A szembenézés délutánja

A semmi valóságos küszöbe, melyben ott sűrűsödik a múlt évszázad első felének minden árulása, bűne és aljassága, amit ember ember ellen elkövethetett. Ezen a küszöbön pedig ott árválkodik egy maradéktalanul soha el nem számolható, ép ésszel soha meg nem érthető hat év gigászi öröksége. A nemzetiszocialista Németország ekkorra romokban hever, a világ átélte addigi legnagyobb kataklizmáját, túl vagyunk 20 millió katona és több mint 40 millió civil halálán, felbecsülhetetlen mértékű fizikai és lelki pusztításon, túl Hirosima és Nagaszaki iszonyatán, az auschwitz-birkenaui és más koncentrációs táborok gázkamráin és krematóriumain, túl Drezda bombázásának tűzviharán. 1945 a második világháborút lezárta, ezáltal valóban tekinthető a fasizmus és a nemzetiszocializmus bukása pillanatának, de a sztálinizmus és a világ jelentős része szovjet megszállásának fenyegető rémtettei tovább folytatódtak, a páncéloshadosztályok hadműveleti helyszíneinek forró küzdelmei helyett pedig a fokozatosan kétpólusúvá váló világ a hidegháborús paranoia terepévé vált.

Túl vagyunk-e azon,  amit átéltünk?

De – tehetjük fel álnaivan a kérdést – túl vagyunk-e 1945-ben azon, amit átéltünk? A válasz pedig az, hogy aligha, mert nem is lehetünk. Ebbe a furcsa pillanatba röpít minket a Moszkva tér, a Szezon és az Overnight rendezésével méltán ismertté vált rendező és forgatókönyvíró, Török Ferenc. A rendező Szántó T. Gábor Hazatérés című novelláját dolgozta át és bővítette ki forgatókönyvvé. 1945 egy meg nem nevezett magyarországi településen játszódik. A nyitó képsorokban a falu nagyhatalmú jegyzője, Szentes István (Rudolf Péter) borotválkozik módszeresen. Különleges, nagy nap ez a mai, ma lesz a fiának, Árpádnak (Tasnádi Bence) az esküvője. Látszólagos falusi idill az, amelybe nézőként csöppenünk, fekete-fehér képkockákba zárt komótos vidéki gesztusok, távoli kutyaugatás, tücsökciripelés, a bakon cigarettát sodró kocsis és tikkasztó meleg teremtik meg a béke illúzióját. Mert ez a nyárvégi unalmas nyugalom kezdettől látszólagosnak tűnik, mindez először csak egy pillanatra feslik fel ­– amikor elsuhan egy orosz katonákkal teli terepjáró –, de aztán befut a vonat, és ettől kezdve hamarosan a feje tetejére áll minden. A film történetvezetését és hangulatát maga a rendező és több kritikusa is előszeretettel hasonlították valamiféle hazai westernhez, amiben van is igazság. Különösen a legendás Volt egyszer egy vadnyugat (Rendezte: Sergio Leone, 1968) juthat róla eszünkbe, ahol a kalamajka úgy indul, hogy befut a vonat és leszáll róla Harmonika...

„Visznek is valamit, vagy csak hoztak?”

A vonat szimbólum, és a közlekedési eszközön túl mindenkor sűrű jelentéstartalommal bír. Különös hordereje van most is annak, kit és mit hoz, kiket és miket hordoz. Jelen esetben két zsidót, egy időset és egy fiatalt, akik két nagy faládát hurcolnak magukkal. A két ismeretlen személy láttán az állomásmesteren és a peronon álldogálókon is furcsa zavar lesz úrrá, az állomásmester külön kéri a zsidók által felfogadott kocsist, hogy komótosan hajtson velük, ő maga pedig kerékpárra pattan, hogy a drótot még érkezésük előtt leadva értesíthesse a jegyzőt a különös és váratlan személyek érkezéséről és a magukkal hozott ismeretlen csomagról.

A településen ugyanis – amint azt fokozatosan megtudhattuk – a falu Döbrögije, a jegyzőt alakító pöffeszkedő Rudolf Péter már az úr, akit a szerep kedvéért a haját is leborotválta és legalább tíz kilót szedett fel. A bajuszos jegyző viselkedéséből és környezetéhez fűződő viszonyaiból kitetszik, hogy majdnem az egész falut uralja: a feleségét vasmarkú, zsarnoki férjként tartja sakkban, a fiát testi erejével hajtja akarata alá, akit kell, azt a rendőrével (Terhes Sándor) megfélemlíti, megint mást leitat, vagy kisebb szívességekkel, apró gesztusokkal nyer meg. Ez a falu pedig gőzerővel készül ma a fia esküvőjére, fehér damasztabroszokat látunk az asztalokon, előkerültek az ételek és az italok is, megy a lázas sürgölődés, a szilaj poharazgatás és a jópofa csevegés.

