Az emberiség és a magyarság legnagyobb temetője

Somogyi Tibor felvételeiAmíg az egyik csapat halottait kivonszolták a gázkamrából, hogy a tűzbe vessék, addig a másik már a szabadban vetkőzött az utolsó „zuhanyozás” előtt, a harmadikat pedig épp szelektálták a rámpán. Az utánpótlás folyamatos volt – ezekben a vészterhes napokban tízezrével érkeztek a zsidók Közép-Európából, főleg Magyarországról és közülük csak annak a húsz százaléknak volt halvány esélye a megmenekülésre, akit munkaképesnek nyilvánítottak.

Vészterhes, nyomasztó csend

Ma Auschwitzban nyugalom és béke honol. Tulajdonképpen olyan az egész, mint egy takaros skanzen – bár tudom, szentségtörés ezt a kifejezést használni a helyre, ahol több mint egymillió ártatlan embert végeztek ki. Mégis, ahogy megláttam a jól működő recepciót és információs szolgálatot, a német precizitással felépített téglaházakat és köztük a tisztára sepert utcácskákat, ez volt az első gondolatom. Addig, amíg nem érzékeltem, hogy van valami, ami ezt a helyet megkülönbözteti a világ összes többi múzeumától – a vészterhes, nyomasztó csend. Itt nem lelkesednek a látogatók a látványtól, nem mutogatják egymásnak a vitrineket, még fényképezőgép is csak ritkán kattan, mindenki némán, a gondolataiba merülve járja végig ezt a huszadik századi Kálváriát, amely után nem volt feltámadás és bűnbocsánat sem lehet soha. Aki keveset tud a holokausztról, azt megérinti a hely kísérteties szelleme, és aki úgy véli, eleget olvasott, hallott róla, az is csak itt, szemtől szemben a valósággal döbben rá, hogy valóban voltak fabarakkok, zárkák, kivégzőhelyek, kemencék és tömegsírok, és hogy mindezt a borzalmat emberek találták ki embertársaik elpusztítására. Aztán miután megalázták, sárba tiporták és megölték az aznapra kimért emberadagot, hazamentek és talán elérzékenyültek egy szép dallamon, vagy nagy műgonddal asztallábat faragtak az elégetett rabok csontjaiból.

Auschwitz valósága erről is, vagy inkább elsősorban erről szól. Nem a történelmi tényekről és a sokkoló számokról, hanem a mögöttük megbúvó sorsokról – rabokéról és őrzőikéről egyaránt. Mert minden priccsen egy más életről álmodó Weis Manfréd és egykor boldog Goldmann Sára feküdt, és minden parancsot egy valaha ártatlan gyermekként születő Rudolf Höss vagy az orvosi esküt ifjúkorában komolyan gondoló Josef Mengele adott ki. Arra, a kérdésre hogy a zsidók millióinak miért kellett szenvedniük, Auschwitzban sem lehet választ találni, mert a racionális világban nem is létezik. Azt sem értjük itt meg, hogyan válhatott néhány beteg elme fajgyűlölete nemzeti ideológiává, miért tudott tömegeket magával ragadni, és mi késztetett művelt, tehetséges embereket arra, hogy a halál technológiájának tökéletesítésére pazarolják tudásukat, mert a válasz a pszichiátria hatáskörébe tartozik. Auschwitzban csak emlékezni lehet, mély döbbenettel és szomorúsággal, és valami olyan felháborodással, amely egy életre érzékennyé teszi az embert mindenfajta kizáró, megkülönböztető ideológiával szemben.

