Angyal Béla: Nagyon jó volna elkerülni a mítoszteremtést

Honnan a néprajzi érdeklődése? Azért kérdezem ezt, mert az ön eredeti végezettsége villamosmérnök, ilyen minőségben is dolgozott egy ideig, majd különböző köztisztségeket töltött be Gútán és Pozsonyban.

Már gyerekkoromban is nagyon érdekelt mindkettő. Azt szoktam mondani, hogy a történelem engem már a nevemben is megjelölt. A keresztnevemet az édesanyám Béla nevű bátyja után kaptam, aki elesett a Don-kanyarban. Nagyapám azt akarta, hogy az első fiú a családban, aki születik, miután lemondott arról, hogy a fia hazatér, ezt a nevet kapja. Anyáméktól többször hallottam a deportálásokról, őket is elvitték Csehországba. Anyai nagyanyám ott is van eltemetve. Még gyerekkoromban a nagyapám gyakran kint ült egy hasonló korú időssel a ház előtt, melléjük ültem, s hallgattam az első világháborús emlékeiket. Tehát volt egy ilyen nagyon erős családi indíttatás – és rengeteget olvastam. A gimnáziumban azonban reál osztályba jártam, viszonylag jó eredményeim voltak matematikából és fizikából. Végül a legkisebb ellenállás irányába indultam el, azért választottam a villamosmérnöki pályát, mert tudtam, hogy el tudom végezni. Dolgoztam is ebben a szakmában pár évet, bár igaz, hogy igazából nem voltam műszaki beállítottságú ember. A prágai egyetemi évek után itthon találkoztam Szanyi Máriával, Liszka Józseffel és a gútai Nagy Magdolnával, akik mind Pesten végezték el a néprajz szakot, majd bekapcsolódtam a Szlovákiai Magyar Néprajzi Társaság munkájába is a 90-es években. Volt egy projektünk a 20. század első felének hagyományos gazdálkodásáról, több faluban kutattunk – én voltam az egyetlen amatőr ebben a csoportban.

Miként jött be a képbe a helytörténeti és a két háború közti csehszlovákiai magyar politikai élet kutatása?

A rendszerváltás után az érdeklődésem a helytörténeti dolgok felé is fordult egy-egy „tabutémábanˮ. Írtam egy könyvet a gútai deportálásokról is. Megismerkedtem Bárdi Nándorral, a beszélgetéseink során felmerült, hogy elég keveset tudunk a két világháború közti csehszlovákiai magyar pártokról, meg egyáltalán az akkori kisebbségpolitikáról. Részben tehát ő ösztönzött erre a munkára, így született meg az Érdekvédelem és önszerveződés című könyvem. Közben 1999-ben felkerültem Pozsonyba, ahol különféle közigazgatási funkciókban dolgoztam a kormányhivatal kisebbségi osztályán, majd a Közbeszerzési Hivatalban és a mezőgazdasági minisztériumban is. A 11 pozsonyi év alatt nem nagyon tudtam kutatásokkal foglalkozni, azóta szisztematikusan próbáltam elsősorban a Gútával kapcsolatos helytörténeti témákat feldolgozni, elég szegényes volt a városról szóló tudásunk. Főként azért, mert nem végezték el a levéltári alapkutatásokat. Ezeket az eredményeimet 2018-ban, a Gúta első írásos említésének 750. évfordulójára készült kötetben publikáltam, ami főleg történeti forrásokat tartalmaz.

Tervezi-e akár csak egy korszak vagy akár Gúta teljes történetének megírását?

Közben Szegeden levelező képzésen elvégeztem a néprajz szakot, majd jelentkeztem PhD-képzésre. A szakdolgozatom témája is Gúta társadalomtörténete volt, s ennek egy kibővített változatából írom most a disszertációmat Gúta mezőváros társadalma 1768 és 1869 között címmel. Az első dátum a Mária Terézia-féle úrbérrendezéshez kötődik, akkoriból bőséges összeírások állnak rendelkezésünkre. 1869-ben pedig népszámlálás volt, amelynek megvan a teljes anyaga. Ez a két pont a kezdet és a vég, de mindenféle más forrást is feldolgozok ebből az időszakból, amelyek segítségével megpróbálom bemutatni Gúta társadalmát.