Nagyjából ekkor indulnak el a váratlan látogatók a kocsi mögött a mintegy egyórányi járásra lévő faluba, és ahogy az a két zsidó halad feszes ritmusban a poros gyalogúton a kocsi mögött, velük akárha a lelkiismeret közelítene visszafordíthatatlanul a falu felé. A településen ugyanis éltek zsidók, zsidó volt a patikus is, akit viszont a jóbarátja, a jegyző feladott a náciknak, akik meg elvitték őket a haláltáborokba. Így lett a jegyzőéké a Pollákék patikája és illatszerboltja, de kiderül, hogy a zsidó vagyon kifosztásában többé-kevésbé az egész falusi társadalom együttesen vett részt: valakik a házukba költöztek, mások a bútoraikat vitték el, megint más az ezüst étkészletekkel gazdagodott. Ordas nagy árulásokról van itt szó meg részvétlenségről és a zabrálást követő kollektív amnéziáról. A várható számonkérés közelgő katarzisa egyszerre szégyellhetővé teszi a történteket és elveszíthetőnek tűnik az áldozatok kárán szerzett vagyon.

„Mindenki tudja!”

Ebben a pattanásig feszült légkörben, mindenki másképp reagál. A szintén kollaboráns katolikus pap Üdvözlégyeket és Miatyánkokat ajánl a zsidók jelenlétére az alkoholizmusba menekült és az idegösszeroppanás szélére került Kustár András megnyugtatására, és hangsúlyozza, hogy nekik kiutalták azt a házat. Kustár képtelen lesz ezt elfogadni és az önmarcangoló lelkifurdalás miatt felakasztja magát a fészerben. Kustár felesége az ezüst étkészletet kezdi összeszedni és eldugni, a jegyző felesége (Nagy-Kálózy Eszter) viszont nyíltan kimondja Szentesről, amit „mindenki tud” („gyilkos vagy!”) ­– ez a film legdrámaibb pontja. Egyedül a jegyző az, aki – talán csak pár pillanatot leszámítva – végig az önfelmentés időközben saját magában kialakított magyarázatát szajkózza („Így is, úgyis elvitték volna a Pollákot”), egyre kisebb meggyőző erővel. A lagzinak lőttek, a jegyző fiának nem kell a rablott holmi, és csapot-papot odahagyva elindul az állomásra.

A váratlan vendégek ezekről a drámákról mit sem sejtve közben átballagnak a falun és a bámuló falusiak megrökönyödésével alig törődve egyenesen a temetőbe tartanak. Az illatszereknek gondolt ládában ugyanis egész más holmi lapult: barátaiktól, rokonaiktól a holokauszt valamely borzalmas haláltáborából megmentett személyes tárgyak, amiket hazai földbe hoztak eltemetni, utána dolguk végeztével, ugyanúgy gyalog, már mennek is.

Vinni visznek

Bár főleg hoztak, azért vittek is magukkal valamit: a település látszólagos idilljét. Azután felül a két zsidó a vonatra, a másik ablaknál meg mögéjük a jegyző fia, a vonat elindul valahova a jövőbe, kéménye pedig bodorodó fekete-szürke füsttel tölti meg a kisvárosi vasútállomás látóterét. Biztosak lehetünk benne, hogy ezen a nevenincs településen többé semmi nem lesz olyan, mint érkezésük előtt volt. De vajon milyen felold(oz)ást nyújthat mindez az új megszállás küszöbén? Leginkább talán semmilyet. Mégis az önmarcangolás sehova nem vezető útjai helyett Török Ferenc filmje közelebb vihet az elmaradt őszinte szembenézéshez, a holokauszt borzalom-történetével való reálisabb számvetéshez és az összegubancolódott, közös sorsunk felismeréseihez. És ezek által a kibeszéléshez is – tulajdonképpen átlépve 1945 küszöbét, ha csak egy lépéssel is.Bödők Gergely

1945. Magyar dráma, 91 perc, 2017. Rendezte: Török Ferenc.