Lángoló pokol a földön

A tábor bejáratánál a filmekből, felvételekről ismert kapu fogad a cinikus felirattal: Arbait macht frei – A munka szabaddá tesz. Mi már tudjuk, hogy itt senkit nem tett szabaddá az embertelen gürcölés, de a frissen megérkezett deportáltak még reménykedtek. A német nemzet kulturáltságában, az egyetemes humanizmusban és legfőképp abban, hogy az, amiről akkor már világszerte beszéltek, a tömeges zsidóirtás egyszerűen nem lehet igaz. De csak néhány órába telhetett, és máris hatalmába kerítette őket a baljós sejtelem, hogy innen nem fognak élve hazakerülni, ettől kezdve pedig valóban csak keveseknek sikerült megőrizni a remény és az akarat picike szikráját. Az épületek betonpadlóját és a szűk priccseket nézve, ahol tízesével zsúfolták össze az embereket, a mindenkori látogató is elgondolkozhat azon, vajon ő meddig bírta volna. Meddig tudott volna hajnalban kelni, órákig ácsorogni az appelplaccon, némán tűrni verést, éhezést, betegséget, aztán késő estig gürcölni a gyárban répalevesen, néhány gramm komiszkenyéren – és közben imádkozni, hogy csak másnap is megadasson neki a lehetőség mindezt végigcsinálni, mert ha nem, akkor a halálraítéltek sorsára kerül. Aki olyan szerencsés volt, hogy a tábor orvosai munkaképesnek ítélték, az a janinagrubei szénbányában, a monowitzi Buma-üzemben a gleiwitzi szénbányában, vagy a golleschaui cementgyárban dolgozott amíg bírt. Utána, így vagy úgy, a halál lett az osztályrésze, mert akit a betegek közé soroltak az legfeljebb abban reménykedhetett, hogy a gázkamra helyett tarkólövéssel vagy benzininjekcióval végeznek vele.

1944 őszén már valószínűleg tudták az auschwitzi tábor lakói, mi vár rájuk a hatalmas kemencék melletti fürdőcsarnokban. Ekkor már mind a négy krematórium üzemelt Birkenauban, a négy gázkamrába egyszerre két-kétezer embert zsúfoltak be, és a Sonderkommando egész nap fuvarozta a holttesteket a kemencékhez. Hiába osztottak az SS katonák a fürdőzésre terelt raboknak szappant és törülközőt, az előttük járók kiáltozásaiból és halálsikolyából a kint várakozók, ha addig nem is hitték, ott már ráébredtek, hogy elérkezett a vég. A környéket beborította az égő hús émelygős szaga, de ezen kívül már semmi nem emlékeztetett arra a több százezer emberre, akiket férgek módjára pusztítottak el. 1944 őszén, amikor már elfogyott a gázosításnál használt Zyklon B, az SS tisztek gödröket ásattak, ezekbe több sorban lerakatták a hullákat, az egészet meglocsolták benzinnel és meggyújtották. Ebbe a lángoló pokolba októberben már élő embereket is belelökdöstek, mert a halálgyár nem bírta a tempót – a németek tudták, hogy elveszítik a háborút, és nem akartak nyomokat hagyni maguk után. November elején megszűn-tek a szelekciók és a gázosítások, Himmler táborparancsnok utasítást adott a krematóriumok lebontására és több tízezer legyöngült foglyot gyalogmenetben hajszoltak az SS tisztek a Krakkó melletti Plaszówba, ahol az életben maradtak kőbányában dolgoztak. Auschwitzot 1945. január 27-én szabadította fel a Vörös Hadsereg, a katonák csak néhány csontig soványodott rabot találtak a barakkokban. Ők őrizték meg a rémséges gaztettek emlékét, nekik köszönhetően tudja az utókor, mi történt az eufemisztikusan munkatábornak nevezett Auschwitzban, és mi a szomszédos Birkenauban, ahol ha lehet, még mostohábbak voltak az életkörülmények.

Beszédes, szomorú tárgyak

Az ugyancsak filmekből ismert kapun át sínek vezettek a tábor területére, ezek két oldalán sorakoztak a hosszú fabarakkok a kemény deszkapriccsekkel, középen egy téglából épített kályhával. Ivóvíz, csatornázás nem volt, a szinte kizárólag női foglyok szakadt rongyokban vészeltek át telet, nyarat – nem csoda, hogy a túlélési esély átlag alig két-három hónap volt. Az erőteljesebb, egészséges nők néhány hónap haladékot kaphattak a táborparancsnoktól vagy Mengele doktortól, de ez sem jelentette számukra a megmenekülést. Vagy írnokként alkalmazták őket a láger irodáiban és a szelekcióknál, később pedig mint súlyos titkok tudóit kivégezték, vagy az őrült Mengele kísérleti alanyai lettek. A halál angyalának nevezett orvos több ezer nőt sterilizált Auschwitzban úgy, hogy maró folyadékot fecskendezett a méhükbe, a sötétszeműek szemébe peroxidot injekciózott és várta kékké válik-e, ikerpárból származó gyermekeket pedig különféle kínzásoknak tett ki és megfigyelte, hogyan reagál szenvedésükre az ikertestvérük. Az embertelen kegyetlenségnek olyan szimbóluma Auschwitz-Birkenau amelyet szavakban talán kifejezni sem lehet, egyszerűen látni kell.

