Adventi vendégjárás a délvidéki magyaroknál

K. Kettős János püspök: „A horvátországi református közösség túlságosan kicsiny ahhoz, hogy a nagypolitikába beleszólhasson”.Baranya-Szlavóniában a délszláv háború előtt a magyarság száma a horvátországi területen mintegy 28 ezer fő volt, ami a 2002-es népszámlálási adatok szerint 16 ezerre csökkent. Hiányoznak azok, akik a háború idején elhaláloztak, hiányoznak, akik saját akaratuk ellenére külföldre menekültek, s hiányoznak a meg nem született gyerekek is. A magyar településeken megüresedett házakat rendszerint már nem az elszegényedő magyarok váltják meg, hanem a több mint 100 ezer lelket számláló Eszék tehetősebb szerbjei, horvátjai és svábjai, ami nagymértékben elősegíti az eddig tömbökben élt magyarság hígulását, az asszimilációt. Tényként kezelhetjük, hogy a magyar etnikumot sújtó központi asszimilációs törekvések mellett belső asszimiláció is felütötte a fejét, különösen a református közösségekben, mely gyülekezetek furcsa módon kettészakadtak, papjaik egyéni érdekektől hajtva félreteszik a közösségeik által rájuk ruházott felelősséget.

Ami a Horvátországban élő magyarságot még összetartja és nemzettudatát élteti, azok a magyar tanítási nyelvű iskolák, valamint az Eszéken található Magyar Központ, amely egyebek mellett befogadja az egyetlen még működő horvátországi magyar középiskolát is.

Horvátországban a 2001-es népszámlálási adatok alapján mintegy 4056-an vallották magukat református vallásúnak. Túlnyomó többségük az ún. Baranya-háromszög (a Dráva, a Duna és a magyar határ közötti terület) és Kelet-Szlavónia falvaiban él. Az 1576-os Hercegszöllősi Zsinaton fogadták el azokat az egyháztörténeti és irodalmi szempontból is értékes kánonokat, amelyek hosszú ideig szabályozták az egyházi életet.

A gyülekezetek 1920-ig a Magyarországi Református Egyház Duna melléki Egyházkerületéhez tartoztak, majd Trianon után 10 évvel alakulhatott meg törvényes keretek között a Jugoszláviai Református Keresztyén Egyház. A gyülekezetek az 1991-ben megkezdődött délszláv háború alatt, s utána is tovább darabolódtak.

Hagyománnyá vált, hogy a révkomáromi székhelyű Calvin János Teológiai Akadémia énekkara és teológusai advent idején látogatást tesznek a délvidéki testvéreknél, akiknek zsoltárok éneklésével és az ige hirdetése által adják át a felvidéki reformátusok üdvözletét.

Vendéglátónk K. Kettős János szuperintendens elmondta, hogy a második világháború előtt a mai Horvátország területén még közel egymillió magyar élt, de a háború után az addig itt élő magyarok és németek túlnyomó többségét elüldözték a Dráva- és Muraközből. A kitelepítettek helyébe szerbeket, bosnyákokat, albánokat hoztak, így gyakorlatilag öt év leforgása alatt (1946 és 1951 között) a tömbben élő magyarságot felhígították, s mára már szinte teljesen elsorvasztották. Mint mondta, korábban a baranyai háromszögben három nemzet élt békességben: a magyarok, a németek és az őslakos szerbek, s abban az időben az iskolában is három nyelven folyt a tanítás, ami annyit jelent, hogy az emberek már az iskolában mind a három nyelvet megtanulták és egymást tiszteletben és becsületben tartották. Ezek után a szerb nacionalizmus elszabadította a poklot, a félelmet, a spicliséget, s vele együtt a gyűlöletet is.

Jelenleg már csupán az alábbi településeken élnek nagyobb számban magyarok: Kopács, Várdaróc, Laskó, Csúza, Vörösmart, Sepse, (100 százalékra magyar) Kő, Karancs, Pélmonostor, Bellye, valamint Szentlászló, Rétfalu és a mintegy 2000 magyart számláló Eszék.

