Aliza, aki élve jött ki a gázkamrából

A Rozsnyói járásbeli településen maroknyi csapat gyülekezett az egykori Klór ház udvarán, ebben a házban élt családjával Klór Aliza Erzsébet 1944 tavaszáig, amikor is az akkor Özörény nevet viselő, ma Gömörhorka község minden zsidó lakosát – nemre és korra való tekintet nélkül – összegyűjtötték, és marhavagonokban az auschwitz–birkenaui koncentrációs táborba szállították. Az önkormányzat 2014-ben már emléket állított az elhurcoltaknak, a nevesített táblát viszont a Klór és a Wiesenberg család Izraelben élő utódai kezdeményezésére állították.

18 zsidót hurcoltak el

Ambrus Sándor helytörténész elmondása szerint 1944 tavaszán 22 személyt hurcoltak el a községből. „Összesen tizennyolc zsidó lakost deportáltak, gyerekeket, fiatalokat, felnőtteket, időseket egyaránt. Mindenkit, akit zsidónak minősítettek. Közülük csupán ketten élték túl a vészkorszakot. Az elhurcolt Breitbart, Fuchs, Klór, Kohn és Wiesenberg család házait lefoglalták, a bennük lévő ingóságokat pedig szétosztották vagy elárverezték” – magyarázza Ambrus Sándor azzal, hogy a további négy személyt nem vallásuk miatt, hanem ideológiai okokból hurcolták el.

Ambrus Sándor többéves kutatómunkájának köszönhetően – melyet egy reményei szerint kiadásra váró tanulmányban összegzett – sikerült összegyűjteni a Gömörhorkán élt zsidó családok legfontosabb életrajzi adatait. Az egyes családok családfái mellett azt is lejegyezte, a község mely részén, milyen házban éltek, és mivel foglalkoztak. Ahogyan ő fogalmaz, a helyiek közül mindenki ismerte az elhurcoltakat, hiszen kereskedők, szatócsok, földművesek voltak, vagy fűszerboltot, kocsmát üzemeltettek. A deportáltak sorsáról pontosabb képet a ma 94 éves, az izraeli Rehovotban élő Grünfeld Aliza, született Klór Erzsébet videóüzenetéből tudhattunk meg. A gömörhorkai születésű idős asszony korára és egészségi állapotára való tekintettel nem tudott jelen lenni a nevesített emléktábla leleplezésén. Ugyanakkor rendíthetetlen szellemi frissességgel és ékes magyarsággal számolt be saját és családja kálváriájáról.

Aliza visszaemlékezése

Elmondása alapján a Klór család 1938-ig boldog, kiegyensúlyozott életet élt Gömörhorkán, édesapja a földjein dolgozott, édesanyja Klór nagymamával a háztartást vezette. 1938 után azonban életbe léptek a Magyarországon érvényben levő zsidótörvények. A fiatal férfiakat munkaszolgálatra vitték, aknaszedésre az ukrajnai tűzvonalba, védőárkok ásására, megfelelő öltözék nélkül és minimális élelemmel. Az otthon maradtaktól elvették az iparengedélyeket, életlehetőségüket korlátozták. Aliza elmondása alapján az események akkor gyorsultak fel, amikor az SS-hadsereg elfoglalta Magyarországot. Akkor már lehetett olyan híreket hallani, melyek szerint a szomszédos országokban zsidókat semmisítettek meg. „Egy májusi estén, 1944-ben, a horkai zsidó házaknál megjelent a főjegyző két csendőr kíséretében, és bejelentette: másnap reggel 10 óráig, személyenként 25 kilós csomaggal, el kell hagynunk az otthonunkat, a falut. Tornaljára kell mennünk a Fehér ló-ba, amit az egész vidéki zsidóság gettójául jelöltek ki. Megtiltották, hogy bármilyen motoros közlekedési eszközt használjunk, a szekérről viszont saját költségünkön kellett gondoskodnunk. A házainkat minden tartalmukkal hivatalosan lepecsételték” – emlékezik vissza az idős túlélő.