Látni kell a rengeteg cipőt, utazótáskát és kosarat, fésűt, fogkefét, borotvapemzlit, mert ezek valaha mind egy emberhez tartoztak, aki erre a borzasztó haláltúrára is úgy indult el, hogy otthon szépen felöltözött, megfésülködött és becsomagolta a legszükségesebb tárgyait. Kis lábaskában még elemózsiát is vitt az útra, talán-talán azt remélte, hogy ott is akad főznivaló és legszörnyűbb álmában sem hitte volna, hogy az egész életéből csupán ez a csorba mázas fazék marad meg ezredmagával egy vitrin mögött. De leginkább a műlábak és szemüvegek látványa ébreszti rá az embert, milyen tömegeket őrölt fel ez a gyilkos gépezet, hiszen szemüveget talán minden századik, művégtagot talán minden ezredik ember viselt. A németek ezeket is akkurátusan elrakták, éppúgy, mint a picike cipőcskéket, babaruhákat, vagy a gyermekáldozatok játékait – nem mintha bizonyítékot gyűjtöttek volna maguk ellen, csak éppen nem tehettek másként, mert számukra ebben az erkölcsi káoszban is a rend volt a legfontosabb.

A zsidóviccektől a deportálásokig

A szlovákiai holokausztról itthon máig is csak suttogva illik beszélni, elvégre győztes államként kerültünk ki a háborúból, és a katolikus egyház sem szereti, ha Tiso páter vétkeit feszegetik. Pedig a szlovák bábállamban nemzeti ideológia, papokat és ateistákat, állami tisztviselőket és gyári munkásokat, tehetős városi polgárokat és falusi parasztokat összefogó közös nevező volt a zsidóellenesség. A holokauszt itt sem a vagonajtók csapódásával, hanem a zsidóviccekkel, a demagóg újságcikkekkel, jelszavakkal kezdő-dött. A harmincas évek végére ez az agymosás már olyan méreteket öltött, hogy a lakosság többségének eszébe sem jutott felháborodni a rasszista és ízléstelen propagandán. A napilapokban rendre jelentek meg az egyszerű nép vallomásai arról, mennyire várták, hogy végre megszabaduljanak a rajtuk élősködő zsidóktól, a köztereket ellepték a „Szlovákia csak a zsidók nélkül lehet boldog!” szövegű és az izraelitákat kifigurázó plakátok. Az egyik ilyen karikatúra például egy szemüveges szamarat ábrázol, amint a gazdája által nyújtott takarmányt eszi, de az ábrát rögtön meg is magyarázza a következő szöveggel: „Miért szamár ez a szamár? Mert hisz a zsidónak. A zsidó zöld szemüveget adott a szamárnak, és a szamár azt hiszi, hogy a zsidó az erszényéből friss, zöld füvet ad neki. A valóságban ez a szamár forgácsot eszik, ami a zöld szemüvegen át zöld takarmánynak tűnik számára.” Azt hiszem, ehhez nem kell kommentár és ez a remekmű még az ártatlanabbak közül való. A propagandamesterek nem riadtak vissza a direkt szájbarágástól sem. Azt, hogy miért kell a zsidóknak munkatáborokba menniük, így hozták a nemzet tudtára: „Nem szaladnak el a munka elől! Végre eljött az ideje, hogy a zsidókat is munkára kényszerítjük! Eddig igyekeztek kibújni mindennemű kötelező munka alól, egyszer a szanatórium, másszor a külföldre szökés volt az, aminek meg kellett volna őket mentenie a munkától. De egyik sem segített, végre minden zsidó dolgozni fog, úgy mint más emberek. A szlovák éberségnek és határozottságnak köszönhetően hamarosan jóvá tesszük a zsidók által a szlovák nemzeten elkövetett igazságtalanságokat!” Természetesen ehhez is tartozott egy, a munka elől menekülni igyekvő kaftános, pajeszos zsidót ábrázoló rajzocska. Ilyen felkészítés után nem csoda, hogy amikor az első zsidó csoportokat a vasútállomásokra terelték, kevesen éreztek részvétet irántuk. Azok, akik valóban tehettek volna valamit az érdekükben, inkább arra gondoltak, hogyan tudnák minél hamarabb megkaparintani itthon hagyott vagyonukat.

