Arany Koldus fesztivál a regionalizmus jegyében

Gála előtti izgalom – munkában a veteránokJudita Čermáková felvételeiKilenc évvel ezelőtt egy bátor kassai tévés házaspár kitalálta, hogy ők bizony szívesen megnéznék mondjuk az egri, a minszki vagy a Banja Luka-i regionális csatornák esti híradóját. Akkor indították a kassai városi tévét, naná, hogy tanulni akartak egyet s mást. Jó témákat lenyúlni nem bűn, globális problémákat helyi szinten kezelni duplán nem az. Nosza, szétküldték a meghívókat, és várták a versenyfilmeket. Azok meg jöttek. A nagy filmfesztiválok mintájára előzsűrit trombitáltak össze nemzetközi hírű szakemberekből, akik, ha már Kassára utaztak, gyakorlati foglalkozásokat is tartottak a messziről jött stáboknak. Aztán kiderült, hogy ez itt Európa egyetlen ilyen fesztiválja, sőt a résztvevők a világon sem ismernek hasonlót. Már csak egy frappáns név kellett. Lett az is: Arany Koldus. Telitalálat, mert egyrészt utal a városi tévécsatornák sanyarú anyagi helyzetére, másrészt a Fő utcai Koldusház tetején díszelgő szobrocskára, melyet a legenda szerint egy koldulásból meggazdagodott egykori kassai kéregető építtetett, és saját magát is rámintáztatta a homlokzatra. A történészek szerint ez nonszensz, a koldus-szobrocska bronzba öntött másolata mindenesetre remek fődíj, a városi tévések Európa-szerte ezért dolgoznak egész évben.

KÜLFÖLDRŐL TÖBBEN VOLTAK

Eddig októberben táboroztak le a kassai Technika Házában, idén első alkalommal döntöttek a szervezők a június eleje mellett, lévén, hogy ilyenkor kevés az esemény Kassán, könnyebb elszállásolni 120 vendéget. A résztvevők háromnegyede idén külföldről érkezett, összesen hat hazai stábot számoltunk meg a jelenléti íven, ami intő jel lehet, a szervezők szerint viszont egyszerű lustaság. A beérkezett anyagokból a szigorú előzsűri tizenkét órás „besztofot” válogatott, ezt láthatták az érdeklődők. Mivel terjedelmi korlátok nem voltak, a hatperces film egy kategóriában indult a negyvenöt percessel, és mivel a kevesebb néha több, jobban is tetszett a nagyérdeműnek.

„Fontos, hogy megismerjük egymás munkáját, tapasztalatot cseréljünk, és nem utolsó sorban megmérettessünk egy európai fesztiválon. Láttam egy lengyel filmet, amely nagyjából ugyanazt a témát dolgozta fel, mint a mi tavalyi versenyanyagunk. Félelmetes, mennyire hasonlóan közelítettünk a témához, mégis mennyi a regionális jellegű különbség” – mondta Sztela Jovanovics, a szerbiai Nis város televíziójának munkatársa.

MINŐSÉG ÉHBÉRÉRT

A fődíjas... Az egyszerűség kedvéért idén sem voltak külön kategóriák, a nemzetközi zsűri a tudósításoknál, a dokumentumfilmeknél, a portréknál, az animációs filmeknél, a tényfeltáró riportoknál és a szórakoztató műsoroknál ugyanazokat a szakmai kritériumokat pontozta. Az eredeti ötleteket, a jó forgatókönyvet, a vágást, a rendezést egyaránt figyelték. Ed Baumeister amerikai tévés újságíró, aki Kelet-Európát évek óta izgalmasabb lakhelynek tartja, mint az Egyesült Államokat, immár állandó zsűritagnak számít. „Érdekes, hogy minden évben azok a stábok viszik el a díjakat, amelyek a legnehezebb körülmények között, szinte éhbérért, primitív technikával dolgoznak. Egy-egy film nem attól lesz erős és karakteres, hogy csúcsminőségű vágóasztalt, kamerát és mikrofonokat használnak az alkotók. Én nem szeretem a túlságosan steril anyagokat, éppen ezért néhány apró hibát hajlandó vagyok megbocsátani” – mondta az amerikai szakértő, aki szerint egy jól elkapott pillanat, vagy egy sokat mondó pillantás többet képes kifejezni, mint egy félórás monológ.