Elkezdődik a kálvária

Másnap batyuikkal indultak útnak, szekéren. „78 éves, visszeres, fájós lábú nagymamám, aki fiatalkorában a többi parasztasszonyhoz hasonlóan hátán cipelte a batyut a Malából, aki komaasszonya volt az összes korabeli asszonynak, aki rögtön ott volt a gyöngyvirágecettel, ha a szomszéd rosszul lett, nem tudott felmászni a szekérre. Felsegítettük, végre sírva foglalt helyet a batyuk tetején. Kardos Jancsi jó szomszédunk hideg vízzel kínálná, de a minket kísérő csendőr elveszi kezéből a bögrét, és a tartalmát a földre önti. A szekerek elindulnak végig a falun Tornalja felé. Emberek állnak minden kapuban. Sok szemben szánalom, de vannak, akikében elégedettség csillan. Gettó, vasút menti dohányszárító pajta, marhavagonok, bennük 70-80 ember batyujával együtt, vasútállomás, Diósgyőri Téglagyár. Emberek ezrei összezsúfolva. Magyar földön ez a végső állomás. Éhség, piszok mindenütt. A több ezres tömeg egy héten belül kerül bevagonírozásra, hogy elinduljon a nagy ismeretlenbe. Marhavagonok, kis, bedrótozott ablakkal, mindegyikben 70-80 ember a közben megkisebbedett csomagjaikkal, és 2 vödör – egyik víznek, a másik az ürüléknek. Lelakatolva utazunk a nagy semmibe. Pár napig tart az út. Megérkezünk Auschwitzba, az egyik legnagyobb megsemmisítőtáborba. A vagonok kinyílnak. Előttünk óriási terület, rengeteg barakkal, körülvéve villanyárammal telített sűrű drótkerítéssel, két égbenyúló füstölgő kéménnyel. SS-katonák tömege fogad. Csíkos ruhás fiatal fiúk – kezükben korbáccsal, amit nagyon intenzíven használnak ránk – sürgősen kiürítik a vagonokat. Megparancsolják: csomagjainkat hagyjuk a vagonban. SS-katonák parancsára a férfiak ötös sorokat alkotva jobbra, a nők, gyerekek, öregek, kisgyermekes anyák – ugyancsak ötös sorokban – balra. Ott láttam apámat, öcsémet utoljára. Ígérik: este találkozunk” – folytatta Grünfeld Aliza.

Megmenekül a gáztól

Őt és édesanyját nem választották el, munkaképesnek minősítették őket. Visszaemlékezésében beszélt arról, hogyan fertőtlenítették őket, milyen tömött barakkokban éltek, hogy éheztek, s hogy napjában kétszer ötös sorokba sorakoztatva megszámolták őket az SS-katonák. Auschwitz mellett további két lágert is megjártak, egyikben, a muníciógyárban többórás kemény munka várt rájuk. Folyamatosan éheztek, hideg volt és piszok, ruházatuk nem volt. Állandóan szelektálták őket és folyamatosan rettegtek. „Egy napon ismét menetkészen állunk, ötös sorokban. Irány egy vörös téglás épület. Négy lépcső lefelé. Bent vagyunk egy teremben, közepén pár oszlop, az ajtó ránk zárva. Órákig várunk. Végre az ajtó kinyílik, visszavezényelnek minket a barakkba. Utólag jutott tudomásunkra, hogy a gázellátás ideiglenesen nem működött. Élve maradtunk.”

Indulás haza

1945. május 1-jén az amerikai hadsereg felszabadította a tábort, Aliza és az édesanyja együtt vészelte át a lágerben töltött egy évet. Elmondása szerint anyja 70 kilóról 34 kilóra fogyott az egy év alatt. Egy hónappal később indultak haza, július utolsó napjaiban érkeztek meg Tornaljára. Hónapokig reménykedtek, de rajtuk kívül senki nem tért vissza Gömörhorkára. Hazatérve nem volt hova menniük, házukba 4 családot költöztettek, bútoraikat, holmijukat elárverezték, földjüket 52 család között osztották szét. Volt szomszédaik, a Bodon család fogadta be őket néhány éjszakára. „Voltak a faluban jó emberek, akik a segítségünkre siettek. Szűcs Károlyné, Emi, kimeszelte, rendbe hozta a nyári konyhát. Útban hazafelé a Joint nevű amerikai zsidó szervezettől kaptunk pár koronát, elsősegély gyanánt. Ezen a pénzen visszavásároltunk egy sezlont, Emikém pedig megajándékozott egy takaróval. És jött újabb segítség: Ligárt János a Perpácból frissen őrölt liszttel, grízzel, gerslivel kopogtatott be. Pár héten belül a házunk kiürült lakóitól” – idézte fel hazatérésüket Aliza. Négy évvel később férjével és öt hónapos lányával elhagyta Európát. Utoljára 15 évvel ezelőtt járt szülőfalujában.

Leszármazottak

A hétfői ünnepségen nemcsak Grünfeld Aliza lánya, Ágnes (Tova) és fia, Jisrael, valamint unokái és dédunokája volt jelen, hanem a videóüzenetet Szűcs Károlyné Emi és Kardos Jancsi leszármazottai is az egykori Klór házban nézték és hallgatták végig. A vetítést követően kötetlen beszélgetésre is lehetőség volt a leszármazottakkal.

Jisrael Grünfeld elmondta, hogy bár kilenc évvel a borzalmakat követően született, nem lehetett felhőtlen gyermekkora. Ágnes és Jisrael anyanyelve a magyar, míg anyjuk dolgozott, addig nagyanyjuk, Klór Zoltánné szül. Wiesenberg Malvina vigyázott rájuk. Vele csak magyarul beszéltek.

Kornfeld Tibor, a Dunaszerdahelyi Zsidó Hitközség vezetője arra is figyelmeztetett, hogy Grünfeld Aliza üzenete olyan érték, melyet minden iskolásgyereknek meg kellene hallgatnia. „Hogy sose feledjék elˮ – mondta Kornfeld azzal, hogy a középiskolások hallomásból is alig tudják, mi történt Auschwitzban.