Az otthonban igazi otthonra találtak

Egyesek a gondozókkal együtt a szövőszékek mellett dolgoztak, mások a szövéshez szükséges anyagokat válogatták, és közben természetesen beszélgettek. Jó volt hallani, hogy nemcsak a gondozók szólnak türelemmel és tisztelettudóan az idős emberekhez, hanem ők is kedvesen és kedélyesen társalognak egymással. Úgy éreztem, mintha egy nagy, családi rendezvény kellős közepébe csöppentem volna. Mindenütt rend és tisztaság uralkodott, idegességnek vagy rohanásnak nyomát sem láttam. Semmi sem utalt arra, hogy az ország egyik legkeletibb (és sajnos legelmaradottabb) régiójában működő szociális intézmények egyikében járok. Ósz Katalin igazgató elmondta, a nagykaposi nyugdíjasotthon nem bevétel-orientált szervezetként működik. Az intézménynek otthont adó egykori bérház épületét – amelyet a várostól szimbolikus összegért bérelnek – az elmúlt években jelentősen korszerűsítették. Az épület belsejét és külső falait is tatarozták, kicserélték az ablakokat, kijavították a tetőt, felújították a konyhát és a mosodát, parkosítottak és sok egyéb változást is eszközöltek, melyek következtében az itt élő 32 idős ember korszerű és esztétikus környezetben töltheti mindennapjait. Az Ung-vidék és a Bodrogköz különböző településeiről származó gondozottak egy-, két-, és háromágyas szobákban vannak elhelyezve, egy lakóegységet pedig egy mozgáskorlátozott lakó speciális igényei szerint alakítottak ki. Az intézmény teljes kapacitással működik, sőt a várólistán közel 80 olyan ember neve olvasható, akik ide szeretnének jönni. Az otthon működési költségeinek egy részét állami támogatásból fedezik, a fönnmaradó rész a pályázatokból, illetve az önfinanszírozási tevékenységekből befolyó bevételekből tevődik össze. Két éve egy szövőműhelyt is kialakítottak itt, amelynek a működtetése nemcsak azért fontos számukra, mert az ott készült termékek eladásából származó összegekkel kiegészíthetik a költségvetésüket, hanem mert általa az idős emberek értelmes és hasznos tevékenységgel tölthetik napjaikat. A műhelyben öt szövőszéken klasszikus technológiával szőnyegeket, táskákat, falvédőket és tarisznyákat készítenek, amelyeket aztán a különböző rendezvényeiken értékesítenek. Az igazgatónő azt is elmondta, hogy ebben a tevékenységben nemcsak az intézmény alkalmazottai, hanem az otthon szinte minden lakója részt vesz. Az idős emberek rendszeresen járnak a régió különböző oktatási intézményeibe, hogy a szövés technikájával ismertessék meg a fiatalokat, nyaranta pedig honismereti, egyházi és népművészeti táborokban mutatják be tudományukat. A nagykaposi Otthon Nonprofit Szervezet, amely a nyugdíjasotthon üzemeltetője, nemrégiben pályázatot nyújtott be a Nonprofit Vállalkozási és Fenntarthatósági Team (NESsT) budapesti irodájához, ugyanis a szövőműhely üzemeltetéséhez és fejlesztéséhez anyagi támogatásra lenne szükség. Néhány hete a Kárpátok Közalapítványtól kaptak segítséget, és ha a NESsT is támogatásra érdemesnek tartja majd a nagykaposiak kezdeményezését, elképzelhető, hogy a következő három évben jelentős anyagi segítséget nyújtanak majd számukra. Az intézményben 2003 decemberétől rehabilitációs központ is működik, melyben szauna is van, sőt tőzegpakolásos, hidroterápiás és arometerápiás kezelés is igénybe vehető. A rehabilitációs központ nyújtotta szolgáltatásokat a lakók ingyen, míg az intézménybe látogatók bizonyos díjazás ellenében vehetik igénybe. Az otthon két lakójával, Horňák Júliával és Bálint Borbálával is sikerült néhány szót váltanom. Julika néni mindössze hét hónapja került az otthonba, Borbála néni már két éve lakik itt. Mindketten nagyon elégedettek az otthon nyújtotta szolgáltatásokkal. Az intézményt bármikor elhagyhatják, akár több hetes „szabadságra” is elutazhatnak hozzátartozóikhoz. A bevásárlást, a gyógyszerek beszerzését és más apróbb ügyeiket a gondozók intézik, sőt ha orvoshoz kell menniük, az alkalmazottak a kórházba akár a szolgálati gépkocsival is elszállítják őket. Mindketten azt állítják, ma már nem szívesen hagynák el a nyugdíjasotthont. Egyedül maradtak, otthon sokkal nehezebb lenne az életük. Julika néni azt mondja, itt mindene megvan, egyedül a hozzátartozói hiányoznak. Nagyon szeretne újra együtt lenni a családjával. Sajnos ez a vágya nem teljesülhet, hisz sem a férje, sem a három gyermeke nem él már. A két idős ember szívesen vállal munkát az otthonban, ők a szövés előkészítésében jeleskednek. Mint mondják, soha senki sem kényszeríti őket arra, hogy dolgozzanak, de a tétlenséget nehezen viselik. Elárulják, hogy néha még a konyhába is „beszöknek”, hogy a szakácsnőknek segítsenek az ebéd elkészítésében. Mindketten tisztelettel és szeretettel szólnak az igazgatónőről. Azt állítják, ő és személyzet minden tagja valóban minden nap segít nekik, odafigyelnek rájuk, és ha valamilyen személyes problémájuk van, azt elsősorban velük beszélik meg. A nénik annak örülnek a leginkább, hogy itt nincsenek egyedül, a közös programokon nemcsak az otthon lakóival, de a gyermekekkel is együtt lehetnek. A nyáron több ifjúsági táborba is meghívták őket, hogy a hagyományos népi mesterségekre oktassák a fiatalokat. Az alkalmazottaktól tudom, hogy az évek során mindössze egyszer fordult elő, hogy valaki saját kérésére elhagyta volna az intézményt. Az újonnan érkezettek beilleszkedését általában a többiek segítik, nem hagyják magára az illetőt. Ahol ennyi idős ember él egy fedél alatt, óhatatlanul is szóba kerül az elmúlás. Kérdésemre azt is elmondják, hogy az elhunytak lelki üdvéért általában közösen imádkoznak, a lakók a temetéseken is részt vesznek, és azoknak a sírját, akiknek a hozzátartozói az ország távolabbi pontján élnek, közösen gondozzák. Elmenőben hallottam egy sokatmondó történetet is. Évekkel ezelőtt az egyik lakótársuk gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. A kezelések nem segítettek, így azt ajánlották neki a kórházban, hogy térjen haza családja körébe. Az illető azonban azt kérte, ne a közeli hozzátartozóihoz vigyék utolsó napjaira, hanem had térhessen vissza a nyugdíjasotthon falai közé. Bár gyermekei szívesen fogadták volna családjukban, ő azt mondta, neki már itt, a nyugdíjasotthonban van az igazi otthona.