Akik nélkül nincs hangulat, nincs korjellemzés

M. G.: A jelmez- és díszlettervezés alkalmazott művészet. Minden a rendező elképzeléseit szolgálja. Megjelenésében akkor válik egységessé az előadás, ha a rendező koncepciója és a mi munkánk kiegészítik egymást.

Hogyan kezdődik a munka egy-egy konkrét darabnál, hogyan alakul ki a tervezés folyamata?

B. M.: A rendező ad egy szövegkönyvet, azt többször is elolvassuk. Tudnom kell, milyen korban és hol játszódik a darab, milyen tárgyakat használnak. Feljegyzem az összes kelléket, bútort, elképzelem, milyen térben kell mozgatni a szereplőket. Gabi számára az is fontos, kik a színészek, hány szereplő van, milyen karakterek. Ezután jön az első beszélgetés a rendezővel. Jó, ha a rendező ilyenkor már tudja, mit akar, ha az ő agyában már megszületett az előadás.

M. G.: Én elsősorban színekben szeretek gondolkozni, azzal fejezem ki a személyiség finomságait, és a szereplők egymáshoz való viszonyát. Utána jön a forma, ami megfelel a kornak, a színész alkatának és a műfajnak. Nem csak a főszereplők öltözete fontos. A kisebb szerepek megformálóira is komoly figyelmet kell fordítani, mert részei az egységes megjelenésnek, és egymást erősítik. A legfontosabb azonban a rendezői elképzelés. Hogy mennyire akarja modernizálni vagy korhűvé tenni a darabot, akar-e ironikus elemeket alkalmazni, esetleg csak jelzéseket kér. A lehetőségek száma meghatározhatatlan.

Mi történik egy történelmi korban játszódó darabnál? Mennyire kell ismerni a korstílust?

B. M.: Tudni kell, hogy egy adott korstílusban milyen volt az építészet, hogy nézett ki egy szobabelső, milyen ruhát, milyen színeket használtak. Az sem mindegy, egy korszakon belül mikor és hol játszódik a történet, mert másképp nézett ki a szecesszió Barcelonában és Pesten, és másképp 1890-ben vagy 1920-ban. Aztán itt van a stíluskeveredés. Például egy operettben, amely 1912-ben játszódik Szentpéterváron, szecessziós, azaz a kor divatja szerinti ruhákban lesznek az emberek. De nem biztos, hogy a kastélyt, melynek báltermében játszódik a darab második felvonása, abban a korban építették, sokkal valószínűbb, hogy régebbi, barokk vagy neobarokk bútorral rendezték be. Ám a barokk gyertyás csillárt azóta nyilván újabbra cserélték, a függönyt is, más az anyaga, a zsinórozása. ĺgy aztán több évszázad stílusa jelenhet meg a színpadon, de nem szabad, hogy ezek bántsák egymást. Fontosak a tárgyak is. Ha valaki az 1800-as években pipára gyújt, ahhoz tűzszerszám kell. A pénzt pedig lehet mellényzsebben, pénztárcában, bőrzacskóban tartani, lehet fém- vagy papírpénz, mindez megint csak az adott kortól és helyszíntől függ.

M. G.: Nagy öröm eljátszadozni az apróságokkal is. A Rákóczi fogságai című darabhoz például szarvasbőrbe kötött imakönyv kellett. Nagy sikerélmény volt, hogy találtam olyan anyagot, amely bőrhatású, olyan az esése és a keménysége.

Ezek szerint a jelmezek, kellékek, a díszlet anyagát is önök határozzák meg.

B. M.: A terveket pontos anyagmeghatározással kell leadni. Mert van, ami készülhet fenyőlécből, van, ami csak tölgyfából, mert meg kell munkálni, s ha fenyőből lenne, a harmadik előadáson eltörne. Egy díszletfalnál meg kell határozni, milyen anyagból készüljön, milyen festék kerüljön rá. Az sem mindegy, kőszínházban vagy szabadtéri színpadon lesz-e felállítva a díszlet, ahol az időjárás hatását is figyelembe kell venni. Érteni kell a fához, a fémhez, az anyagkezelési eljárásokhoz, az összeépített elemek statikájához, mert a díszletet úgy kell elkészíteni, hogy akár 150 előadást is el lehessen játszani benne.

M. G.: A jelmezek anyagát magam választom ki, a tervekkel együtt viszem el a szlovák színház varrodájába, mert a Tháliának nincs saját varrodája. Minden jelmezről készül színes látványrajz, a hátulját is megrajzolom külön, azonkívül műhelyrajzot adok. Ez voltaképpen a terv, hogy milyen szabászati vonalak szerint kérem a jelmezt. A pontos szabásmintát, a beméretezést már ők csinálják meg. Nagyon jó viszony alakult ki a műhely dolgozói és köztem. Mióta együtt dolgozunk, keresik a magyar szavakat, amelyekre még a nagyapjuktól emlékeznek, és annak is örülnek, ha én mondok néhány szót szlovákul. Szokássá vált az is, hogy a rendezőt a premier előtt beviszem a műhelybe, és ő is megköszöni nekik a munkát.

