Bea el akart menni

Róbert és Angelika máig nem ocsúdott fel a fájdalomból, mégis fontosnak tartották elmondani az érzéseiket, hiszen kislányuk távozásával egyre több és több kérdés tolul fel bennük. Az egyik legfontosabb pedig az: miért a halált választotta kislányuk.

Bea különösen jó íráskészséggel megáldott, érzékeny és csinos lány volt, akinek jólesett, ha sok barát, kedves ismerős veszi körül, akik szeretik, akiket viszont szerethet. „Sokat segített nekem a hároméves kistestvére gondozásában, és amikor a férjem reggeltől estig a munkával volt elfoglalva, ő volt az én legnagyobb támaszom. Jó barátnők voltunk, és boldog voltam, hogy ilyen lányom van. Gyönyörű verseket írt hozzánk. Kicsi lelkében azonban az utóbbi években nagy lehetett a zűrzavar. Leveleiből, naplórészleteiből, verseiből próbáljuk most megfejteni, mi zajlott benne az utolsó napokban” – osztotta meg velünk érzéseit az édesanya, akit az elmúlt hetek történései nagyon megviseltek. Beszélgetésünk alatt a hároméves Mónika ott sündörög körülötte, és egyre csak azt magyarázza, hogy az ő nagy testvérkéje eddig „ott fenn” segített az angyaloknak a karácsonyi előkészületekben, de biztosan visszatér hozzájuk. „Mint minden kamasz gyerek, ő is számtalanszor próbára tett bennünket, egyre hosszabb kimenőket kért, egyre többször szeretett volna elmenni szórakozni. Mi csak egyet kívántunk tőle, hogy kössünk kompromisszumot. Gyakran utaztunk, kiállításokra jártunk, több közös programot szerveztünk. Közösen jártunk a szórakozóhelyekre is, nehogy baja essen. Büszke volt ránk, a fiatal szülőkre, akikkel baráti kapcsolata volt. Most, így visszagondolva, talán nem tettük jól, hogy mindazt, amit kívánt, oly gyorsan teljesítettük. Beátka nem nagyon lelkesedett azért, hogy a városból visszaköltözünk a szülőfalunkba. Kárpótlásul modern szobát kapott, és minden úgy volt, ahogy ő szerette volna” – próbálta könnyeivel küzdve felidézni az elmúlt évek történéseit Angelika. Bea lázadt az otthoni szabályok ellen, pedig ez volt az egyetlen, amit elvártak tőle, hogy amíg velük él, addig tartsa tiszteletben a ház törvényeit. „Mi tagadás, bizonytalanok vagyunk. Nem tudjuk, hogyan tovább. Mónika létezése némileg tompítja a fájdalmat, mert vele foglalkozni kell. Csakhogy nem tudjuk, hogyan neveljük. Mindig az arany középutat kerestük, hogy ne legyünk túl szigorúak, ne vonjunk meg a gyerektől mindent, de ne is érezze azt, hogy ő irányít bennünket. A kamasz gyermekét nevelő szülő bizonyára tudja, miről beszélek...” – kapcsolódott a beszélgetésünkbe az édesapa, aki bevallása szerint fájdalma elől a munkájába menekült, otthon pedig a kétségek között gyötrődő feleségének és kislányuknak szenteli minden percét.

A tizenhat éves Bea élete utolsó vasárnapját otthon töltötte a családdal, a szülők nem vették észre, hogy lehangoltabb lenne. A nagymamájától megtudtuk, hogy utolsó látogatásakor szokatlanul jó étvággyal látott hozzá a kedvenc ételeihez, és nevetve hívta fel a nagyi figyelmét új hajviseletére. Búcsúleveléből, amelyet a kedvesének és szüleinek címzett, sem olvasható ki különösebb indulat, közli velük, hogy döntése végleges, és ő odaát boldogabb lesz. Szeretne távol lenni tőlük, az óhajtott nyugalomban.

„Nagyon, nagyon nehéz napok és hetek ezek, gyengének érzem magam. Itt maradtunk egy csomó megválaszolatlan kérdéssel. Nem tudom elképzelni, mi okozhatta benne azt a hatalmas törést, hogy a vonat kerekei alá vetette magát. Nekünk hatalmas fájdalmat okozott, a kedvesével rendszeresen tartjuk kapcsolatot, és ő sem érti az egészet. Nagyon el van keseredve. Attól is rettegek, hogy egyszer majd eljön az idő, amikor Mónikának el kell magyaráznom, mi történt a testvérével. Az is lehet, hogy akkor majd éppen annyi idős lesz, mint most volt Beátka. Mit is mondok neki? Mi a férjemmel fiatal korunktól támogattuk egymást. Most is az egyik legerősebb támaszom Robi, holott tudom, neki is nagyon nehéz” – hajtja le a fejét Angelika.

Az asszony fiatalon ment férjhez, hogy olyan életet élhessen, amilyet közösen elterveztek, azóta kitartanak egymás mellett. Nem értik a kislányt, miért akarta őket büntetni, miért akart ekkora fájdalmat okozni. Vagy nem is akarta, csak tanácstalan volt?

Ma nem tudni, valóban a düh, a kamaszkori sérelmek szították a kislányban az elhatározást, hogy örökre búcsút vesz a családjától, a faluban élő nagyszülőktől, a barátoktól. Beát a szülei pici korától féltették, majd amikor már veszélyesnek találták a várost, falura költöztek, hogy a rokonság körében neveljék tovább a gyermekeiket. A kamaszkorú fiatalok szüleinek csak annyit szeretnének üzenni, figyeljenek oda a gyermekükre. Nem biztos, hogy ismerik őt.