Adományból újították fel az otthon berendezését

Kényelmesek az új ágyakSomogyi Tibor felvételeSzántón semmi sem utal a letűnt időkre, az idő múlása a kastély málladozó vakolatán, a rendezetlen udvaron észlelhető. – Mindezek ellenére mindent megteszünk azért, hogy az itt élő nyugdíjasok élete elviselhető legyen. Ötvenegy esztendeje élnek a kastélyban idősek, az eltelt évek során nem sokat változtak a körülmények, csak a lakók öregedtek. Nem kis feladat ez a személyzet számára, hiszen a jelenlegi 58 nyugdíjas közül harmincöten ágyhoz kötöttek – mondja Vida József, a szántói nyugdíjas otthon igazgatója, aki a pénzhiány ellenére akar és tud is tenni valamit az idősek életkörülményeinek jobbítása érdekében. – A rendszerváltás után kétséges volt az intézmény sorsa, de a Somogyi család az államnak ajándékozta a kastélyt azzal, hogy továbbra is szociális intézményként kell működnie. Ami megnyugtatta az itt élőket és azokat is, akik számára az egyedüli kiutat a nyugdíjas otthonba vonulás jelentette. Nincs azon semmi kivetnivaló, ha a gondozásra szoruló idős rokon élete alkonyán otthonba vonul, ám ez nem jelentheti, hogy a család „megfeledkezik” róla. Mert állítom, az idős emberek elviselik a fájdalmat, a kínt, a pénztelenséget, de szeretteik közönye megöli őket. Munkatársaimmal együtt látjuk, mit jelent, ha az idős szülőt meglátogatják a gyerekek, az unokák. Nemcsak a hangulatuk lesz jobb, hanem egészségi állapotuk is. Persze, vannak hozzátartozók, akik havonta egyszer jönnek; a nyugdíj érkezésekor – mondja az igazgató.

Noha az intézet jóakarattal sem mondható szépnek, az idősek arca elégedettségről tanúskodik. Talán azért, mert a személyzet – 30 alkalmazott látja el a tennivalókat – nagyon ügyel arra, hogy a lakók ápoltak legyenek. Megtudjuk, a két- vagy több, esetenként ötágyas szobákban való elhelyezés nem ideális, mégis alig akad valaki, aki egyedüllétre vágyna. A beosztásnál viszont figyelembe veszik az érkező testi-szellemi állapotát éppúgy, mint nemzetiségét. – Bár mint a gyerekeknél, itt sem jelent gondot, ki milyen nyelven beszél, megértjük egymást – hangsúlyozza az igazgató, miközben felhívja a figyelmünket a szobák berendezésére. Elárulja, ha két héttel előbb érkezünk, szánalmas kép tárult volna elénk. – A szobák legfontosabb bútordarabja a fekhely. Ágyaink siralmas állapotban voltak, de hiába kértünk pénzt újak vásárlására, válaszra sem méltattak az illetékesek. Nem várhattunk csodákat a községi hivataltól sem, mivel annak hatáskörébe tartozunk, nekünk kellett megoldást keresnünk. Állítom, csak az érhet el valamit, aki nem ül tétlenül a fenekén – mondja határozottan Vida József, aki 700-800 ezer korona értékű adományt szerzett az intézet számára. Az ipolyfödémesi polgármester tájékoztatta arról, hogy egy ausztriai segélyszervezet összegyűjti a kiselejtezett kórházi berendezéseket, magánadományokat gyűjt és továbbítja a kérvényezőnek. – Igaz, hogy az ORA International eddig Albániát, Romániát és Afrikát segítette, de ez nem zavart. Késedelem nélkül az ausztriai Andorfba utaztunk, ahol összehasonlíthatatlanul magasabb a színvonal. Vendéglátóink megmutatták az ottani nyugdíjas otthont, és az 500 ágyas kórházukat is, pedig a város csak körülbelül akkora, mint Ipolyság. Soroljam: a magatehetetlen időseket hidraulikus szerkezet segítségével emelgetik, az ágytálakat fertőtlenítő berendezés mossa tisztára, stb. Hangsúlyozzam, hogy 5-6 éves használat után kiselejtezik a műszereket, a berendezést?

A nyugdíjas otthonban nyomban a helyére kerültek a korszerű, állítható ágyak, bár akadnak lakók, akik a magasságukat kifogásolják. – Sajnos, fekvő betegként ezt nem érzékelem, bár a szobatársnőm nem kért az újból, mert megfelelőnek tartja a 30 éves sodronyos ágyat. Ez a fekhely viszont kényelmes, az éjjeliszekrény tartozéka az etető asztalka is. Kaptam egy felfekvés elleni matracot is, bár a gondos ápolásnak köszönhetően nincs a testemen egyetlen seb sem. A másik szobában van egy asszony, aki öt éve mozdulatlan, de az ő bőre is ép – mondta az egyik lakó, majd jól értesültként megjegyezte: a segélyszállítmányban ágynemű és tolószék is volt, illetve nővéreknek öltözék is. Az ápolónők nem nagyon voltak beszédes hangulatukban, panaszkodni nem akartak, dicsekedniük meg nincs mivel. Noha tisztában vannak azzal, többet érdemelnének, örülnek, hogy van munkahelyük. Még ha egy isten háta mögötti helyen is. Még ha az este hétkor kezdődő éjszakai műszakra délután háromkor indulnak el Nagykürtösről.

Amikor arról faggatjuk az igazgatót, hogyan, mivel telnek a járóképesek napjai, csak legyint. – Az előírások nem engedik meg, hogy besegítsenek a konyhában, vagy hogy a megtermelt zöldséget, gyümölcsöt hasznosíthassuk. Az itt élő házaspár kedvtelésből gondozza a virágokat, s bár szeretnénk rendbe hozatni az udvart, nincs erre fedezet. Takarékoskodnunk kell, mert víztisztítóra gyűjtünk. A beruházást az adományszámlánkon lévő pénzből és talán uniós támogatásból szeretnénk megvalósítani. Nem várunk ölbe tett kézzel, megtaláljuk a módját annak, hogy színvonalasabb életet biztosítsunk az időseknek. Megérdemlik.