Ízelítőként tudna mondani néhány olyan példát, amit eddig nem tudtunk a gútai társadalomról?

Ilyen jellegű társadalomtörténeti munkák ritkák nálunk és Magyarországon is. Arról van szó például, hogy miként épül fel egy falu vagy egy mezőváros társadalma, hogyan épülnek fel a háztartások. 103 éven keresztül folyamatosan nyomon követtem ezeket a források segítségével, valamint kiegészítem majd egyéni életutak leírásával is. A négy nagyszülői családom történetét próbálom visszakövetni az említett bő évszázad alatt. Ezeket eddig nemesi vagy polgári családtörténetek esetében szokták elvégezni, de ez most a paraszti rétegről szól – arról, hogy ebbe beleszületve a 18. század végén milyen életutat tudott bejárni az egyén. Hogy mást ne mondjak, éppen most szerkesztettem a korcsoportokról szóló táblázatokat. Érdekes, hogy a kormegoszlás akkoriban Gútán úgy nézett ki, mint ma a fejlődő országokban. Körülbelül a lakosság fele 20 éven aluli volt, rendkívül magas volt a gyermekhalandóság, a gyerekek fele sem érte meg a felnőttkort. Abban az időben a születés és a halál az egész közösség ügye volt. Sokkal gyakoribbak voltak és jobban részei voltak az életnek, mint ma, amikor a születés és a halál is távol a családtól általában kórházakban történik.

Ezek a kutatásai önnek személyesen mit jelentenek? Módosítják-e azt, ahogyan Gútára tekint?

Megmagyaráznak bizonyos jelenségeket az eredmények. Ha látja például az ember, hogy az említett 100 év alatt hogyan bontakozott ki a kedvezőtlen birtokstruktúra, hogy a jobbágytelkek felaprózódtak... Először csak a fiú utódok között öröklődtek a birtokok, majd a 19. század második felétől a lányok is örököltek ingatlant. Egyre nagyobb népességet kellett eltartani az egyre szűkülő területnek. Korábban csodálkoztam azon, hogy az 1925-ös csehszlovákiai nemzetgyűlési választáson a kommunista párt szerezte meg a voksok 52%-át Gútán – akkor, amikor közben létezett két magyar párt. Róluk azt tartják, hogy reprezentálták a magyar választókat, de valójában elég erős volt a baloldal is, például Gútán. Itt az elszegényedés, a társadalmi helyzet, az érsekséggel folytatott évszázados harc a földért magyarázzák a kommunisták akkori sikerét.

Néprajzi téren a Kisalföldi tanyák című kötete a legjelentősebb, amely Gúta és környékének településnéprajzáról szól. Ha ilyen jól ismeri a környéket, melyik a kedvenc gútai határrésze és miért?

Van bizony, s ez is családi kötődéssel magyarázható. A szüleim tanyán születtek. Bejártam ezeket a helyeket kerékpárral, a 80-as években még több volt belőlük, akkor megvolt még a nagyapám tanyája is. Amikor először átnéztem a szakirodalmat, nem találkoztam azzal, hogy Gútát tanyás településként említették volna, holott a 20. század közepén körülbelül a népesség egyharmada lakott ilyen tanyákon, vagyis több ezer emberről beszélünk. A Kikelet nevű rész a kedvencem, ami tulajdonképpen egy hullámtér – a töltés és a folyó között elterülő gyümölcsös-erdős rész ez, amit a Kis-Duna gyakran elöntött. Itt mesterséges dombokra épített kicsi házak voltak, amelyekhez nem is tartozott gazdaság, hanem csak gyümölcsösök vették körül. Általában szegény emberek laktak ott. Érdekes volt, hogy akárcsak Velencében, áradáskor csónakon közlekedtek az emberek a töltés és a házak között, amelyekből volt 30 is ott. Apám szokta mesélni, hogy lakott ezen a részen egy csizmadia, aki ott is dolgozott, s amikor megáradt a folyó, munka közben bedobta a csöngővel ellátott horgot a vízbe, ami ha megszólalt, kihúzta, s ezzel már megszerezte a vacsorát is. Még le tudtam fényképezni pár ott lévő elhagyott házat egy 80-as évek végi árvízkor.