Jegyzőkönyvbe vett borzalom

1942. április 29-től folyamatosan érkeztek a transzportok Poprádról, Zsolnáról és a szeredi gyűjtőtáborból Auschwitzba, és minden transzportot azonnal szelekció követett. 1942 júliusában 3695 szlovákiai férfit regisztráltak, az augusztus 15-i létszámellenőrzés idején kilencven százalékuk már nem élt. 1942 tavaszán érkeztek meg Auschwitzba az első zsidó nők. A 16 és 30 év közötti fiatal lányok, asszonyok valamennyien Kelet-Szlovákiából származtak. 1943. március 25-től október 20-ig 57 transzport indult el Szlovákiából 57 752 zsidóval, közülük 19 transzportot, 18 746 személyt Auschwitzba vittek. A második deportálási hullám során 1944. szeptember 30-tól november 2-ig öt transzport indult el Szeredből 7436 zsidóval – alig kéttucatnyian maradtak életben közülük. Pedig talán még az utolsó hónapokban is lehetett volna tenni valamit, ha a nagypolitika formálói és az egyházi hatalmasok jobban odafigyelnek, hiszen 1944 őszén már senki nem védekezhetett azzal, hogy nem tudta, mi történik a koncentrációs táborokban. Ha máshonnan nem, az Auschwitzi jegyzőkönyvből részletes tájékoztatást kaptak az egész tábor szerkezetéről, a szelekciókról, a foglyok kategóriákba sorolásáról, életkörülményeiről és kivégzéséről is. Ezt a dokumentumot két szlovákiai zsidó, Rudolf Vrba és Jozef Lánik írta le, miután 1944. április 7-én megszöktek Auschwitzból. Skalité községben egy szlovák földműves bújtatta őket, majd felvették a kapcsolatot a zsidó ellenállás képviselőivel és leírtak mindent, amit a táborban tapasztaltak. Az eredetileg német nyelven íródott auschwitzi jegy-zőkönyvről magyar fordítás is készült, ami eljutott több prominens személyiséghez, valamint a közélet szereplőihez, de a magyar zsidóság tragédiáját már nem tudta megakadályozni.

Magyar tragédia

Az Auschwitzban megölt egymillió százezer zsidó közül minden harmadik magyar volt, a holokauszt több mint négymillió áldozata közül pedig minden tizediket az akkori Magyarország területéről deportálták. 1944. június 7-ét követően 28 nap alatt összesen 289 ezer magyar zsidót zsúfoltak be a marhavagonokba – többet, mint az auschwitzi haláltábor létezésének addigi harmincegy hónapja alatt összesen –, őket július 11-ig még további 148 ezren követték, így jött ki a rettenetes végső adat: Auschwitz-Birkenau 437 ezer magyar zsidó életének utolsó állomása lett. Az ő emléküket őrzi a 18-as barakkban látható magyar állandó kiállítás, amelyet idén április 15-én nyitottak meg, a 2002-ben bezárt tárlat helyén. A kiállítást rendező Varga László koncepciója az volt, hogy képekkel, történetekkel hasson a látogatóra és annak is legyen némi benyomása a magyar holokauszt egy-egy szegmenséről, aki nem nézi végig az egészet. A kiállító teremmé átalakított barakkban az első zsidótörvényektől a nyilas hatalomátvételen, a munkaszolgálatokon és gettókba terelésen át egészen az utolsó transzportokig követhetjük az áldozatok útját, s közben ismerős nevekkel, arcokkal, történetekkel is találkozunk. Ilyen Radnóti Miklós, aki a bori munkatáborban írta legszebb verseit az imádott Fannihoz, vagy Jákob Lili, aki megtalálta és megmenekítette az egyik kárpátaljai transzport sorsát megörökítő fényképsorozatot, az Auschwitz albumot.