Egy másik zsűritag, a brit Russel Lyne szerint a kelet-európai stábok sokkal inkább érzékenyek az emberi sorsokra, apró örömökre és gondokra, mint nyugati kollégáik. „Az egész társadalmat érintő problémák helyi lecsapódását figyelik, azt, hogy az áremelések, vagy az adóreform hogyan érinti az adott régióban élő embereket. Az egészséges lokálpatriotizmus mellett szerintem ez a regionális tévék legfontosabb feladata” – mondta a valaha BBC-riporterként dolgozó Russel Lyne, aki több volt szocialista ország televíziózásának átformálásában segédkezett. Talán ő mondta ki először azt a mára már közhelynek számító megállapítást, hogy a modern kor embere az internetnek és a nagy hírtelevízióknak köszönhetően lassan többet tud a világ eseményeiről, mint arról, ami a szomszéd utcában történik. A helyi csatornák szerepe ezért egyre fontosabbá válik. Nem csupán arról van szó, hogy a városi tévéstáb azonnal ott tud teremni, ahol történik valami, hanem a részletekbe menő, mélyebb, emberibb megközelítésről, a tipikus helyi ízről, csak a helyben működő poénokról és utalásokról is. „A közszolgálati televíziók regionális műsorai más elvek alapján készülnek, a közértben becsapott szomszéd néni esetének taglalására nincs műsoridejük, ám ez a dolog talán jobban érdekli a lakótelepet, mint az iraki helyzet” – állítja a brit tévés.

BETILTOTT CSATORNA

Eva Děkanovská fesztiváligazgató szerint a hazai városi stábok hajlamosak a túlzott önsajnálatra. „Erre is gyógyír a kassai találkozó, mert kiderülhet, hogy mi valójában remek körülmények között dolgozhatunk. A fehérorosz kollégák tudnának erről mesélni.” Természetesen megkerestük a tömegben a minszki tévéseket, akiket szinte évente zaklat a „hatalom”. A szólásszabadság arrafelé csak elméletben működik, a szókimondó csatornát tíz év alatt hatszor tiltották be, legutóbb tavaly ilyenkor. Elena Boriszovát azonban megnyugtatja az a tény, hogy többen nézik őket, mint az állami televíziót. „Ebből is látni, hogy szükség van ránk” – mosolyog a fiatal híradós, aki nem először vendégeskedik Kassán, és saját bevallása szerint sokat tanult a fesztivál idején rendezett szakmai gyakorlatokon. Az Arany Koldus szervezői egyébként külön mikrobuszt küldtek Minszkbe, mert az ottani tévések egyébként nem engedhették volna meg maguknak a nagy utazást.

EURÓPAI TÉVÉSSORSOK

...és a fődíjAz általunk megkérdezettek egy emberként állítják, hogy a regionális televíziók sorsa egész Kelet-Európában meglehetősen mostoha. Tulajdonképpen kereskedelmi jelleggel működnek, a kommersz csatornákkal vetekednek a nézők kegyeiért, ezért el kell dönteniük, „prostituálódnak-e”, vagy inkább valamiféle közszolgálati funkciót töltenek be. Anyagiakról a kassai találkozón bőven esett szó, a résztvevők megvitatták a finanszírozás lehetséges módjait, és kiderült, hatalmas a szakadék a nyugati és a keleti tévések között. Hiába igyekeztek a szinkrontolmácsok, ők sem tudták megmagyarázni a tengeren túli szakembereknek, miért nem támogatják az itteni cégek, kis- és középvállalkozók a helyi televíziókat, miért nem kapnak két kézzel a reklámlehetőség után. Olyasmit, amiről a holland Nicholas W. Jankowski kommunikációs szakember beszélt, sokan még csak nem is láttak. Az internetes sugárzásról volt szó, arról, hogy egy városi csatorna mennyivel interaktívabb tud lenni, ha a világhálón át közvetít. Csak néhány pénzes támogató kell hozzá, és máris indulhat a huszonegyedik századi kommunikáció, hiszen egyre több nézőnek van odahaza számítógépe. Az előttem ülő lengyel és román tévések ezen a ponton sokat mondóan összemosolyogtak. Jankowski professzor túl messziről, egy másik Európából érkezett.

MÉG FIGEĽ IS MOSOLYGOTT

A fesztivál fődíja idén Bosznia-Hercegovinába vándorolt, második helyen egy szerb városi tévé végzett. Nagy sikert aratott a minszkiek dokumentumfilmje Kennedy elnök gyilkosáról, aki évtizedekig a Szovjetunióban élt. A hazai mezőnyből a kassai TV NAŠA dokumentumfilmje emelkedett ki, amelyben Gabriel Kládek művészettörténész néhány félreértést és téves adatot tisztáz a festő, Jakoby Gyula életével kapcsolatban.

Az ünnepélyes díjátadásra veterán autók szállították a vendégeket, a kassai korzó legnagyobb örömére. És mivel a pozsonyi díszvendégek azt vallják, amilyen a gála, olyan volt maga a fesztivál is, a szervezők idén monumentális záróprogramot kreáltak az Állami Színházban. Voltak köszönőbeszédek, zenés betétek, estélyi ruhák és neves meghívottak. Még az örökké viszszafogott fővédnököt, Ján Figeľt is látták mosolyogni. Ez pedig csak jót jelenthet.