Mennyire nehezíti meg a dolgukat, hogy a Tháliának nincsenek saját műhelyei?

M. G.: Ma már csak mosolygunk rajta. És ha másképp nem jutunk el arra a szintre, amit elvárunk, magunk készítjük el a tárgyakat.

B.M.: Majdnem a nulláról kellett indulnunk. A színház itt nem úgy működik, ahogy a műhelyekkel rendelkező nagy színházak. Pedig nemcsak költségmegtakarítás, ha egy törött széket nem kell asztaloshoz vinni, hanem időmegtakarítás is.

Moravetz Leventével kerültek Kassára. Mióta tart ez az együttműködés?

B. M.: Az 1979/80-as színházi évad óta dolgozom Leventével. Gabi két éve csatlakozott hozzánk.

M. G.: Levente látta néhány munkámat, és azt ígérte, ha legközelebb operettet rendez, szól. Két évvel később fel is hívott, a Cirkuszhercegnőt csináltuk meg, egy valódi cirkuszban. Azóta Miklós és én szinte mindig együtt dolgozunk.

Milyen az együttműködés az itteni társulattal?

M. G.: Nagyon tisztelem a színészt, hogy kimegy a színpadra, mindenféléket mond, és én elhiszem neki, hogy ő Hófehérke, mert képessége van rá, hogy ezt elhitesse velem. Az én feladatom mindent megtenni azért, hogy ő jó Hófehérke legyen. A színész tudja, hogy nem ellene dolgozom, hanem érte. Biztonságban érzi magát, mert kapott egy figurát, amibe bele tud bújni.

A tavalyi évad legbravúrosabb munkája a Dzsungel könyve volt, az állatjelmezek.

M. G.: Az volt a célom, hogy azért a szereplők emberek is maradjanak, miközben állatokat alakítanak. Ha van elég idő megfigyelni az embert és az állatot, sok azonosságot találunk mondjuk egy keselyű és egy gyomorbajos, rossz hangulatú, sovány ember között. De ebben a darabban rendkívül fontos a mozgás, azzal imitálják az állatokat. Adhatok a majmokra akármit, teljesen hiába, ha nem úgy mozognak, mint a majmok. A mi színészeink remekeltek ebben az előadásban is.

A Dankó Pista, a Gyertyafény-keringő, az Alt-duett és a Rákóczi fogságai is az önök munkája. Melyik a legkedvesebb?

B. M.: A Gyertyafénykeringőt biztos nem felejtjük el. Épp csak hazautaztunk a Dzsungel könyve után, mikor jött a telefon egy délelőtt, hogy három hét múlva bemutató. Este hatkor már itt voltunk, hogy megkérdezzük Moravetz Levente főrendezőtől, mit kell tennünk.

A legutolsó közös munkájuk, a Galopp a Vérmezőn 1951-ben játszódik.

M. G.: Nagyon érdekes időszak volt, a politika szó szerint eltüntette az izgalmas formákat, elszürkítette az egyéniséget a dolgozó nép címszó alatt. Bújtuk az archívumokat, milyen volt a postás- vagy rendőregyenruha, korabeli újságcikkeket keresgéltünk, amelyek szerint a „Vörös Október Ruhagyár megkezdte a női kosztümök gyártását szürke, kék és fekete színben…” Az egyik posta padlásáról szereztünk eredeti postástáskát is.

Milyen darabban tervezik még a díszletet és a jelmezt a mostani színházi évadban?

M. G.: Idáig úgy tudjuk, hogy Erskine Odüsszeusz szerelmei című musicaljét és St. Evea Armos A maják szeretője című vígjátékát fogjuk mi tervezni.

Felhasználják-e a szakmai tudásukat a magánéletben, saját ház vagy ruha tervezésénél?

B. M.: Az előző házamban én terveztem meg a saját nappalimat, a kandallót, az ebédlőt, a világítást, a tetőtér kialakítását és a lépcsőt. Természetesen a bútorokat is.

M. G.: Régebben néha terveztem ruhát magamnak, de rájöttem, hogy az is jelmez egy adott szituációhoz, vagyis nem rólam szól. Mára tudom, hogy teljesen kielégít, ha a színpadon rendben van minden. A premierig eljutni nem könnyű feladat. A bemutató ünnepségre már elég, ha a ruhatáramból választok valami megfelelő darabot, amiben jól érzem magam.