Lili 1926-ban a kárpátaljai Bilkén született, apja Mordecháj lókereskedő volt, anyja Eszter otthon nevelte hat gyermekét. Amikor a zsidótörvények alapján bevonták az apa kereskedői engedélyét, a tizenhét éves Lili Budapesten, a zsidó árvaházban vállalt munkát és keresetét hazaküldte a családnak. Magyarország német megszállása után a fiatal lány visszautazott Bilkére – innen hurcolták el a csendőrök először Beregszászra, majd Auschwitzba. Lilit, három idősebb bátyját és az apjukat a munkaképesek közé sorolták, az édesanyát és két legkisebb fiát azonnal a gázba küldték. Őket, Jákob Izraelt és Zéliget ábrázolja az a fotó, amely a budapesti Holokauszt Emlékközpont nyitókiállításának plakátjain is látható. A két megszeppent gyerek zsinóros Bocskai-mentében áll a vagonok előtt – magyarok voltak, és amíg az anyjuk nem vart a bocskaira sárga csillagot, eszükbe sem jutott, hogy mások, rosszabbak, mint a többiek.

Gyertyák, kavicsok, virágok

Jákob Lilit a front közeledtével a Dora Mittelbau koncentrációs táborba vitték, a felszabadítás napján, 1945. április 9-én itt találta meg a csíkos pizsamába göngyölt fotóalbumot, amikor az egyik elhagyott SS barakkban meleg ruhát keresett magának. A 235 felvételt két SS tiszt készítette, a bevagonírozástól a gázkamrákig kísérve egy kárpátaljai transzport útját. Dokumentációs anyagnak szánt, ridegen tárgyilagos felvételek ezek, de mégis sokat elárulnak a sorsuknak kitett, tehetetlen tömegek mély szomorúságáról. Az otthoni vasútállomáson még az ismeretlentől való félelem, de némi remény is bujkál a szemekben, a rámpán, ahol élet-halál kérdése dőlt el, a félelemhez a megaláztatás szégyene is társul, de a krematóriumok előtt várakozó emberek szemében már nincs semmi. Ők már feladták, mert mire odaértek, annyira összetörték testüket-lelküket, hogy talán várták is a megváltó halált. A döbbenetes fényképgyűjteményt Jákob Lili harmincöt évig őrizte, és 1980-ban a jeruzsálemi Jad Vasem Múzeumnak adományozta. Az egész sorozat ma a Budapesti Holokauszt Emlékközpontban látható, és némelyik különösen sokatmondó felvételt az auschwitzi magyar barakkban is felismerhetik a látogatók. Éppúgy, mint ahogy annak idején Jákob Lili felismerte az egyik képen a bilkei főrabbit, még ma is akadnak, akik nagyszüleiket, rokonaikat látják meg a régi fotókon és itt, ebben a jelképes, mégis túlságosan is valóságos temetőben gyújtanak gyertyát értük. De itt égnek a gyertyák a sok-sok Ráhelért, Jakabért és Ábrahámért, akiknek az arca már felismerhetetlen a fényképeken látható eleven csontvázak között, vagy akiknek csak a számát őrzik a megsárgult nyilvántartási lapok és azokért is, akiknek a nevére már senki sem emlékezik, mert írmagjuk se maradt ezen a földön.

Auschwitzban nincsenek sírok, mégis ez az emberiség, és benne a magyarság történelmének legnagyobb temetője. Nemcsak azért, mert egy zavarodott ideológia nevében egymillió ember lelte itt a halálát szörnyű kínok között, hanem azért is, mert velük együtt örökre meghalt az emberi együttérzésbe és józan ítélőképességbe vetett feltétlen bizalom. Azóta, hogy ez megtörténhetett, egy kicsit más a világ, és minden újabb emberirtás, terror vagy gyűlölethullám a holokauszt rossz emlékét idézi. Auschwitzot azért kell látni legalább egyszer az életben, hogy ez az emlék elrettentsen és megóvjon a hasonló tragédiáktól.