A felvidéki légátusok négy délvidéki településen hirdették az igét; Szuhay György Vörösmarton, Búza Zsolt Szentlászlón, Gál László Kopácson, Szopó Ferenc pedig Eszéken prédikált. A települések parókiáin, templomain még ma is látszik a délszláv háború lövedékeinek a nyoma. A magunkfajta „európai utasok” számára furcsán hatnak a meg-művelt szántóföldek közötti parlagon hagyott sávok, s csak a helybéliektől tudtuk meg, hogy ezek máig felszedetlen aknamezők.

Beszélgetésünk során a püspök vissza-visszatért a délszláv háború eseményeihez, amelyekkel kapcsolatban elmondta, hogy a délvidéki magyarság számára katasztrófát jelentett, mert mindazokban a falvakban, amelyeket említettünk, a magyarság szinte homogén közösségként volt jelen. Ott nyolcosztályos elemi iskolák is működtek, a lakosság megfogyatkozása miatt, viszont több ilyen iskola bezárta a kapuit. Épp azokon a helyeken, ahol megszüntették a magyar iskolákat van szükség arra, hogy a hit, a nyelv és a nemzettudat ápolását az egyház vállalja át, ami ezeken a tájakon már-már missziót jelent, hiszen az elcsatolt területek magyarságát csak két alappillér tarthatja meg: az anyanyelvű oktatás és az anyanyelven megszólaló és mindenkit megszólító egyház. Nem az számít, hogy milyen felekezetű a pap, hanem az, hogy milyen nyelven beszél a hívekhez. Horvátországban szép számmal élnek magyar katolikusok is, de ők a katolikus egyház szokásrendje kapcsán talán még kiszolgáltatottabbak, mint a reformátusok.

A háború nyomai a szentlászlói református templom falán K. Kettős János püspök arról is beszélt, hogy a horvátországi református közösség túlságosan kicsiny ahhoz, hogy a nagypolitikába beleszólhasson, ugyanakkor a horvátországi politikai élet nincs abban a helyzetben, hogy figyelmen kívül hagyhatja a horvátországi magyarokat. Ez már 1992-ben is megmutatkozott, amikor az első szabad választások után a magyarságnak már volt parlamenti képviselője, s azóta is folyamatosan küld képviselőt a parlamentbe a Horvátországi Magyarok Demokratikus Közössége. Ez a közösség nem politikai, hanem érdekvédelmi szervezet. Mint a püspök elmondta, nem is akartak politikai pártot létrehozni, mert az ilyen kis létszámú nemzeti közösség lényegesen erősebb a társadalmi, mint a politikai színtéren. A magyar református egyház a maga módján, a háttérből természetesen segíti a HMDK munkáját, az sem tekinthető véletlennek, hogy minden eddigi parlamenti képviselő református ember volt. Az első választási ciklusban maga a püspök is indult a választásokon, képviselő-helyettes lett, mert a horvátországi választójogi törvény szerint a jelöltek párban indulnak a választásokon. Akkor, mint mondta, menekültként élt, s az egyik mártírhalált halt református lelkésznek a fia, Faragó Ferenc lett a parlamenti képviselő. Ebben az évben nagyon kemény volt a választási harc, hiszen három magyar jelölt is indult, de a győztes most is a HMDK jelöltje lett. Ismeretes, hogy a 2003 novemberében megtartott parlamenti választásokon a horvát nemzeti vonal került hatalomra. Ezzel kapcsolatban a püspök úgy vélekedett, hogy a horvát nacionalizmus elsősorban a szerbek ellen irányul, bár a háború óta eltelt 12 év alatt ez az ellenszenv némileg enyhült, de kihatással van az itt élő többi nemzeti kisebbségre is. A Tudjman örökségét magukénak valló nemzetieknek nem a lassú asszimilálás a céljuk, hanem a nemzeti közösségek nyelvének teljes likvidálása. A nemzetközi szervezetek közbelépésére lenne szükség. Nem beszélhetünk demokratikus jogállamról akkor, ha megállapítható, hogy a délszláv háború után eltelt tíz év leforgása alatt a Horvátországban élő nemzeti kisebbségek létszáma a harmadára zsugorodott. Nem csupán a magyar, hanem a szerb, az ukrán a román, és a német közösség is.

