátozás miatt keletkezett bevételkiesés határozza meg. Ezen törvény 60. §-a szabályozza annak a támogatásnak a nagyságát, mely segítségével a tulajdonos biztosítani tudja a területről való gondoskodást. A védett területen gazdálkodó személy több dotációtípus közül választhat: igényelhet például közvetlen támogatást, de bekapcsolódhat a vidékfejlesztési tervbe is. Az erdő- és mezőgazdászok szempontjából legfontosabb, témába vágó előírás a 438/2005-ös számú kormányrendelet, mely pontosan szabályozza a pótlék nagyságának meghatározására vonatkozó feltételeket, illetve a megítélhető összeg nagyságát. Mindez letölthető a környezetvédelmi tárca honlapjáról, de van nekünk közérdekű információk közzétételéről szóló törvényünk is (magyarán infótörvény), tessék tehát érdeklődni!

Egyeztessünk, uraim!

„Ha a közérdek megkívánja, hogy fokozottan védjünk egy-egy területet, előbb mérjük fel, mivel jár ez – vélekedik Badin Viktor mérnök, aki a Magánerdő-tulajdonosok Regionális Társulásainak Unióját képviseli a brüsszeli székhelyű Európai Erdőtulajdonosok Szövetségében (CEPF). – Ha mindez a tulajdonosok jogainak korlátozásához vezet, a keletkezett kárt kompenzálni kell. Ez alkotmányos elv, mely a nemzetközi szerződések egyik alappillérét képezi, ám a Gömör–tornai Karszt Nemzeti Park létrehozása során ezt az elvet egyszerűen megkerülték. A karszt területén található erdők tulajdonosai ugyanis egyértelműen nemet mondtak a nemzeti park létrehozására, ám az illetékesek ezt figyelmen kívül hagyták. A nemzeti park létrehozása tehát nem alkotmányos módon történt. Tovább lépve: ha az állam olyan helyzetet teremt, mely korlátozza a tulajdonosokat jogaik gyakorlásában, kötelezettséget kell vállalnia azért is, hogy kárpótolja őket. Napvilágot láttak ugyan a kárpótlást szabályozó előírások, ám hogy ennek mennyi haszna lesz a gyakorlatban, egyelőre kérdéses.”

Hasonló véleményen van Lach János mérnök, a Gömöri Magán-erdő-tulajdonosok Regionális Társulásának alelnöke is.

„Európai viszonylatban egyedülálló, ahogy az állam az erdőtulajdonosok kárpótlását kezeli – mondja. – Tudni kell, hogy Szlovákiában egy-egy erdőgazdálkodási terv tíz évre szól. A gyakorlatban az erdő tulajdonosának tehát tíz éven át kell viselnie mindazokat a terheket, melyek a terület fenntartásával, művelésével összefüggnek, s csak ezt követően kérhet kárpótlást. A terv kifutását követően tehát készít két elszámolást: egy valósat, valamint egy másikat, mely a korlátozás nélküli állapotot tükrözi. A kettő különbözete adja meg a kárpótlás valódi nagyságát – ha ezt a hivatalok is méltányolják. Ha nem, lehet pereskedni, ami tovább növeli a költségeket. ĺgy megeshet, hogy a tulajdonos 12-13 év múlva jut hozzá a pénzéhez.”

Vagy még akkor sem, mint például a rozsnyóbisztrói tulajdonosok, akiknek a kárát a becsüs 800 ezer koronában állapította meg, de ezt képtelenek behajtani. Általánosan érvényes, hogy a csupán néhány száz hektárt birtokló „kisgazdák” számára a kárpótlás adminisztratív okokból szinte elérhetetlen; labdába inkább a megművelt hektárjaik számát ezrekben mérő tulajdonosok és társulások rúghatnak: Gömörben például a dobsinái városi erdő tulajdonosai 6 ezer hektárjukkal vagy a keletebbre gazdálkodó Kassa városa húszezer hektárt kitevő erdejével. A teljesség kedvéért jegyzem meg, hogy a NATURA 2000-be sorolt területek esetében a kárpótlást egy éven belül kell kifizetni; nagysága hektáronként 20-200 euró között mozoghat. Egy kis fény az alagút végén...

Mindent egybevetve

Az Erdészeti Kutatóintézet korábban évi 900 millió koronában határozta meg azt a kármennyiséget, amely a területek védelme kapcsán keletkezhet. A környezetvédelmi tárca ezt 700-800 millió koronára szelídítette; a tízéves erdőgazdálkodási tervidőszak leteltét követően tehát mintegy 7-9 milliárd koronát kellene az államnak kifizetnie kártérítés címén. Az állami költségvetésben tavaly erre 10 millió koronát különítettek el, idén viszont – információim szerint – egy vasat sem. Az üzleti életbe kivetítve: az állam olyan kötelezettséget vállal magára, melyre nincs fedezete, tehát megérett a csődeljárásra. Ha magánvállalkozó kezdeményezne hasonló üzletet, bizony lecsuknák érte. De hát egy egész államot lecsukni nem lehet...

Karell mérnök, a karszt egy részén gazdálkodó állami erdészeti hivatal vezetője szerint a favágási tilalom bevezetése és a tarvágás jogos; Kilík mérnök, a Gömör–tornai Karszt Nemzeti Park igazgatója pedig annyiban helyesbít, hogy bár a szervezkedésre és a felháborodásra okot adó, kiterjedt területet érintő vágás „vizuálisan valóban úgy fest, mint a tarvágás, mégsem az. Mindez az erdőgazdálkodási terv része”.

A karszt lakosainak nincs tehát más választásuk, minthogy a régi szép idők emlékére illegalitásba vonuljanak. Ha pedig a királyi tévé ismét felröppent egy szívszorongató hírt arról, hogy a helybéli lakosság a nemzeti park legnagyobb ellensége, most megsúgom: a törvény hajtja őket a tilosba.