Aki visszatért a pokolból

Akkor a 2. Magyar Hadsereg sorsa megpecsételődött a mintegy kétszáz kilométer hosszú frontszakaszon. A magyar honvédeket a Donhoz közeli, rosszul kiépített védőállásaikban érte a szovjet hadsereg jól előkészített, nagy erejű támadása. Az időjárás is kegyetlenre fordult. A hőmérők -42 C fokot mutattak. Az urivi halálkanyarban, az egyik legnehezebben védhető hídfőben indult meg a szovjet támadás. Negyvenöt percig tartó halálos pergőtűz zúdult a magyar állásokra. A katonák kiépítetlen, gyenge, helyenként csak térdig érő állásokban próbálták felfogni az ellenséges rohamokat. „Lángolt és vérzett a hó” – ahogy az egykori szemtanúk elbeszélték. A III. hadtest vezérkari f#nökének utolsó telefonjelentése így hangzott: „...mondjátok meg majd odahaza, hogy a III. hadtest hősiesen harcolva pusztult el....“ A 7. könnyű hadosztály maradványai – a többszöri bekerítésből kitörve – vonultak vissza nyugat felé. A hadtest három hadosztályának katonái véres harcokban, éhesen, fázva, sebesülten – már elégtelen fegyverzettel és felszereléssel – küzdöttek mindhalálig. A 9. könnyű hadosztály katonái még január 26-án is tartották állásaikat. Azok, akik esküjükhöz híven, de kilátástalan küzdelmüket vívták a többszörös túlerővel szemben az orosz hómezőkön, nem ezt érdemelték. Az 1945-ben legyőzött, megalázott, tönkretett és évtizedekig megszállt Magyarországon hozsannákat zengtek a szovjet harcosokról, de a mi katonáinkról és azok helytállásáról vajmi kevés szó esett. Mi csak befelé sírva gyászolhattuk hőseinket. Mindazokat, akik örökre eltűntek, megfagytak a távoli harcmezőn. A túlélők a sírig viselték sebeiket: nagyon sokan megrokkanva, betegen tengették életüket vagy örök hallgatásba burkolták az átélt borzalmakat. Több tízezren közülük pedig hadifogságban, a gulágon pusztultak el. A 84 éves bódvavendégi Király József is ott volt. A második világháborús emlékeit elevenítette fel.

„Fiatalon jelentkeztem a magyar hadseregbe, hogy minél hamarabb letudjam a katonai szolgálatot, minél előbb el tudjak majd helyezkedni, az életemet meg tudjam alapozni. ĺgy gondoltam akkor. De közben bejött a Horthy-rendszerben ez a változás, háborúskodás, és annak idején a németek mellé állt Magyarország is. Úgyhogy részt vettem az erdélyi felszabadításban, 1940-ben. Azután 1941-ben felkerültem Budapestre. Vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó úr őfőméltóságának voltam egy évig a hírvivője. Amikor letelt az időm, hazajöttem Kassára – mert ott voltam katona. Leszereltem. Itthon voltam pár hónapig, és ismét megkaptam a behívót. Jött a háború 1941. június 22-én. A sas behívókat állandóan küldték. Én is kaptam, és egyik napról a másikra be kellett vonulni katonának. Mikor megkaptam a sas-behívót a Donhoz, a bátyám, Laci kísért a vonatra. Egy öreg néni szaladt utánam, és egy kis szobrocskát adott nekem. Körülbelül 4 centiméter magas volt. Ez fog téged hazahozni, fiam – mondta az öreg néne, Béres Mari néni. Betettem a pénztárcámba. Hordtam magammal a Donnál is, másodszor is, a fogságban is, velem volt mindig, és hála istennek, ahogy mondta nékem az öreg néni, hát én őt, ő pedig engem hozott haza. Szóval, bevonultam, mozgósítás volt, azonnal mentünk ki Oroszországba a Donhoz. Mert már akkor a Don körül volt a magyar hadsereg, Voronyezsnél. Lengyelországban a partizánok a megtámadták vonatunkat. Úgyhogy a két vonat összeszaladt, mert a partizánok átállították a váltót, és az utolsó vagonok felborultak. Sok sebesült, halott volt. Azután mentünk tovább Moszkva felé. Rogovatojén voltunk kiképzésben egy hónapig. Szokni kellett a hideghez, a levegőhöz, az emberekhez. Azután egyenesen be a Don-kanyarba. Sztálingrádnál a németek már a csatát elvesztették. Úgyhogy, az oroszok, mikor felfejlődtek, Sztálingrádtól és Moszkvától zárták be a gyűrűt a hátunk mögött. Nem tudunk mit csinálni, be voltunk kerítve. Felhúzódtunk majdnem Voronyezsig, és ott aztán a bekerített részből próbáltunk kitörni. Sikerült, de nagy veszteséggel. Óriási veszteséggel. Hideg volt, nem volt elég meleg ruhánk, a fegyvereink befagytak. Elfogyott az utánpótlás. Úgyhogy vánszorognunk kellett kifelé, és mindenütt ütköztünk a partizánokkal, ütköztünk a szovjet katonákkal. Mindenütt rengeteg halott, sebesült. Nagy segítséget kaptunk az orosz falvakban a néptől. Ők is bajban voltak, szenvedtek, mindig imádkoztak. Minket, magyarokat nagyon szerettek. Megtörtént az is, hogy éjszakára ők fogadtak be minket. Jó meleg volt, kemencébe fűtöttek. Oda is sokszor bejöttek a partizánok. Kijev mellett volt a magyarok gyűjtőtábora. Az életünk veszélyben volt, mert Hitler azt mondta, meg fogják tizedelni a magyar hadsereg visszavonuló katonáit. Hát el voltunk keseredve, de aztán Hitler beismerte a vereséget. A németeknek, akik ott maradtak Sztálingrádnál bekerítve – nem tudom, hány hadosztály – azt mondta Hitler, törjenek ki, és támadják az oroszokat. De nem sikerült, ugye... Az fegyverzetük csődöt mondott a nagy hidegben. A járműveik is. Mínusz 43 fok volt. Január 23-án hagytam el a Dont, de a hátunk mögött már folyt a harc. Bekerültünk a gyűjtőtáborba, elvittek minket Mlinibe, Galíciába, ott voltunk egy hónapig vesztegzár alatt. Aztán bevagoníroztat, hazajöttünk. Nyírbátorban kötöttünk ki, megfigyelés alatt tartottak minket egy hónapig. És onnan aztán egészségesen hazajöttünk.

Körülbelül 130 ezer katona esett fogságba vagy halt meg. 200 ezren voltunk, 70 ezren jöttünk haza. Kassára nagyon kevesen. A Hernád túlsó oldalán, egy eldugott helyen bementünk egy utász laktanyába, ott szereltünk le és mentünk haza. Édesanyám – mert előzőleg írtam haza, hogy mikor leszünk Kassán – feljött hozzám, és a menet mellett szaladva, botorkálva kísért a vonattól egészen a laktanyáig.

Mint doni harcos, semmi mást nem kaptam, csak egy elismerést, hogy ott voltam. A kitüntetés sajnos nincs meg. Eltűnt.”