Az állam és az egyház viszonyát elemezve K. Kettős János püspök elmondta, hogy Horvátország megörökölte a volt Jugoszlávia és az előző rendszer vallásügyi törvényét, amely ugyan engedélyezte a vallásszabadságot, de nem támogatta azt. A parlament 2002 júliusában alkotta meg a jelenleg hatályos vallásügyi törvényt, amelyben kevés a kivetnivaló, mondhatni, hogy európai mércével mérhető. E törvény végrehajtó rendelkezései ez év januárjától hatályosak, ezek alapján most folyik az egyes egyházak regisztrálása. Jelenleg mintegy 700 vallási felekezet létezik az ország területén. Ezek közül egy a Horvátországi Magyar Református Keresztyén Egyház, mely ottlétünkig még nem írta alá szerződését az állammal. A késedelem okát a püspök abban látja, hogy az előző kormány szocialista beállítottságú volt és a református egyházat hivatalosan is nacionalista beállítottságúnak, sovinisztának és irredentának nevezte. Mindig talált valamilyen okot arra, hogy elodázza az egyezmény aláírását, pedig az a 18 református lelkész, aki a gyülekezetekben az igét hirdeti, igazán nem képez jelentős politikai erőt Horvátországban.

Többször rátértem a horvátországi református felekezet megosztottságának a kérdésére, ám K. Kettős János minden alkalommal bölcsen kitért a válaszadás elől. Végül annyit elárult, hogy ennek elsősorban teológiai, dogmatikai és egyházjogi vetületei vannak. Úgy próbálták az egészet beállítani, mintha személyek közötti ellentétek miatt szakadt volna ketté a református közösség. Mint mondta, nem tagadja, hogy a két püspök között érzékelhető némi feszültség, ám a fő okot abban látja, hogy a másik oldalon egyre markánsabban megmutatkozott egy szabad egyházi jelleg, amit megpróbáltak ráhúzni a történelmi egyház kialakult liturgiájára. Ez abban mutatkozott meg, hogy annak a közösségnek az alkotmánya szerint középiskolai végzettséggel is lehet valaki református lelkész, nem kell teológiát tanulnia, elég, ha a gyülekezet megállapítja, hogy életvitele és hite elég erős.

Hangot adva annak a véleményemnek, hogy a horvátországi magyar közösség, ezen belül a reformátusok érdeke az lenne, hogy ez a maroknyi közösség egy nyelven beszéljen és egy püspöke legyen, K. Kettős János elmondta, hogy ugyanezt a véleményét hangoztatta 2003. november 21-én a magyar református egyházak tanácskozó zsinatán, melynek mindkét horvátországi református közösség tagja. Ott a másik fél jelenlévő lelkésze úgy vélekedett, hogy a megosztottságnak két ember az okozója, tételesen Láng Endre és K. Kettős János püspökök, akik, ha letűnnek a színről, újra egyesül a délvidéki református egyház.

– Ha bárki bebizonyítja, hogy én vagyok a szakadás oka, bármikor átadom a helyemet egy arra érdemes lelkipásztornak – mondta K. Kettős János püspök.

A horvátországi magyarok helyzete tehát semmiben nem különbözik a többi utódállam magyarságának a helyzetétől: ha két magyar találkozik, általában mindketten igyekeznek megtalálni a járhatatlan harmadik utat.

A köznép lényegesen nagyobb bölcsességről tesz tanúbizonyságot, mint legitim választott képviselői.

Adventi vendégjárásunk idején többségben magyarok által lakott öt településen fogadták az énekkart és a legátusokat. E találkozások alkalmával sehol nem került szóba sem a megosztottság, sem a politikai ellentétek kérdése. Mindenütt a testvéri szeretet volt jelen és az adventi várakozás.