Mi az a munka, amellyel kapcsolatban úgy érzi, hogy még mindenképp el kell végeznie?

Úgy érzem, a disszertáción kívül még van bennem két nagyobb téma. Szeretnék még írni egy nagy összefoglaló munkát a csehszlovákiai magyarság háború utáni éveiről, az 1945. januári fegyverszünettől kezdve egészen 1950-ig. A Kisebbségi Kulturális Alap támogatásával Prágában végeztem ehhez kapcsolódóan levéltári kutatást. Az eddigi kutatók főként pozsonyi és szlovákiai helyi archívumok anyagára támaszkodtak, én most megpróbáltam megnézni a központi közigazgatási szervek, a minisztériumok, a kormányhivatal és a pártközpont iratait. Hát, rettentően érdekes dolgok vannak például a kassai kormányprogram megszületéséről. Gottwald fondjában több száz oldalas jegyzőkönyveket találtam arról, hogy megérkeznek a londoni emigráns kormány képviselői Moszkvába, ahol a cseh és szlovák kommunisták fogadják őket, tárgyalni kezdenek a kormányprogramról. A program megalkotásában a szovjet szerveknek döntő szerepük volt. Találtam jegyzőkönyveket a csehszlovák kormányülésekről, amelyek egy része nyílt, mások viszont titkos ülések voltak. Általában az utóbbiakon tárgyalták meg a deportálásokkal és a lakosságcserével kapcsolatos döntéseket. Érdekes olvasni, hogy a kormánytagok közül ki és hogyan nyilvánul meg a magyarokról. Néhány részletet már közöltem belőlük a Fórum Társadalomtudományi Szemlében. Nem nagyon volt szó eddig Vladimír Clementis külügyi államtitkár szerepéről. Érdekes, hogy ő, vagy Viliam Široký is jó kapcsolatban voltak a két világháború között Fábry Zoltánnal, magyar nyelvű lapokban is publikáltak, majd a háborút követően megváltozott a magyarokhoz való viszonyuk. Második munkaként szeretném még egyszer összefoglalni a 20-as és 30-as évek csehszlovákiai magyar párttörténetét is.

Ön szerint milyen feladatokkal kell megbirkóznia a szlovákiai magyar társadalomtudományoknak?

Szerintem kevesen vagyunk, valamint szisztematikusan kellene bizonyos témákat feldolgozni. Vannak olyan csomópontok, amelyekkel többen foglalkozunk, így a két világháború közötti pártpolitikával vagy a hontalanság éveivel is. Viszont igazából még rengeteg munka lenne. Nagyon jó volna, ha történészekként el tudnánk kerülni a mítoszteremtést. Olvastam például Esterházy Jánosnak a magyar külügyminisztériumnak írt jelentéseit, foglalkoztam is velük az Érdekvédelem és önszerveződés című kötetben. Nem győzök csodálkozni azon a mítoszteremtésen, ami folyik Esterházy Jánossal kapcsolatban. Megértem a háború utáni tragikus személyes sorsát, de aki az említett dokumentumokat elolvasta, annak minden eszébe jut, csak az nem, hogy boldoggá kéne avatni. Reálisan kellene ezt látni, hogy tanulhassunk a történelemből és a hibákból. A jelentései nem elsősorban a magyarságról szóltak, hanem a hatalomról, a belső pártharcokról, a Magyarországhoz való viszonyról, s nem utolsósorban az onnan származó anyagi támogatásról, amiért az akkori csehszlovákiai magyar pártok egymás között versengtek. Nem tudom, milyen haszna származik abból a szlovákiai magyarságnak, hogy próbálnak valakit szentként beállítani, amikor ő is egy ember, egy politikus volt, ahogyan a többiek is.